2015. szeptember 30., szerda

Heroes Reborn

Azazhogy inkább Heroes More of the same. Az új Hősök sorozatban is elég erősek az X-Men párhuzamok, a különleges képességű embereket csak azért nem mutánsoknak hívják, mert a kifejezés valószínűleg a Marvel tulajdona, ezért születhetett meg az evo elnevezés, hogy valami röviddel és frappánssal illethessék a különleges képességűeket. Az X-Men történetekből már ismerős mutáns-regisztrációról esik szó a nyitó dupla epizódban valamint az evók és emberek ellentéteiről. Az X-Menmutánsainak problémái amúgy is elég sok párhuzamot mutattak a melegek helyzetével, ám ezt sosem mondták ki, rejtett utalás maradt csupán, ellentétben aHősökkel, ahol most, rögtön az első jelenetben szivárványszínű zászlókkal vonulnak fel az evók, akik ellen “God Hates Evos” táblákkal tüntetnek… köszönjük szépen, de nem kell szájba rágni. Főleg, hogy ezt az X-Men már ötször megtette.

A zene egy az egyben ugyanazt az indiai témát használja, mint az eredeti sorozat négy évadon keresztül, sőt, még a betűtípusokon sem voltak képesek változtatni. Lehet, hogy azért, mert az eredeti széria rajongóira apellálnak? Csak azt nem vették a készítők számításba, hogy a Hősök népszerűsége a második évad után jócskán leromlott. Ez az évadnyitó dupla epizód nosztalgiaparádénak tűnt, még úgy is, hogy a szereplőgárda nagy része új. Szerintem sokkal jobban működött volna, ha valami teljesen újba kezdenek bele (ami mondjuk az eredeti Hősök világában játszódik).
Erre még rátesz egy lapáttal az, hogy a speciális effektek (konkrétan a CGI) nem néznek ki egyáltalán jobban, mint 2008-ban. A Hősök akkoriban, a korához és ahhoz képest, hogy történetesen televíziós sorozatról van szó, kifejezetten korrekt speceffekteket vonultatott föl, ellenben a Heroes Rebornban kifejezetten gagyi a CGI. Egyáltalán nem hihető, sőt néhol egészen nevetséges, lásd a füstté váló papot (ú, tisztára mintha a lelkét látnánk, micsoda mélységek). Kontrasztba állítva a ma létező tévésorozatokkal, a Heroes Reborn olyan, mintha amatőr lenne.
Az El Vingador karakterében továbbvitt szuperhős/igazságosztó hagyomány kiváltképp tetszett, de folyton azt éreztem közben, hogy ezt már láttam valahol (Kick-AssBatman, sorolhatnám még). Tudom jól, hogy nehéz manapság újat alkotni, de a régi dolgokat is lehet teljesen új köntösbe csomagolni (ezt tette pl. a fent említett Kick-Ass). Ezzel szemben az új Japán szál, a gamer srác és a fura videojátéklány szála rettentő gyenge, idegesítő és csöpög a förtelmes CGI gennyében. Először is a két karakter között szinte semmi kémia nincs, egyikükről sem tudunk semmit, nem karakterek, csupán papírkivágatok. Laposak és elnagyoltak. Ez halmozottan érvényes Mikóra, akiről még azt sem tudjuk, miért lakik egyedül egy ilyen fura házban vagy hogy ki az apja, ő mit akar stb. A srácról legalább annyit tudunk, hogy gamer és van egy YouTube csatornája. Ezt leszámítva az ő száluk eddig csupán az volt, hogy egy rettentő ocsmány videojáték világban szamurájokat kaszabolnak (komolyan, tudom, hogy valószínűleg a készítőknek nem volt sok pénze, de valamit, ami ennyire béna, hogy adhattak ki a kezük közül?). Ennél a videojátéknál nem elég, hogy iszonyatosan elavult a CGI, de úgy néz ki, hogy még a játékélmény sem a legjobb: soha nem játszanék ezzel a játékkal és én, mint néző, nem hiszem el, hogy egy hivatásos YouTube gamer ezzel a mocsokkal eltöltene tíz percnél több időt.

2015. szeptember 27., vasárnap

A marsi, aki nem Anikó

Igencsak herótom van az utóbbi időben az olyan könyvektől és filmektől, melyekben a főhős teljesen magára marad valami kietlen tájon és nekem egy afféle szenvedéstörténetet kell figyelemmel kísérnem. Nem tagadom, jó téma, csak egyszerűen UNALMAS! Amikor pedig először meghallottam, hogy Ridley Scott Andy Weir A marsi című könyvét fogja megfilmesíteni, mely nem szól másról, mint egy Marson ragadt ember küzdelmeiről, hát...szerintem kitaláljátok mit szóltam. A marsiviszont egyáltalán nem egy önszenvelgő és nyomasztó sci-fi történet a vörös pusztaságban, épp ellenkezőleg. A főhős Mark Watney egy energikus, mindenre elszánt fenegyerek, aki stand-up comedyseket megszégyenítő stílusossággal ontja magából a humorbonbonokat és a leglehetetlenebb helyzetekben is képes feltalálni magát.
Mielőtt a Mentőexpedíci...helyett A marsi a mozikba érkezne, vessünk egy pillantást a sikerkönyvre, mely az utóbbi idők egyik legjobb vígjátéka és legmonumentálisabb sci-fije is egyben. 
Rakétákat begyújtani.
Tíz, kilenc, nyolc, hét...

A vörös bolygó talán a sci-fi megszületése óta mondható a műfaj szerves részének, elég csak H.G. Wells Világok harca című könyvére és az abból készült további feldolgozásokra gondolni. A legtöbb a Marssal foglalkozó sci-fi irodalom viszont nagyon nagyon elrugaszkodott a valóságtól és az oda tett utazásokat is sokszor egy idegen civilizációval való találkozással kötötték egybe az írók. Arról nem is beszélve, hogy a Mars felszínére lépő asztronautákat sokszor a leglehetetlenebb felszerelésekkel "látták el", melyek sokszor pofátlanul szembeköpték a tudományos igényességet. Andy Weir azonban ebben is korszakalkotónak számít.

Koncepció
Weir koncepciója a könyvvel kapcsolatban az volt, hogy amennyire csak lehet, jelenleg is meglévő és létező tudományos eredményeket és eszközöket használjon képzeletbeli Mars-missziójában. Bár a könyv megírása előtt semmiféle kapcsolata nem volt a NASA-val, villamosmérnök anyja és  részecskefizikus apja révén komoly rálátással rendelkezett a tudományos világra, ráadásul ő maga szoftverfejlesztőként dolgozott. Weir tulajdonképpen guglizással és tudományos cikkek olvasásával szedte össze azt az információmennyiséget, amit felhasznált A marsi megírásához, számítástechnikai ismereteit pedig abban kamatoztatta, hogy különböző számításokat végzett a könyvben leírt keringési pályákról. A marsi tehát bár fikciós történet, technikai oldalról nézve elképesztően precíz munka. A könyvben leírt kémiai anyagok ugyanis, mint a hidrazin, az alkalmazott eszközök mint az RTG (a radioaktív energia kapszula) vagy az ion hajtómű mind-mind létező tudományos eredmények,  melyeket nem az író talált ki több kilónyi tiltott szer elfogyasztása után. Különösen tetszett, hogy a Marsra érkező űrhajósok számára már előzetesen minden fontos felszerelést célba juttattak, nekik csak össze kellett szerelniük ezeket (még a felszállóegység is ott várta az űrhajósokat, mely az érkezésig a Mars légköréből termelt üzemanyagot). Bár nem vagyok kozmológus, nekem a könyvben leírtak messze tudományosabbnak tűntek, mint az egyébként agyonmagasztalt Interstellar-jó elismerem, hogy a fekete lyukhoz tényleg bedobtak mindent, de amúgy annyira tűnik nekem az Interstellar tudományosnak, mint amennyire a 300 történelminek.
Az eredmény még a NASA fejeseinek tetszését is elnyerte. Weir műve így a NASA propaganda gépezetének is része lett, hiszen az űrutazást érdemes több fórumon népszerűsíteni a minél több támogatás érdekében (elvégre az űrkutatáshoz több tíz, száz milliárdnyi zöldhasú szükségeltetik). Hiába azonban minden kutatás, ha az eredmény egy száraz tudományos maszlag, amit csak a szakírók olvasgatnak magányos éjszakáikon. Weir azonban tudja mi kell a jónépnek...

A könyv szerkezete
A marsi egy három szálon futó történet. Mark Watney űrhajóst társai egy erőteljes vihar után halottnak hiszik, ezért a küldetést lefújják és visszaindulnak a Földre. Watney viszont Bruce Willis-hez hasonlóan nem adja könnyen az életét. Bár megsérült és készletei limitáltak, mindent elkövet az életben maradás érdekében, miközben a NASA-val is próbál kapcsolatba lépni. Ezalatt a földiek kezdetben nem is sejtik, hogy Watney életben van. A könyv tehát Watney, a földi központ és a hazatérő űrhajósok történetét mutatja be három szálon, melyből természetesen Watney részei viszik a prímet. A vele történteket az általa írt naplóbejegyzésekből tudjuk, meg melynek a későbbiekben még fontos szerepe lesz a humor kapcsán. A két másik történetszálat az író narratívája által követhetjük nyomon, ami sok olvasó számára meglehetősen szegényesnek tűnhet a karakterek jellemzését illetően. A legtöbb szereplőről azt se tudjuk hogy néz ki, milyen idős, milyen a szeme vagy a haja színe stb. Egy két támpontot kapunk bizonyos szereplőkhöz; az űrhajón szolgál egy latin és egy német származású asztronauta, illetve a földi személyzet soraiban találunk egy hindut is. Lényegesebb infókat azonban nem kapunk, de én azt mondom, minek? A szereplők párbeszédei, megnyilvánulásai szerintem sokkal többet mondanak, mintha oldalakon keresztül taglalnák egy tag külsejét. Képzelje el inkább az olvasó, legyen ő a képzeletbeli castingos, képzelje el ő, kiket választana a különböző szerepekre. Nekem az ilyen játék legalábbis nagyon bejön.

Marsi stand-up comedy
"Erre rábasztam. Ez a jól megfontolt véleményem. Rábasztam..."-ezzel a gyönyörű lírai felütéssel kapcsolódunk be a Marson ragadt Mark Watney történetébe. Hiszitek vagy sem, Weir könyve olyan humorral szórakoztat minket, amit ha a legtöbb stand-up comedys olvasna, lehet hogy alaposan átgondolná a karrierjét. Watney ugyanis ahelyett, hogy valami hisztis emós módjára az ereit vagdosná, hogy még vörösebbé színezze az amúgy is elég vörös Marsot, inkább ahol lehet feltalálja magát, humorizál és persze alaposan magáévá teszi a "soha ne add fel" szemléletet. Ezt hallva Csernus Imre és kollégái biztosan azt állapítanák meg Watneyról, hogy ő vagy nem ember vagy pszichopata, de ez őszintén szólva, ki a fenét érdekel? Az ember nem azért olvas könyvet és néz filmet, hogy feltétlenül valós dolgokkal találkozzon. Ha erre vágyom, arra az élet a legjobb irodalom. Ráadásul, mint már említettem, csordultig vagyunk már olyan alkotásokkal, amik a magányba beleőrülő hősökről szólnak. A valósághoz kétségtelenül ez áll közelebb, hisz az emberi elme még a testnél is sérülékenyebb, de ha már úgyis elárasztanak a szuper-erejű képregényhősök, akkor én inkább a szuper-humorú Watney-ra szavazok.  Weir ezzel tulajdonképpen hatalmasat csavar a sci-fi műfaján. Művében a technológia ábrázolása válik reálissá és az emberi reakciók és a humor irreálissá. Watney halálos nyugalommal képes konstatálni, hogy ő a legjobb botanikus a Marson (mert kb, az egyetlen is), de az állandóan jelentkező műszaki gondokat is ugyanilyen slendriánsággal fogadja. Közben sorozatokat néz, retro zenét hallgat és azon kesereg, hogy űrhajóstársa miért csak disco-t hagyott hátra neki. A legelképesztőbb az a kontraszt, ami a földi irányítóközpont komolysága és Watney sziporkázása között áll fenn.  Persze a földi személyzet sem nélkülözi a hatalmas beszólásokat, melyeknek fő forrása Annie Montrose, a NASA szóvivője, aki nem csak szép és csinos, de valamiféle alpári eleganciával képes szétoltani bárkit, aki az útjába kerül.
Mindeközben pedig a könyv végig epikus és nagyívű marad, egy pillanatig sincs az az érzésünk hogy paródiát olvasunk (ezt a könyv vége példázza a legjobban, ami szószerint körömrágósan izgalmasra sikeredett!)

A sikerhez vezető útAndy Weir először saját internetes oldalán fejezetenként tette közzé A marsit, más hosszabb rövidebb írásaival egyetemben (ezek közül főleg a "The Egg" című egypercest ajánlanám mindenki figyelmébe). A marsi szép lassan olyan sikeres lett a netes olvasók körében, hogy Weir a nyomásnak engedve az Amazonra is feltette művét. Az író szerénységére utal, hogy az Amazonon beállítható minimum összeget (90 centet) kérte csupán művéért, mivel az ottani szabályzat szerint nem adhatta ingyen a könyvet. Miután A marsi az amazon letöltési listájának élére kúszott, a könyvkiadás sem váratott magára sokáig, onnan pedig hamar utat talált Ridley Scott-hoz is, aki Watney szerepét Matt Damonra osztotta-a filmről hamarosan külön cikkben értekezünk!
Ahogy Weir példája is mutatja számunkra, mindig kifizetődő, ha a tehetség szerénységgel, alázattal és persze humorérzékkel párosul. Végezetül mellékeljük Adam Savage, a Mythbusters fenegyerekének interjúját és reméljük, hogy A marsihallatán, már nem csak Palik Lászlónéra gondol a nagyérdemű.


2015. szeptember 26., szombat

A 10. Doktor korszaka III.: Az idők végezete

A Dalekok többször visszatértek, jártunk párhuzamos univerzumokban, találkoztunk az Ördöggel, és a Mester, a Doktor fajának utolsó másik élő példánya is beköszönt. A 2008-as 4. évadot nagy várakozás előzte meg. David Tennant utolsó útja elérkezett, mely saját keretein belül nem zárta le a tízes számú Doktor sorsát, hanem tette azt különleges kiadások formájában. Az írók egyre próbálták fokozni a tétet az eddigi finálékban, mely talán ebben a felvonásban érte el csúcspontját. Kétszer is.

A karácsony ezúttal konkrétan betör a Doktor életterébe. A harmadik évad végén ugyanis nem más, mint a Titanic landolt a TARDIS oldalában. Ez a hajó azonban mégsem az, melyet 1912-es elsüllyedéséről ismerünk, hanem egy kifejezetten turistáknak épített űrhajó, melyet Max Caricorn birtokol. A hajó Hardaker kapitány irányítása alatt áll, s céljuk a földi karácsony megismertetése az utasokkal. Mivel Doctor Who-ról van szó, természetesen ez nem ilyen egyszerű. A hajó védőpajzsának leengedése után során meteorok ütköznek a Titanicnak. A Doktor és díszes kompániájának feladata megállítani a hajót a becsapódástól, amit megfűszereznek még az ellenséges angyalformájú androidok és egy rejtélyes fél.

Ez a karácsonyi szösszenet nem él állandó útitársakkal, itt inkább a legénység és a többi - az univerzum távol eső pontjaiból - vendég áll a fókuszpontban, melyek között az egyik szerepet Kylie Minogue játssza el. Ez a különkiadás David talán legjobb ünnepi epizódjaként vonult be a Doctor Who kánonba. Nagyszerű indítás egy kiváló évadnak, ahol a bökkenő szintén az lesz, mint legutóbb, nem lesz keret mindenről érdemben beszélni. Így a Partners in Crime c. rész sem kap sok figyelmet szezonnyitó mivolta ellenére. Donna Noble, az előző cikkben is említett hölgyemény itt tér vissza, hogy a Doktor társa legyen egy egész évadon keresztül. Továbbá kiderül, hogy a Partners in Crime-ban szereplő Adipose faj elvesztette a bolygóját, mivel az szimplán eltűnt. Ezt pedig fokozza, hogy a Doktor tudtán kívül, de Rose Tyler megjelenik nem sokkal a stáblista előtt.

Russell T. Davies utoljára kíséri útjára a Doktort, az ehhez készült installációk pedig megfelelő minőségben zavarják ezt le. Beszélhetünk a Doktor és Agatha Christie találkozásáról, a Doktor „lányáról”, akit azóta se láttunk, a Sontaran faj visszatéréséről vagy Pompeji tüzeiről.
Pompeji nem csak egy kiváló epizód helyszíne, hanem egy fontos döntésé is. Itt ismerjük meg igazán milyen egy Time Lord. Látja, hogy mit változtathat és mit nem, azonban ritka esetekben kötelessége megtenni a szükséges rosszat. Érdekes, hogy Peter Capaldi  a későbbi tizenkettes Doktor (nem a Doktorként)  felbukkan egy mellékszerepben. Az újabb DW felvonás viszont – számomra – nem ütötte meg az előző évad által felállított lécet, ami többnyire Donnának köszönhető. Nem egy rossz színésznőről beszélünk, inkább a karakter az, ami visszalépés Martha-hoz képest. Mentségükre szóljon Marthával azért még fogunk találkozni.
Az első igazán különleges alany cikkünk szempontjából a Silence in the Library és aForest of the Dead nevekre hallgató kettős, melyek megszellőztetik a hamarosan megszülető Moffat-érát, és nem utolsó sorban egy modern Who klasszikusról beszélünk. Már az alapkoncepció is érdekes: az 51. században a Doktor és Donna meglátogatja az univerzum legnagyobb könyvtárát. Mikor megérkeznek, a gigantikus bibliotéka már 100 éve zárva van, és egy archeológusokból álló kutatócsoport érkezik River Song vezetésével. A helyiségben burjánzik a Vashta Nerada nevezetű árnyékokban élő lény, így hőseinknek fő feladata számolni, figyelni az árnyékokat.
River Song jelenléte itt a legfontosabb, nem is csoda, hogy az epizódban Steven Moffat – az időutazás kavarásának királya – kézjegye is megtalálható. Első és utolsó találkozás ez a Doktor és felesége között. Bizony, nem írtam félre, valóban feleségről van szó. A Doktor számára egy ismeretlenben kell megbíznia, míg River számára egy jól ismert személyben még nem látott inkarnációjában. Moffatra jellemzően bár hatalmas élvezeti értékkel bír ez az epizód, mégis az igazi ízét több évaddal később, egy újranézéssel tudja megadni. Hogy ez az író, későbbi showrunner előnye vagy hátránya, arról még lesz időnk elmélkedni bőven.
A következő megállónk egy betekintés egy alternatív múltba, a Turn Left. A Doktor és Donna a Shan Shen bolygón épp egy piacot fedeznek fel. Donnát azonban megtalálja egy jósnő, aki megkísérli meggyőzni őt arról, hogy hadd mutasson neki valamit. Donna visszatekintést nyer saját idővonalába, mely során épp édesanyjával vitatkoznak, merre forduljanak. Balra, mely a Doktorhoz vezette, vagy jobbra. Ezúttal a másik utat választja, ami után a valóságbeli Donna hátára befészkelődik egy hatalmas bogár.
Ez a lépés a Doktor halálához vezet, mely gyökeresen megváltoztatja az elmúlt évek történelmét, és újraélhetjük őket Donna és családja szemszögéből. Martha Jones halálát leli, a Titanic becsapódik az Egyesült Királyságba, mely harmadik világbeli országgá teszi azt, több millió ember belehal az Adipose faj elterjedésébe, és a Jack Harkness kivételével a Torchwood emberei is elhaláloznak a Sontaran invázió megállításában. És Rose Tyler. Igen, ő is megjelenik, ami annak köszönhető, hogy a realitások közötti fal kezd összeomlani egy közelgő veszély miatt. Ez a rész fogalmazza meg igazán mit jelent a Doktor az emberiség számára. Eddig is tudtuk, hogy a Föld a védelme alatt áll, de nem gondoltuk, hogy valóban ennyire elveszne nélküle.
Rose és Donna kapcsolata is kezd kiépülni, s miután Donna felébred, a következő üzenetet adja át a Doktornak: Bad Wolf. Ő pedig pontosan tudja mit jelent ez: az univerzum végét.
Ez pedig el is vezet minket a 4. szezon fináléjáig. Hőseink Rose Tyler figyelmeztetése miatt a Földre utaznak. Vagyis a hűlt helyére. A Föld eltűnt, de hová? Eközben a Földön káosz uralkodik el. Feltűnik Jack Harkness és csapata, Martha Jones, Sarah Jane Smith, sőt Rose Tyler és családja is, egyszóval mindenki. Az ég eltűnt, helyette rengeteg bolygó ékeskedik, mely nemcsak a Dalekok, hanem vezetőjük, Davros visszatérését is jelenti.
A Doktor a Shadow Procalamation-höz fordul segítségül, egy univerzális rendőri egységhez, hogy megtalálja a Földet. Kiderül, hogy a Földön kívül 26 bolygó tűnt még el rejtélyesen. A megoldást a Medusa Vízesésben találják, a helyen, ahol ezek a világok egymás mellé kerültek, beleértve az Adipose szülőbolygót, mely csak úgy eltűnt a Partners in Crime során. A The Stolen Earth és Journey’s End az eddigi legepikusabb, legmonumentálisabb Doctor Who finálét hozza el a nézőknek a sorozat új történelmében.
Davros, a Doktor egyik legősibb ellenfele tér vissza, hogy sarokba szorítsa az egész realitást. Davrosról úgy hitték, hogy a Time War folyamán elpuszult, azonban Dalek Caan megmentette, aki Davros mellett szerves részét képzi a finálénak. A Dalekok célja ezúttal nem szimpla pusztítás. Nem, a cél az, hogy minden lehetséges univerzumban elpusztuljon az élet a Dalekokon kívül. Ezzel pedig el is érkeztünk a ponthoz, aminél már elég nehéz azt várni az íróktól, hogy még súlyosabb fenyegetéssel álljanak elő.
Ez a két epizód magába foglalja David Tennant regenerációját saját magába, akármennyire is értelmetlenül hangzik ez. Donna Doktor és a Meta-Crisis Doktor születésének is tanúi lehetünk. Igen, két David Tennant egyszerre, plusz egy intellektuálisan felturbózott Donna. Szép végeredmény, és kellőképpen illik is ahhoz a monumentalitáshoz, melyet ez a finálé ígér. Ennyi karakter, ennyi esemény, és mind kiváló. Tennant útja mégsem itt ér véget, ugyanis ahhoz más körnek kell bezárulnia.
2008 és 2010 között különleges korszak köszöntett be a Doctor Who világában. Ezekben az években öt különkiadás jelent meg, melyeket tekinthetjük a 4. évad kiegészítésének, de David Tennant korszakának lezárásának mindenképp. A The Next Doctor, a Planet of the Dead és a The Waters of Mars című egy órás epizódok többnyire fillerként funkcionálnak, ám jó fillerhez híven szórakoztatóak és kicsit meg is ágyaznak a tizedik Doktor utolsó megmérettetésére.
Kapunk karácsonyi epizódot egy „wannabe” Doktorral, egy buszszerencsétlenséget egy sivatagos bolygó kellős közepén, majd egy horrorisztikus kalandot a Marson. Itt kiváltképp az utolsó marsi incidens az érdekes. A Doktor tudja a sorsát azoknak, akik megmentésre szorulnak, és a döntés a kezébe kerül. Egy gondolat férkőzik az agyába tizesünknek: ő az utolsó Time Lord, és neki van ereje változtatni. Ezt meg is teszi, a marsi Jégharcosok által hátrahagyott vírus csapdájából kimenekíti adott mellékszereplőinket. Az eredmény más, mint várta, melyet egy öngyilkosság bélyegez meg. Ood Sigma jelenik meg az utcán, a Doktor pedig felteszi a kérdést: ideje meghalnia? Magában pedig úgy véli, ez egy jel: túl messzire ment.

2015. szeptember 24., csütörtök

Batman v Superman: Elemezzük a látottakat!

Jövőre esedékes a DC filmes univerzum második installációja, az itthoni forgalmazás szerint Batman Superman ellen: Az igazság hajnala című film. Az előzetesek, a képek és az elhangzott interjúk alapján megpróbáltuk összeállítani, miképp is fog festeni maga a cselekmény. Az Acélemberben okozott pusztítás, az a bizonyos befejezés Zod tábornokkal vajon elnyeri-e értelmét a folytatásban, vagy Zack Snyderék megelégednek egy újabb akcióorgiával? Reméljük előbbi, és ennek fényében készítettük el a mi koncepciónkat. Spoilerek az Acélemberből várhatóak a továbbiakban, és akár a leendő filmmel kapcsolatban is olvashattok potenciális történeti kulcspontokat.

Így kezdődne

Beülsz a moziba, lemennek az előzetesek. Elindul a film, jönnek a logók, ám zene sehol. Ezúttal a közeledő Warner és DC embléma láttán sikoltásokat hallasz, halálhörgéseket, leomló épületek zaját. Bruce Wayne orgánuma üti meg a füledet, ahogy épp a metropolisi Wayne toronybeli egyik kollégájával beszél. Halálra van rémülve, Bruce pedig próbálja szavakkal a menekülő úthoz irányítani a többiekkel együtt, ám nem sikerül. Superman és Zod harca letarolja az épületet. Bruce akarja menteni a menthetőt, így belerohan a hamufelhőbe, hogy megmentsen egy kislányt. A következő pillanatban Bruce feleszmél elrévedéséből. Alfred (valószínűsíthetően) fuvarozza őt a Lexcorp épületéhez, ahol magával Lex Luthorral fog találkozni. Bár megvetik egymást, de egy dologban egyetértenek: ez a lény potenciálist veszélyt jelent az emberi fajra, főleg úgy, hogy még sajátjai utolsó vezetőjével, Zod tábornokkal is képes volt végezni. Ehhez hozzájön, hogy Lex valahonnan tudja, hogy a valaha visszavonult Batman nem más, mint Bruce Wayne. Kis rábeszélés, és Bruce bizalmatlanul, de lenyeli ellenvetéseit. Egy ilyen erő ellen kénytelen lesz összedolgozni az ördöggel. Ahogy Luthor fogalmazna: mindennek van valami gyenge pontja.

Lex Luthor kísérletei

Ahogy azt az előzetes is mutatta, a Lexcorp megkaparintja Zod tábornok testét. Ez a test a film első felében vagy akár háromnegyedében nem fog másra szolgálni, mint letesztelni azt, mire érzékeny egy kriptoni teste. A felkészülés egy ilyen harc esetén az egyik legkritikusabb pont, és hogy tovább menjek, Batman is erősen függ attól, hogy Lex szolgáltatja-e az információt azzal kapcsolatban, mivel érdemes nekiugrani az Acélembernek. Batman és Luthor sem az a fajta ember, akik ész nélkül nekifutnának valakinek, aki egy rossz nézéssel kilapíthatja őket. A képen látható férfi, aki épp a víz mélyén fedezett fel valamit a pletykákkal ellentétben szerintünk nem Aquamant találta meg, hanem egy újabb nyomozási lehetőséget. Az Acélember fináléja során Superman az Indiai-óceánnál vetett véget a terraformáló gépezet tevékenységének. A Lexcorp számára ez a legideálisabb kutatási hely begyűjteni a terraformálás néhány eredményét, ami könnyen lehet, hogy kriptoni eredetű anyagokat hozott létre. Ez a felfedezett kőzet azonban még használhatatlan, így a Lexcorp berkein belül módosításokon megy keresztül Zod testének segítségével.

Batman nyomozása

Sajnálatos módon Batman ezen aspektusát nem nagyon használták ki eddig a filmek. Zack Snyder viszont többször is kijelentette, hogy sokkal képregényhűbb változatot fogunk kapni. A Sötét Lovag hosszas (talán a képen látható jelmezbirtokos, Robin, azaz Jason Todd, vagy esetleg Dick Grayson halála miatti) visszavonulás után Superman hatására visszatér. Luthorral ellentétben ő jóval közelebbről vizsgálja a legyőzendő alanyt, ehhez pedig Metropolisba látogat. Ahogy az első előzetes képe is mutatja, Batman abban a teremben áll éppen, ahol Zod tábornok meghalt. De mit is keresne Batman Metropolisban? Célja az lehet, hogy meg tudja ki Superman a mindennapokban, ezt pedig úgy érheti el, hogy felhívja magára a figyelmet. Batman feladata tehát a bűnüldözés Metropolis utcáin Superman nézeteivel ellentétes módon.

Superman elfogadásának helyzete

Metropolis "átépítése" komoly következményeket vont maga után. Rengetegen haltak meg, a Föld pedig abba a helyzetbe került, hogy él közöttünk valaki, aki bármelyik pillanatban gondolhat egyet és kipusztíthatja az emberi fajt. Nem hiába volt Acélember az előző film címe és nem Superman. Az a film teljes mértékben a Supermanné válás útjának elejét mutatta meg egy tapasztalatlan hőssel. Először próbálta megmenteni a Földet, először használta igazán az erejét. Nem csoda, hogy szinte képtelen volna Zodon kívül másra koncentrálni. Hős azonban most fog születni belőle, aki ha teheti, inkább nem tart városátrendezési különórákat. A Comic-Conos előzetes is mutatja, hogy Supermant bíróság elé állítják, ami valószínűleg hasonló végkifejlettel fog végződni, mint a Watchmenből Dr. Manhattan interjúja. Itt tettekre van szükség, nem pedig szavakra. A bíróság ezt bebizonyítja.

De ki a főgonosz?

Itt van Lex, Batman és Superman összeütközése, Wonder Woman (akit nem tudok hová rakni). Ki itt a főgonosz? Ezek közül nyilvánvalóan csak Lex lehet, de a város valamitől azért lángol, és nem hiszem, hogy pont egy ilyen tónusú filmben építené meg Lex a páncélját (meg Jesse Eisenberg egy olyan felszerelésben, álld meg röhögés nélkül). Lex a Superman feletti győzelmet magának szeretné, így merem feltételezni, hogy Batman nem kapott tőle kriptonitot (ha igen, akkor se jelentős mértékben, maximum páncélbevonat). Inkább amolyan elterelésnek akarta felhasználni őt, amellett, hogy információt szolgáltasson Luthornak. Batman és Superman között maximum kettő fizikai konfrontáció lesz, mely végére teljes bizonyossággal mondhatom, hogy ki fognak békülni. Itt jön képbe, amit mondtam: Lex kihasználta Batmant, ráadásul az ütközetben elpusztulhatott anti-kriptoni felszerelése is. A jelenet, mikor félreteszik eltérésekeit pedig szerintem a következő lesz...

2015. szeptember 23., szerda

Te hiszel a fókatündérben? - A tenger dala

Nem hittem volna, hogy valaha is egy rajzfilmről fogok ódákat zengeni, elvégre manapság egyre kisebb eséllyel találkozunk olyanokkal, melyek valódi értéket, mondanivalót, vagy urambocsá' egyediséget tartalmaznak. Persze néhanapján láthatunk kifejezetten jól sikerült alkotásokat is (pl. Hős6os, Az élet könyve), de alapvetően hiányzik az a nagybetűs élmény, ami kirobbantana minket a megszokott Disney/Pixar kerékvágásból. Ám most eljött a pillanat és azt kell mondanom, megérte erre várni. Hölgyeim és uraim, íme A tenger dala!

A történet két testvér, Ben és Saoirse kalandjairól szól, akik édesapjukkal élnek egy világítótoronyban. Ben a kishúga születésével egy időben veszti el édesanyját, a tragédia pedig évek múltán is meghatározza a család életét. Egy nap a nagymama magával viszi a gyerekeket a városba, hogy más nevelésben részesüljenek, ám ők még aznap megszöknek és a hazafele vezető utat keresik. Miközben találkoznak néhány mesebeli lénnyel kiderül, hogy Saoirse valójában egy selkie (fókatündér), aki a szárazföldön ember, de a tengerben fókává változik. Varázserejét egy kabátnak köszönheti, anélkül meghalhat, ezért megpróbálják minél előbb visszaszerezni, ami korántsem könnyű feladat.

Elsőre tipikus gyerekmesének tűnhet, miszerint a kicsik viszonylag könnyen gyűrik le az akadályokat és nem fenyegeti őket valódi veszély, ám ennél sokkal többről van szó. Már az első percektől jelen van a gyász és a halál gondolata, amitől komolyabb hangvételre számíthatunk az átlagosnál. Ben eleinte ellenségesen bánik húgával, őt okolja anyukájuk haláláért, ám ahogy folyamatosan újabb kihívásokkal kell szembenézniük, rájönnek, hogy csak egymásra és/vagy saját magukra támaszkodhatnak. Az ír mitológiákból merített történet remekül kidolgozott, a képzeletbelinek hitt lényeket sem nagyolták el, mindegyik elég időt kap a vásznon. A látvány és a rajzok zseniálisak, a vonalvezetés egyszerű, mégis kreatív, minden egyes képkockát öröm nézni. Ugyanilyen jól sikerült a zenei aláfestés is, ami olyan atmoszférát teremt, hogy teljesen magával ragadja a nézőt és jó ideig nem engedi el.

A tenger dala minden elképzelésemet felülmúlta. Bátran merem állítani, hogy az utóbbi évek legjobb rajzfilmje. Egyszerre megható, csodaszép és tanulságos, nem mellesleg valóban elvarázsolja az embert a hangulat, amit áraszt magából. Nem csöpög a máztól, nincsenek felesleges erőltetett poénok, letisztult és természetesen gyönyörű. Mindenkinek csak ajánlani tudom, ha megnézed, és jól figyelsz, hallani fogod a tenger dalát.

2015. szeptember 22., kedd

Arkham Breakout

Egy hónap telt el mióta Pingvin Gotham királyának titulálta magát. Harvey Bullock felmondott, Jim Gordont pedig kirúgják a GCPD-től. James, hogy visszakaphassa munkáját, be kell mocskolnia magát, miközben egy különös "mentőakció" is zajlik Arkhamban. A Gotham második évadja ígéretesen nyit, a többit lesz idő megbeszélni jövőre az évadkritika során. Addig is, várható-e valami új, hová fejlődik a sorozat?

A pilot jelen esetben sokkal erősebb, mint legutóbbi alkalommal. A Gotham legnagyobb hibája leginkább az volt, hogy a második felére egy "Villain of the Week" műsorrá alakult, melyből csak a fináléra tudtak feleszmélni. Ben McKnzie, azaz Gordon le is nyilatkozta, hogy bizonyos dolgokat igenis elrontottak az első évadban. Bár az ember azt hinné, megint kapunk egy random ellenséget, az gyorsan tisztázódik, hogy ő csupán eszköz a fő sztoriszál kibontásához. Nyilván lehetetlen lesz egy évadon keresztül  töréstartani ezt, de a készítők ilyesféle szokása maradjon meg. Magáról az epizódról nehéz sokat beszélni. Mint ahogy a fent említett szinopszisban is olvasható, kifejezetten izgalmasan ütik fel az eseményeket, melyhez hozzátársul az is, hogy végre a gonoszokra is elkezdtek koncentrálni.

A promók nagy része a gonosztevők felemelkedését emelte ki, ami előreláthatólag nem bizonyul üres ígéretnek. Cameron Monaghan alakítása Jerome-ként kétségeket kizáróan fantasztikus, ráadásul Jerome képes annyit kezdeni Barbara karakterével (igen, aki halálra idegesített az utóbbi évadban), hogy felkeltse az érdeklődést. Maga a főszál is körülöttük látszik kibontakozni, melyhez nyilvánvalóan nem csak Arkham agyalágyultjai, hanem a rezidens elmebeteg kvízmester, Edward Nygma is csatlakozni fog. Pingvin pedig Pingvin. Aki kihagyta volna az első évadot, már csak miatta is pótolja. Továbbra is gerinctelen, továbbra is undorító, de nem lehet nem szeretni. A DC filmes univerzum nehezen fog jobb Cobblepotot találni Robin Lord Taylornál, ha egyáltalán megpróbálkozik vele.

A Gotham igazából teljes mértékben eltalálta most, hogy milyennek kellene lennie: szórakoztatónak, emellett groteszknek, képregényesnek. Mindezek nem jelentik azt, hogy a későbbiekben ne esnének ugyanazon hibákba az írók azzal, hogy gyakorlatilag ötletük sincs merre halad a cselekmény. A célok hiánya, a semmibe tartás nem szép dolog egy sorozat esetén, és ezt a leckét a pilot alapján megtanulták. Csak ne felejtsenek el gyakorolni, mert a Foxot ismerve bármikor készen állnak lelőni a sorozatot. Így tovább!

2015. szeptember 21., hétfő

Az alternatív valóság

Bár nem a napokban történt, de nemrégiben napvilágot lelt az elkövetkező Assassin's Creed film első, ha nem is képkockája, de hypevadász élőszereplős képe, nem mással, mint a producer és főszereplő Michael Fassbenderrel. Ezzel együtt végre érkezett pár infómorzsa is a filmről, így elérkezett az idő egy kis Assassin's Creed gyorstalpalóra.

A sikeres Assassin's Creed videojáték szériát alapjául vevő film, ha minden jól megy a 20th Century Fox tervei szerint 2016 december 21-én kerül a mozivásznakra. Addig még sok időnk van ráhangolódni, messze még az előzetes is, de aki játszott már a szériával és látta Fassbender alakítását az már szinte biztos beírta magának a dátumot a mozinaptárába (de jól is jönne egy ilyen!). Magáról a filmről ugyan még nincs sok információ, de aszerint az ígéret szerint, hogy nem fognak nagyon eltérni a játékoktól, lehet már pár elképzelésünk a filmről is. Nézzük tehát, hogy mire alapszik a játékszéria, és ebből kifolyólag a film is.
Az Assassin's Creed világa talán azért is nyerte el olyannyira sok ember tetszését, hogy az évente megjelenő részeket millió számra kapkodják, mert a világunk történelmét felölelően olyan szinten realisztikusan vannak beállítva az egyes részek eseményei, hogy teljesen elhiteti a játékossal - vagy a könyvadaptációk esetén az olvasóval - azt, hogy ezek az események valóban megtörténnek, sőt, a mai napon is folyamatban vannak. A történet, de elsősorban a játékmenet alappillére az Animus nevű gép, aminek segítségével az alany újraélheti ősei emlékeit a DNS-ében kódolt információk alapján. Fassbendert is többek között az ilyen emlékek újraélése fogta meg és ezért is adta rá a fejét a film elkészítésére. Az Animus tehát azért szükséges a játékszériában, mert ezzel tudták megoldani a tranzakciót a jelen és a  Közel-Kelet, reneszánsz Itália, amerikai gyarmatok és még hasonló helyek között. Természetesen a főszereplők egyik részben sem csupa mókára használják a gépet, hanem azért élik át őseik emlékeit, hogy olyan ereklyékhez vagy események ismeretéhez jussanak, ami elősegíti az adott félt az egymás elleni harcban a jelenben, mert a mai napig él a templomos rend (igen, a keresztes hadjáratos templomos rend) és az assassinok (nem szeretem se orvgyilkosnak se bérgyilkosnak fordítani őket) rendje közötti háború.
Ekkor jön be a játék - szerény szubjektív véleményem szerint - legjobb dobása, még pedig az, hogy a történet szerint a legtöbb történelmi esemény nem pontosan úgy történik meg, ahogy tanulhattuk iskolában, vagy éppen valamelyik fél által manipulálva történik meg, így a játékok során részesei lehetünk olyan emberek életének és cselekedeteinek mint Leonardo da Vinci, George Washington vagy Benjamin Franklin. Sajnos ez utóbbi faktor kevésbé játszik szerepet abban, hogy azonosulni tudjunk egy karakterrel a filmvásznon, mint amennyire ezt a játékokban teszi, de örömmel fogadok pozitív meglepetést.
Mindez persze nagyon dióhéjban foglalja össze az Assassin's Creed játékok csupán alapjait, a játékoknak sokkal több megemlítendő aspektusa van még, de ez a cikk a filmről szól, így hát az ismert alapokon kívül olyan infók derültek ki a filmről, minthogy Fassbender egy Callum Lynch nevű assassin leszármazottat fog alakítani, aki azért, hogy a jelenünkben felvehesse a harcot a templomosokkal, egy 15. századi spanyol assassin őse, Aguilar emlékeibe tekint vissza, hogy elsajátítsa őse képességeit és feltehetően megtudjon a harchoz szükséges fontos információkat (a játékokban elsősorban nagy hatalmú ereklyék helyeit kerestük). A színészhez csatlakozik még Marion Cotillard, Michael Kenneth Williams és Ariane Labed is.
Összességében tehát a filmnek a játékszéria híressége nélkül is igen jó alapok adatottak, a történelmi események másként megélése mindig is kedvelt téma volt, igaz elsősorban sorozatokban, de bízhatunk benne, hogy nagy törődéssel és odafigyeléssel elkészített filmet kapunk.

2015. szeptember 20., vasárnap

A Varázsló tanítványa

A 7. évad után, a finálé ellenére, úgy állt fel az ember, hogy majd talán legközelebb. A 8. évadban bár volt pár emlékezetes pillanat, ez az érzés szintén megmaradt. Most elérkeztünk az új "majd talán most" pillanathoz. Steven Moffat elismerte, hogy rossz ötlet volt kizárólag egy részes történetekben gondolkodni, ennek megfelelően rögtön egy kettős fogattal indul az új Doctor Who évad. Hogy is lehetne röviden összefoglalni a pilot adta élményt? Nos, az intró előtti pár perc elég volt ahhoz, hogy táncra perdüljek.

Új nézők számára ezzel az epizóddal nyitni körülbelül olyan, mintha beülnél az Inception fináléjára. Rengeteg dolog történik, de ha éppenséggel kihagytad az előzményeket, akkor nem adja meg a teljes élményt. Újoncok, a figyelmeztetést ezennel megkaptátok! De azért nem eszik ilyen forrón a kását. A The Magician's Apprentice címre keresztelt epizód az utóbbi idők egyik legjobb felütése DW fronton, szinte finálé érzetű, viszont Moffatnak egy dolgot még mindig meg kellene tanulni. A látvány, a zene, a színészek a helyükön, az ötletek ellenben ide-oda röpködnek és valahol messze kihasználatlanul érnek földet. A kevesebb néha több bár óriási klisé, ennél jobban mégsem lehetne leírni az új epizódot.

A Föld egei megfagytak egy titokzatos idegen erő által - írja a szinopszis. Na, ez ha tíz percet vesz el a játékidőből, akkor más sokat mondtam. Bár a központi téma megvan, mely egy régi ellenfél visszatérésével kecsegtet, amellett kapunk még legalább két-három mellékszálat, amit szintén percek alatt elfelejtenek. Ezen tényező miatt kicsit túlzsúfolt érzetet kelthet a Varázsló tanítványa. És mégis! A sok belepakolt, néhol kihasználatlan ötlet ellenére működik a történet, már csak azért is, mert idézi azokat az időszakokat, amikor nem csak a finálé volt képes katarzist okozni.

Komoly, néhol vicces, nosztalgikus és pörgős is egyszerre. A legutóbbi évad során az utolsó előtti epizódon kívül egy rész se tudta megidézni azt az érzést, hogy "igen, most rögtön kérném a következő részt". Most ez azonnal sikerült, és csak reménykedni tudunk, hogy ebből a káoszból, mely az események végére keletkezett épkézláb ki tud mászni Moffat és írói csapata.

2015. szeptember 19., szombat

A denevér jelmezes őrült és családja

A DC utolsó nagy eseménye után nem indított totálisan új alapról mindent, mint a New52-vel, de egy kicsit újrafényezte a történeteket az alkotógárda és a hangulat terén. Na meg persze indított pár új számot is. A kreatív reboot eddigi hallomások, és olvasásaim alapján úgy néz ki egész jól sült el. Persze nem minden arany, ami fénylik, de ígéretesnek tűnik a felhozatal. Első körben a denevér jelmezben rohangáló őrültet és népes családját vizsgáljuk meg.

Batman 42-43
Az igazság az, hogy ki kell jelentenem, hogy Scott Snyder az egyik legtehetségesebb író, aki Batman sztorin dolgozott. Ennek ellenére picit még is kettős érzésem van, de nem az írás miatt, hisz az nagyon jó, inkább az ötletek miatt. Nekem mindig is a kevésbé természetfeletti történeteket felvonultató, karakterizáló Batman történetek tetszettek. Persze Batman működik akkor is, ha a köpenyes barátaival mentik meg a földet valami misztikus, vagy földönkívüli veszedelemtől, de Gothamben szeretem, ha az ellenség a diliházból kiszökött őrület. Ezért is vettem kissé fintorogva, mikor a világ legjobb gonoszából, egy mesebeli ősi gonoszt faragott Snyder. Aztán Gordon lett  Batman (wtf?) és Bruce Wayne meghalt, de túlélte és „új agyat” kapott (wtf? part2). De azért van valami gép amin dolgozott, és majd arra szolgál láthatóan, hogy visszaálljon az eredeti status quo (várható volt). Szóval eddig szemöldök felhúzva olvasom a jelenlegi történetet, ám mégis szórakoztat. Veszettül. Mert ha elvonatkoztatunk az elvárásoktól, akkor Snyder elborult ötletei a maguk nemében működnek, és izgalmas történetet kapunk (meg egy új gonoszt is Mr. Bloom személyében, aki a 43. szám végén eléggé ráhozza az emberre a frászt). Mindezek mellett ott van az író örök társa Greg Capullo, akinek a rajzai pedig fantasztikusak. Hogy mi lesz ebből az egyvelegből, még nem tudni ezer százalékosan, de egyelőre izgalmas időtöltés a jelenlegi Batman füzetek mindegyike.
Batman – Superman 22-23
Azt kell mondjam, hogy a jelenlegi Batman és az újraformált Superman közös kalandja totálisan hidegen hagy. Az alap sztori már nem is tudom pontosan miről szól, eleve azt sem, hogy ki ez a viking öltözetbe oltott fickó. Mindegy. A Batman-Superman lényege az lenne, hogy a két karakter különbségén/barátságán keresztül kihozza a karaktereket. Erre tökéletes alap lenne a jelenlegi helyzet, melyben James Gordon a Batman és Supermannek is meg kell küzdenie a megváltozott képességeivel, és persze azzal, hogy személyazonossága nem titok többé. Ez jó táptalajt adna egy kis karakterizáláshoz, és ezt a jelenlegi Batman-Superman füzet meg is próbálja, de nem sikerül. Szerintem eleve ott a baj, hogy James Gordon karakterét nem sikerült átvinni az új helyzetébe, számomra (nem csak itt, hanem gyakran a Batman füzetben is) olyan, mintha egy tök új karaktert kaptunk volna. Superman meg úgy beszél a régi énjéről, hogy a „régi énem”. Ez mindent elmond. Valahogy, valamiért nem működik a dolog, és a két karakter egymásnak feszülése is mondvacsinált. Mindkettő forró fejű idióta, pedig nem ilyenek eredetileg a karaktereik. Így inkább csalódás a jelenlegi sztori, mint kellemes szórakozás.
Batgirl 42-43
Érdekes, hogy ahol a Batman-Superman elbukik, ott én úgy érzem a Batgirl megállja a helyét. Legalábbis Jim Gordon karakterét tekintve. A Batgirl pár számmal ezelőtti kreatív irányváltása még mindig jól működik. A füzet azt adja, amit egy képregénynek alapvetően nyújtania kell, ez pedig a felhőtlen, könnyed szórakozás. Egy kis hősködés, csipetnyi szappan, és a füzet tematikájához mérten jó rajzok.

2015. szeptember 18., péntek

Save ourselves, save the world

Itt kezdődött meg a sorozat lassú, de biztos hanyatlása az első valóban sikeres évad és a második után, mely csupán az első széria hírnevét lovagolta meg. A nézettség egyre lejjebb ment a készítők nagy ámulatára, pedig ők teljesen ugyanazt csinálták, mint az előző két évadban. Várjunk egy percet… lehet, hogy éppen ez volt a baj?
Látszólag a Hősök évadok egyre többek akarnak lenni, egyre több akcióval, egyre nagyobb rejtélyekkel és a megdöbbentőbbnél is megdöbbentőbb fordulatokkal (gondolok itt például arra, amikor kiderül, hogy Sylar (Zachary Quinto) anyja nem más, mint Angela Petrelli (Cristine Rose), aztán kiderül, hogy mégsem ő az: csavar és visszacsavar. Duplacsavar. Ki tudja, hogy hívják ezt.)
Egyik fontos motívuma az első évadnak Sylar erősen freudi anyakomplexusa volt, ezt nagyon jól továbbviszi a harmadik könyv, hisz megjavul, jó útra tér, amikor kiderül, hogy mégis van anyja, elnyomja magában éhségét, egészen addig, amíg a csavar újra el nem fordul, s vele együtt ő is. Amint kiderül, hogy anyja mégsem él, s Angela hazudott neki, hogy befolyásolja, visszatér a jó öreg sorozatgyilkos.
Miért mondom mégis, hogy ez az évad pontos mása az előző kettőnek? A Sylar szál valóban érdekes, de minden mást láttunk már korábban. A gonosz társaság a háttérből irányítja a dolgokat, bár új a főgonosz, Arthur Petrelli (Robert Forster) mégsem különbözik funkciójában az első évad Lindermanjétől (Malcolm McDowell) vagy a második Bobjától (Stephen Tobolowsky). A különleges képességű emberek nem tudnak napirendre térni képességeik fölött, új szereplők is képességeket kapnak, akik szintén ezen filozofálnak.
Továbbra is mindent a végzet irányít, Peter (Milo Ventimiglia) és Hiro (Masi Oka) továbbra is magukat keresik, hiába látszottak már révbe érni két évadzáróban is. Hiro elveszíti az emlékezetét és addig szenved, amíg vissza nem szerzi, Petert bezárják egy rosszfiú testébe, neki pedig, mint mindig, önmaga ellen kell küzdenie.
Továbbvezeti a harmadik könyv az isteni szálat is (végzet, isten, a  szimbólum, ami a különleges képességűeket kíséri végig), Nathan (Adrian Pasdar) megvilágosul és azt mondja, Isten adta neki a képességeit, hogy jóra használja, ez persze nem vezet sehová, mert kiderül, hogy Dr. Zimmermantől (Ronald Guttman) kapta szintetikusan (újabb fordulat). De erre máris rákontráz a visszafordulat, amikor a napfogyatkozás elveszi hőseink erejét: vajon tényleg valami isteni erőnek tulajdoníthatjuk a képességeket?
Persze egy blogbejegyzés nem lehet elég terjedelmes ahhoz, hogy akár egyetlen évadát is végigelemezzem egy sorozatnak, egy olyan sorozatra pedig nem is érdemes több időt szánni, mely az első évad után elveszítette újdonságát. Kíváncsi vagyok, milyen lesz így az érkező spinoff. Vajon abban is a végzet irányítja majd a Hősöket, akiknek egy valami nagy katasztrófát kell majd megakadályoznia, miközben keresik helyüket a világban? Á, biztosan nem. És biztosan nem Mohinder (Sendhil Ramamurthy) közhelyes narrációja fogja nyitni és zárni az összes epizódot.
“Mindenkiben van jó és rossz.” Ezzel a mondattal voltak képesek lezárni az évadot a készítők. Van egy olyan érzésem, hogy három év alatt sikerült kifogyniuk az ötletekből, s véletlenszerűen fölcsapták a klisékatalógust, hogy keressenek valami frappáns mondatot, mellyel összegezhetnék a Gonosztevők című könyvet. A közhelyes mondanivalóval még nem lenne baj. Csak ne mondják ki. És főleg ne non-diegetikus narrációban, ennyire azért még az amerikai televízió sem lehet szájbarágós… vagy mégis?

2015. szeptember 16., szerda

Samantha Shannon: A Mímes Rend

Sokunk örömére, a múlt héten magyarul is megjelent a Csontszüret folytatása: A Mímes Rend. Több változás is történt az első kötethez képest, mégpedig, hogy a kiadó nem az eredeti borítót használta fel a magyar kiadásnál, illetve a fordító személye is változott. Természetesen ez nem ment a minőség rovására, mindössze annyi történt, hogy a “fellegvár” kifejezést átvette a “citadella”. Sok könyvnél ha fordító csere történik érezhető a stílusváltás, azonban jelen esetben Bottka Sándor Mátyás jól vette az akadályokat.
A történet ott folytatódik, ahol az előző rész befejeződött, azaz a metrószerelvényen. Paigenek és társainak sikerült a szökés a Sheol I-ből és megérkeztek Scion Londonba. A menekültek csapata szétszéledt a szélrózsa minden irányába és megpróbáltak menedéket keresni régi búvóhelyükön, hiszen tudták, hogy a rephaiták bosszúra szomjaznak. Paige viszont nem volt hajlandó visszatérni Jaxonhoz és a Hét Pecséthez, hanem megpróbálta kezébe venni az életét és tervezgette a rephaita uralom megdöntését. Sajnos rá kellett jönnie, hogy Jaxon és a Hét Pecsét támogatása nélkül nem fogja túlélni az elkövetkező pár hetet, hiszen gyorsan apadtak az anyagi tartalékai és a mímeslordja nélkül a biztonsága sem volt szavatolva. Így lassan rá kellett döbbennie, hogy egyedül nemhogy nem tud lázadást szervezni, de a másnapot sem biztos, hogy megéri.
A könyv elején úgy éreztem, hogy nem azt kaptam, amit vártam. Eltűntek a rephaiták, és az egész történet Scionra és a szindikátusra korlátozódott. Arra számítottam, hogy Paige összeránt egy csapatot és elkezdődik a lázadás kisebb gerillatámadásokkal, leleplezésekkel, stb. Helyette azonban szembe kellett néznem a valósággal, amivel Paige is szembesült. Egyedül volt és senki támogatására nem számíthatott. Nem beszélhetett a Sheol I-ben történtekről, mivel bizonyítékok híján nem hitt volna neki senki. Így kénytelen volt visszatérni a Hét Pecsétbe és jobbkézként tenni a dolgát. Azonban nem feledkezett meg eredeti tervéről sem és kereste a lehetőséget a harc megkezdésére. Minduntalan falakba ütközött, mert mindenki a homokba dugta a fejét és nem volt hajlandó mellé állni, még azok sem akik saját szemükkel látták a büntetőtelepet. Mindenki kicsinyes dolgait intézte és úgy viselkedett, mintha nem is léteznének a rephaiták. De honnan jön ez a mérhetetlen ellenállás? Miért hallgat mindenki? Miért csinál mindenki úgy, mintha nem is történt volna semmi?
A szökést követően csend honolt Scionban, azonban pár nap elteltével a hatóságok körözést adtak ki Paige és társai ellen, veszélyes bűnözőként feltüntetve őket, akik megszöktek a Towerből. Mintha ez nem lett volna elég, az alkirály, Hétpróbás Hectort és társai merénylet áldozatául esett és Paige volt az aki felfedezte a hullákat. Így már nem csak a Bűnelhárítók vadásztak rá, hanem a látók is meggyanúsították, hogy esetleg ő volt a merénylő. Így nem volt más választása, nyomozásba kezdett, hogy ki állhat a dolgok mögött és miért ilyen nagy a csend a rephaiták körül.
Samantha Shannon igazán szépen kerekíti a történetet. Nem a megszokott sablonokkal kooperál és nem is szájbarágósan tárja elénk az eseményeket. Végig Paige szemszögéből követhetjük nyomon a történetet és mindössze annyi információnk van ami hozzá is eljut. Lassan kerülnek elő a kirakós elemei, viszont sokáig nem látjuk az összefüggéseket, nemhogy az egész képet. Minden egyes előkerülő bizonyítékot és pletykát jól meg kell rágnunk és megpróbáljuk a helyére rakni. Sokat töprengtem én is olvasás közben, de igen sűrűn vakvágányra jutottam. A valóság sokkal megdöbbentőbb volt, mint amire számítottam.
Mint kiderült, az egész látó társadalom tele van árulókkal, ellenségekkel és sötét titkokkal. Paigenek szembe kellett nézni azzal, hogy bármikor elkaphatják az utcán a ÉBER-ek, vagy akár feladhatja egy látó is. Azonban arra nem is számított, hogy maguk a látok fordulnak ellene és megpróbálják eltenni láb alól.
A merénylettől kezdve szinte le sem tudtam tenni a könyvet. Kíváncsivá tett, hogy ki állhat a dolgok mögött és ki lehet még ellenség. Valamint, hogy miért fordultak egymás ellen a látók és miért hallgat mindenki a rephaitákról. Milyen titok lappanghat a mélyben? Ki lehet az Ócskás, a rongybabák vezére és miért fordult Paige ellen? Talán ő maga is egy rephaita?
A történet tele van váratlan fordulatokkal, viszont az olvasó nem érzi azt, hogy ismét egy újabb csavar került bele, amiből már kezdene elege lenni. Minden ilyen esemény előrébb viszi a történetet és fokozatosan növeli a feszültséget. Az egyes összecsapások leírásai sem unalmasak, hiszen nem tudhatjuk, hogy Paigenek sikerül-e győztesként kikerülnie belőle. Persze azt sejtjük, hogy nem fog meghalni, hiszen ő a főszereplője az egésznek, de ez nem garancia arra, hogy nem kerülhet olyan szorult helyzetbe, amiből nem tud egyedül kikecmeregni.
A regény vége felé van egy kis szusszanásnyi időnk, amikor végre kitisztul a kép, és minden kirakós a helyére kerül. Azonban az utolsó pár fejezet újabb lendületet ad a történetnek. Kb. 93%-nál tartottam amikor éreztem, hogy ezt az újabb eseménysort nem fogja az írónő lezárni, hiszen terjedelmi korlátai lennének, és egy huszárvágással biztos nem fogja elvágni. Amit viszont a végén kaptam az egy kicsit kiakasztott. Szinte a cselekmény kellős közepén fejezi be a kötetet. Bár sejteni lehet a folytatást és aki figyelmesen olvasta az tudja, hogy miről lehet szó, azonban az írónő a megerősítést a következő kötetre hagyja. Aki tehát várta A Mímes Rend megjelenését, az most tűkön fog ülni a folytatásért, akárcsak jómagam. Még azt sem tehetjük meg, hogy angolul elolvassuk a harmadik kötet első pár fejezetét, hogy beigazolódjon a feltevésünk, hiszen még meg sem jelent. Mindössze abban reménykedhetünk, hogy a folytatás mihamarabb elkészül és a magyar fordítás is gyors lesz. Ha szerencsénk van, akkor kevesebb mint egy évet kell “csak” várnunk, de addig is biztos sokan lesznek akik az utolsó mondatokat újra és újra elolvassák.