2015. november 8., vasárnap

Dél-Boston leghírhedtebb fia

Johnny Depp számomra sokáig egy olyan színész volt, akiről voltaképpen nem tudtam, hogy játszott egy filmben, egész addig, míg megnéztem a stáblistát. Igen, itt kifejezetten az utóbbi filmjeire gondolok, melyekben annyira átmaszkírozzák, hogy a hangján kívül alig marad belőle valami. Aztán egy szép napon, jó pár évvel ezelőtt megnéztem olyan filmeket, amikhez valódi arcát adta, ráadásul színészkedett is. Utóbbi azért kiemelendő, mert a sokak által (személy szerint annyira nem) favorizált színész az utóbbi időben meglehetősen ostoba (pl. Transzcendens, Mortdecai) és szimplán közepes (pl. Közellenségek) filmekben szerepelt, finoman szólva is kívánni valót hagyva maga után. A Fekete mise előzetesét látva kíváncsi voltam, melyik arcát fogja hozni ezúttal? Ismét a felismerhetetlenségig sminkelve, ám ezúttal az előadás is passzolt. A Fekete mise a Legenda után ismét egy gengszterfilm, mely a Tom Hardy-matinéhoz hasonlóan szintén a színészi játékokból fog megélni. A történet középpontjában Dél-Boston egyik leghírhedtebb bűnözője áll, aki mellesleg az állami szenátor testvére is. A Legendával ellentétben azonban itt nem a szokásos „van egy nyomozó, aki le akar minket csukni” felállás van, hanem épp szövetségre akar lépni az FBI John Connolly (Joel Edgerton) nevű tagja a Johnny Depp által alakított James „Whitey” Bulgerrel. A szóban forgó szövetség azonban nem alku tárgya, sokkal inkább üzleti lépés Bulger számára, aki ebben az FBI-t a tökéletes fegyvernek látja ellenségei ellen. A cselekmény gyors, akár azt is mondhatnánk, hogy ráfért volna még akár egy óra is. A Fekete mise legnagyobb hibája ugyanis az, hogy senki nem kerül igazán fókuszba, emellett pedig az események se ragadnak mindig magukkal. Persze vannak kiváló jelenetek (többek között, amit az előzetesben meg is mutattak), de összességében nem marad meg maradandó élménynek a Fekete mise, hiába Depp pazar játéka, ami egyszerre nyomasztó és szórakoztató, és hiába a szintén remek mellékszereplőgárda (Benedict Cumberbatch, Kevin Bacon például). Összességében mit is várjon el az ember a filmtől? Nos, egy rövid kirándulást a ’70-es és ’80-as évek Amerikájában, és az átlagosnál valamivel jobb, de korántsem végletekig érdekes, valódi eseményeken alapuló történetet. Mint említettem, hasonló cipőben jár ez a film a Legendával, annyi különbséggel, hogy bár az sem tökéletes (messziről sem), de legalább van egy (vagy épp kettő) központi karakter, akikkel azonosulni tudunk elejétől a végéig.

2015. november 7., szombat

A Horda felemelkedése

A mai napon végre napvilágot látott a Warcraft univerzum nagyvászonra álmodott változata a legelső előzetes képében. Ezen alkalomból kifolyólag ennél megfelelőbb idő nem is lehetne a film által prezentálandó kor bemutatására. A film középpontjában a Szövetség és a Horda harca fog állni az Első Háború idején. Az orkok érkezése Azeroth világába azonban nem egy vidám történet, amellyel remélhetőleg a film is foglalkozni fog. Jelenlegi cikkünk a Horda megalakulásáról fog szólni az orkok szülőbolygóján, Draenoron. Kezdetben az ork klánok békésen éltek egymás mellett sámánisztikus társadalmukban, s tavasszal és ősszel gyűltek össze Nagrand mezein a Kosh'harg fesztivál keretein belül, hogy fontosabb dolgokat megvitassanak vagy éppen találkozzanak régi ismerősökkel. Ennek a kornak a draenei faj érkezése után 200 évvel leáldozott. Ezen történet bemutatásához lesz segítségünkre Christie Golden könyve, a Horda felemelkedése. A Horda története több ezer évvel ezelőttre vezethető vissza. Az Argus bolygón élő eredar faj három legnagyobb vezetője Velen, Archimonde és Kil'jaeden volt. Sargeras, a Bukott Titán ajánlatot tett számukra: még több erő és tudás. Velen látomásában azonban az ajándék elfogadása szörnyű jövőt hozott magával. Ebben a vízióban az eredarok démonokká változtak és Sargeras szolgái lettek. Velen megpróbálta figyelmeztetni társait, s egyben barátait, viszont szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy elkésett. Velen szerencséjére egy naaru felajánlotta a segítségét számára, s a hozzá lojális eredarokkal elmenekültek a bolygóról. Ezek az eredarok az úgynevezett draenei-k, mely annyit tesz: "Száműzöttek". Velen a sikeres szökés ellenére nem nyugodhatott meg, ugyanis Kil'jaeden bosszút fogadott és elkötelezte magát, hogy bármibe is kerüljön, de megtalálja Velenéket és el fogja őket pusztítani. Nagyjából 25.000 évnyi menekülés után a draenei-k azon a bolygón telepedtek le, melyet úgy neveztek el: Draenor. A bolygó új lakosai mintegy 200 évig békében éltek az ottani ork klánokkal. A könyv főszereplőjének, Durotannak fiatalságát követhetjük végig még ebben az időszakban. Durotan Garad fia, így nem más, mint a Frostwolf klán vezetési címének örököse. Az egyik Kosh'harg fesztiválon ismerkedett meg legjobb barátjával, Orgrim Doomhammerrel a Blackrock klánból. Bár nem egy klánhoz tartoztak, barátságot kötöttek, mely hosszú évekig kitartott. Egy nap ketten Terokkar erdejében veszélybe kerültek, s egy draenei őrjárat mentette meg őket. A járat vezetője, Restalaan elkísérte őket a draenei-k rejtett városába, Telmorba, ahol a két fiatal jövőbeli törzsfőnök találkozhatott Velen Prófétával. Az esetből tanultak: a draenei-k egy békés faj, és meglehetősen különleges az építészeti stílusuk, valamint nagyon hosszú ideig élnek. Tehát összességében nem sokat, viszont pozitív benyomásuk lett a Velen Próféta által vezetett fajról. A bonyodalom akkor következik be, mikor Talgath, Velen régi barátja, ám most Kil'jaeden szolgája, rátalált a Draenoron bujdosó fajra. Kémkedései során távolról szemügyre vette Durotant is, amikor ő és Draka (jövőbeli élettársa) elmentek vadászni. Kil'jaeden az orkokban meglátta a lehetőséget a bosszúra, így jön a képbe Ner'zhul, a sámán, a Shadowmoon klán vezetője, akinek a szavára minden ork klán hallgatott. Álmában megjelent neki Rulkan, azaz halott élettársának szelleme. Az ork kultúrában az ősök szelleme nagy szerepet játszik, így nem hagyhatta figyelmen kívül Rulkan mondanivalóját. Elhintette ugyanis, hogy a draenei-k hatalmas veszélyt jelentenek az orkokra, és már készülődnek az elpusztításukra. Néhány ilyen esemény után maga Kil'jaeden is megjelent álmaiban, aki ugyanerre hivatkozott és amolyan megmentőként aposztrofálta magát. Ner'zhul úgy döntött, ideje összehívni a klánokat. Ezek után gyökeres változások történtek az orkok társadalmában. A sámánizmus helyett elterjedtebbé vált a démonikus varázslatok használata. A sámánokat így elhagyták az elementális erők, s a boszorkánymester nevet használták a továbbiakban. A következmények szörnyűek voltak, melynek leginkább a Durotan (ekkor már törzsfőnök) vezette Frostwolf klán állt ellen, ami a keletkező Horda egyetlen klánja volt, amelyik csak az életben maradás keretein belül fogadta el ezeket az újításokat, minimalizálva a borzalmakat. Később Ner'zhul is kezdte felismerni útjának hibáját. Nem volt képes beszélni az ősökkel, így elzarándokolt Oshu'gunhoz, a Lelkek Hegyéhez, hogy ott személyesen tudjon beszélni a szellemekkel. Ami fogadta, az a megvetés volt. Tévedett, Kil'jaeden pedig úgy mozgatta, akár egy babát. Ekkor azonban már késő volt. Tanítványa, a Warcraft történelem egyik leggonoszabb, leghataloméhesebb figurája, Gul'dan figyelmeztette új mesterét, Kil'jaedent. Ner'zhul csapdába került, s innentől Gul'dan vette át Ner'zhul helyét, mely végleg a mélybe taszította az orkokat. Az ork klánok véglegesen egyesültek. Vezetőjük, a minden ork által elismert Blackrock klán törzsfőnöke, Blackhand lett. Emellett megalakult a Gul'dan vezette Árnyék Tanács is, melynek célja az ork társadalom minden irányból történő befolyásolása és az ellenállók megtörése. A Horda ahol tudta mészárolta a draenei-ket, mesterségesen meggyorsították az idősödést, hogy több ork harcos legyen, és egy teszt keretében Durotan megkérdőjelezhető hűsége is górcső alá került. Durotan nem más feladatot kapott, mint Telmor elpusztításának vezetését, megtalálni a titkos utat a városba. A klánja túlélése érdekében teljesítette feladatát, ám egyre elhatárolódott elmében attól a szörnyetegtől, ami a Horda lett. Karabor, a draenei-k szent helye a Fekete Templom néven az Árnyék Tanács székhelye lett. Megépült a Hellfire Citadel névre hallgató erődítmény is. A következő célpont a draenei-k legnagyobb városa, Shattrath volt. Ehhez azonban szükség volt valamire, ami ma a Warcraft történelem egyik legjelentősebb eseménye. Kil'jaeden Draenorra idézte Mannorothot, akinek a vére volt a kulcs a Horda szolgasorba taszításához. Az orkok ismét összegyűltek, ezúttal, hogy részt vegyenek egy ceremóniában, melynek célja a vér elfogyasztása. Gul'dan képzeleten túli erőt ígért, és ezt meg is kapták. Az első vállalkozó a Warsong klán törzsfőnöke, Grommash Hellscream volt. A többi klán is sorra itta az "ajándékot", egyedül Durotan tiltotta meg sajátjainak, valamint barátja, Orgrim sem ivott belőle. Ekkora az orkok bőrszíne barna helyett kezdett zöldre változni (vagy már az is volt a démoni mágiáknak köszönhetően). Durotan rá sem ismert a fajra, mely tagjai között felnőtt. Shattrath ostroma vérfürdőbe torkollott, aztán pedig éhezés következett be. Rengeteg draenei-t lemészároltak, az élelem és ellátás viszont bolygószerte kezdett fogyni. Gul'dan álmában egy ismeretlen figura jelent meg, aki új földdel kecsegtetett, egy bizonyossal, melynek neve Azeroth. Az álombéli férfi, Medivh tanácsaival megkezdődött a Dark Portal építése. Medivh és Gul'dan megegyezése alapján kettejük összedolgozásával egy kaput tudnak nyitni Azeroth és Draenor között. Miután a portál megépült és az út Azeroth világába megnyílt, a Horda orkjai bőszen rohantak neki az új világnak élet reményében. Az érkezésüket viszont Stormwind királysága nem nézhette tétlenül, mely elvezetett az Első Háborúig. A film témája ez, és örülünk neki, hogy értő, szerető kezekben van. Duncan Jones rendező és a stáb többi tagjának rajongása, valamint a Blizzard nagy mértékű munkavállalása jó jel. Az előzetes alapján meg csak annyit mondanék: itt az ideje megtörni a játékadaptációk átkát!

2015. november 6., péntek

Gárdos Péter – Hajnali láz

A Szamárköhögés (1987) és A skorpió megeszi az ikreket reggelire (1992) rendezője, Gárdos Péter, saját regényéből rendezett filmet. A könyv kibővített és átdolgozott kiadása idén jelent meg a Libri kiadó gondozásában, a filmváltozat világpremierje pedig november 8-án lesz, méghozzá Görögországban, Thesszalonikiben. A könyv Gáros Péter regénye az új kiadás után hamar világszenzációvá vált, pedig Gárdos eredetileg forgatókönyvnek szánta a történetet. A megnyerő, erős és könnyen átélhető sztori nem csoda, ha sokakat megnyert magának (közel harminc külföldi kiadó vette meg a regény jogait), Halmos Ádám, a Libri kiadó ügyvezetőjének szavaival élve: „A világ szomjazza az erős, különleges, súlyos és átélhető történeteket, ilyen fikciót pedig alig lehet kitalálni, mindehhez társul a stílus fanyar eredetisége, élet és halál összekapcsolódása és az élet megszenvedett győzelme is”. Az, hogy a Hajnali láz igaz történetet mesél el, eleve fölkelti az érdeklődést a maga groteszken meghitt alaphelyzetével, az pedig, hogy ezt Gárdos Péter meséli el, még hitelesebbé teszi a sztorit. A történet a 2. világháború alatt játszódik, a főszereplő a huszonöt éves Miklós, akinek az orvos hat hónapot ad. Szembeszáll a sorssal, feleséget keresve a Svéd Menekültügyi Hiavataltól megszerezte117 magyar lány címét, akiknek ugyanazzal a szöveggel levelet írt, csak a lap tetején cserélte ki a nevet. A válaszlevelek között azonban rátalál az igazira, arra, akit keresett: Lilire. Igaz ugyan, hogy még akkor is kilenc lánnyal tarotta levélben a kapcsolatot, amikor már fülig szerelmes volt Lilibe. Gárdos Péter szüleinek valódi, ötven évig titkolt leveleit fölhasználva írta meg regényét a koncentrációs táborból szabadult pár végzetszerű találkozásáról és szerelméről. Gárdos Péter így mesélt az adaptáció folyamatáról a Népszavának adott interjújában: A dokumentumokat regénnyé kellett formálni. Próbáltam úgy megírni a mesét, hogy a történések alapja az 1945 augusztusától 1946 márciusig átívelő levelezés legyen. Bizonyos dolgokat megváltoztattam. A film Gárdos Péter saját regényét földolgozva, saját forgatókönyvéből forgatta le a Hajnali láz című filmet, mely télen (december 17.) a magyar mozikban is látható lesz majd. A könyv sikerén fölbuzdulva Andrew G. Vajna és a Nemzeti Filmalap is támogatta Gárdost, akinek, amikor elkészült a forgatókönyv első változata, még nem adatott lehetősége, hogy le is forgassa filmjét, ugyanis az akkori közalapítványi filmfinanszírozás krízoshelyzetbe került és pár évig nem készülhettek magyar filmek. A hitelességet növelve, az alapvetően fikciós filmbe a rendező archív felvételeket is beleépített. Gárdos elmondása szerint ezek belesimulnak a mesébe, de hogy ez valóban így van-e, arra a premierig várnunk kell. Érdekesség, hogy mivel a film Svédországban játszódik, koprodukcióban készült (itthon nagyszabású film el sem képzelhető pusztán magyar finanszírozásból), viszont a svédek ragaszkodtak a történelmi hitelességhez: ne egyoldalúan segítőkésznek állítsa be a film a svédeket. Ezért került bele a forgatókönyvbe a svéd család, melyben az apa Hitler-rajongó. A film előzetese nekem nagyon tetszik, a történet megkapó, a vizuális világ szép a maga magyar távolságtartásával (vagy távolságtartó magyarságával?), bár ez inkább élesben, a film kontextusában válik majd értelmezhetővé és érzékelhetővé, hogy mennyire működik. Mindenesetre nekem nagyon tetszik, hogy fölvállaltan fekete-fehér. A színészek a trailer alapján remekek, fölkelti az érdeklődést és eladja a filmet – azt teszi, amit egy jó trailernek kell. Az ajánlót Gárdos Péter szavaival szeretném zárni: Mikor 17 éve elolvastam ezt a levelezést, rögtön szembetűnő volt valami. Meghökkentő és legyőzhetetlen erő sugárzott ezekből a sorokból, egy különleges emberi tartás! Az élni akarás, a szerelem akarása az ő reménytelennek tűnő helyzetükben rendkívüli bátorságra vallott! Úgy éreztem, kötelességem megörökíteni élni akarásuk eme himnuszát.

2015. november 3., kedd

Emlékezz november ötödikére... - V for Vendetta

Alan Moore azon szerencsések közé tartozik, akinek neve még itthoni körökben is ismerősen csenghet. "Ja, ő írta a Vaccsment, ugye?" Igen, a torzonborz istenkomplexusos zseni művei közé tartozik többek között a híres-neves Watchmen, Swamp Thing, The League of Extraordinary Gentlemen és a From Hell. A képregényrajongók többsége egy emberként csodálja őt, nem alaptalanul, elvégre Moore a legjobb írók közé tartozik a szakmában. Most az egyik legkorábbi írását szeretném bemutatni, aminek köszönhetően fiatalok ezrei rohangálnak az utcán Anonymous maszkot viselve. Hölgyeim és uraim, íme a V for Vendetta! Anglia, 1997. Disztópikus jövőben járunk, az országot egy tejhatalmú párt és annak vezetője kormányozza. Az emberek békésen tengetik szürke hétköznapjaikat, senki nem mer szembeszállni az egyéni szabadságjogokat sárba tipró, ám a tökéletesre csiszolt propagandával ezt ügyesen leplező felsőbbrendű hatalommal. "Egységben az erő!" - ezzel a jelszóval üldözték a rendszer ellenségeinek bélyegzett más rasszba tartozó, más nemi identitással rendelkező személyeket. A látszólagos békének és biztonságnak ára van: félelem és engedelmesség. Ilyen körülmények között találkozik a 16 éves Evey Hammond és V, a Guy Fawkes maszkot viselő titokzatos idegen, aki azon az éjszakán felrobbantja a parlament épületét. A dátum november 5. V kezdetben egyedül, később Evey segítségével száll szembe az országot elnyomó kormánnyal, célja, hogy a nép végre magához térjen és a saját kezébe vegye az irányítást. Na de vajon ki lehet V és miért visel álarcot? Larkhill-ben járunk, 5 évvel a robbantás előtt. Egy koncentrációs tábor foglyain kísérleteket végeznek, míg végül csak egyikük, a V római számmal feltüntetett cella lakója marad életben. Az igazi nevét nem tudjuk meg, előéletéről sem esik több szó. Tehetséges szónok, műértő és -kedvelő, bevallottan anarchista és természetesen egy kicsit elmebeteg. Nem mellesleg hidegvérű gyilkos, akit a bosszúvágy is hajt. A kis Evey Hammond-ot egy félős, wannabe prostiként ismerhetjük meg, eleinte nem sok vizet zavar, ám egy csavaros "kiképzés" után teljesen átfordul a jelleme és átadja magát a V által képviselt eszmének. Vagy inkább szimbolikusan ő maga testesíti meg az ideológiát, elvégre ez nem csupán egy emberről szól, sokkal magasabb célt szolgál, amit nem lehet elpusztítani. A V for Vendetta rendkívül összetett, megannyi szimbólummal és történelmi utalással ellátott mestermű. Az ötös szám folyamatos megjelenése (cellaszám, parlament robbanásánál V alakot formáló tűzijáték, pedofil pap meggyilkolása Mozart Requiem-ére, stb.), a fasiszta uralom ijesztően pontos bemutatása, a manipulatív média szerepe mind fontos részét képviseli a történetnek. Számomra abszolút mérföldkő és nagy kedvenc, kemény és kissé nehezen emészthető olvasmány, de mindenkinek csak ajánlani tudom. "Ne feledd, ne feledd az összeesküvést és november ötödik napját, okod nincs feledni, emléket temetni, őrizd az emléket tovább."

2015. november 2., hétfő

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

Már nem kell sokat aludnunk és itt az újabb feldolgozása A kis hercegnek, amit Mark Osborne rendezésében tár a filmipar a nézőközönség elé. Hanyadik feldolgozás is ez a sorban? Hetedik? Nyolcadik? Ki számolja már! Lényeg az, hogy időről-időre, a technika fejlődésének köszönhetően újabb bőrt nyúzzanak le a történetről. De szakadjunk el most egy kicsit a mozitól és fordítsuk tekintetünket a könyv felé. Antoine de Saint-Exupéry világsikert arató története először 1943-ban jelent meg, mindössze egy évvel a halála előtt. A történet főszereplője a kis herceg, aki magányosan él kisbolygóján, mely alig nagyobb mint egy ház. Mindennapjait az teszi ki, hogy kigyomlálja a majomkenyérfa cserjéket és kipucolja három mini vulkánját, melyek közül egyik már kialudt. Egyetlen barátja egy állandóan panaszkodó és követelőző virág, melyet locsolni kell, meg kell védeni a huzattól és éjszakára üvegbúra alá kell helyezni, nehogy megfázzon. Egy napon azonban úgy dönt a kis herceg, hogy útra kel és meglátogatja a többi kisbolygót, hogy barátot találjon magának. Azonban már indulását követően rájön arra, hogy mindaz aminek a kutatására felkerekedett, ott volt végig az orra előtt, a rózsa képében. Antoine de Saint-Exupéry regénye, mely valójában egy mese, az összes korosztályt megérinti. Van aki először találkozik vele és azért kerül a hatása alá, és vannak olyanok akik nosztalgiából veszik a kezükbe a kötetet, mégis mindig valami újat kapnak tőle. Jómagam már többször is találkoztam a történettel életem során, azonban most először olvastam el a könyvet. Kicsit szkeptikus voltam az elején, hiszen szinte mindenki csak dicsérte. De vajon az írott verzióról mondták el a véleményüket vagy a feldolgozásokról? Ez ügyben végeztem egy kis kutatást. A moly.hu oldalon a regisztrált tagok fele olvasta a regényt, ami megerősíteni látszik azt az állítást, hogy „a világ 50 legolvasottabb könyve” között szerepel. A szerkesztőségünkben végzett felmérés alapján ez az arány több mint 70%, igaz az értékelése már jóval a molyos érték alatt van. Az első pár oldal után rá kellett jönnöm, hogy nem egy túlértékelt könyvről van szó. Sajátos humora és fantáziavilága magával ragadja az olvasót, miközben egy-egy odavetettnek látszó mondattal rávilágít a való világ kopárságára. Egyes vélemények szerint ez a kötet nem más, mint az "emberi társadalom karikatúrája". Valójában azonban sokkal mélyebbre nyúlnak a szálak. A felnőttek világát állítja szembe a gyermeki látásmóddal. Ami a felnőtteknek csak egy kalapnak látszik a képen, az a gyerekeknek egy kígyó, mely éppen egy elefántot emészt. A mesemondó is ezzel különbözteti meg a számok világában élő nagyokat, a fantáziavilágban élő kicsiktől, és a válaszuktól függően veszi fel a beszélgetés fonalát. Maga a kis herceg személye és világa is abszurd, amit mi fel sem tudunk fogni. Hiszen hogyan lehet egy olyan kisbolygón élni, mely kb. akkora, mint egy ház? Mekkora lehet ott a gravitáció? Mit eszik ez a kisember? Lehet egyáltalán légköre egy ilyen kicsi bolygónak? Stb... Azonban a gyerekek nem tesznek fel ilyen kérdéseket, hiszen az ő létezésükhöz nem szükséges a gravitáció és hasonló felnőttes dolgok. Ez a mese azonban nem csak gyerekeknek szól. Rövid terjedelme ellenére olyan gondolatok jelennek meg a kötetben, amely mindenki számára megszívlelendő, meggondolandó. Az egyik ilyen talán mindenki számára ismerős: "Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.", mégis állandóan megfeledkezünk róla. "- Hol vannak az emberek? - kérdezte később a kis herceg. - Itt a sivatagban olyan egyedül van az ember. - Nincs kevésbé egyedül az emberek közt sem - mondta a kígyó." Antoine de Saint-Exupéry meséje nem lenne teljes, ha nem saját maga illusztrálta volna a kötetet. Ennek köszönhetően jobban el tudjuk képzelni, hogy milyen világot is teremtett meg. A gyerekeknek a rajzok azért kellenek, hogy elvesszenek bennük fantáziálás közben, a felnőtteknek pedig azért, hogy jobban el tudják képzelni a mesében előforduló helyszíneket. Mindenki döntse el maga, hogy ez a történet túlértékelt és giccses, vagy csodálatos és magával ragadó. Azonban mindenképpen érdemes elolvasni a könyvet, mielőtt megnézzük az új feldolgozást a moziban.

2015. november 1., vasárnap

Álmosvölgy legendája

Most, hogy mindenki túltette magát azon, hogy egyesek meg merészelték tartani a Halloweent (annak ellenére, hogy nem is ugyanazon a napon van a Mindenszentekkel és a Halottak napjával), mi is szeretnénk csatlakozni azokhoz, akik feldobnak pár ötletet, mit lehetne nézni ilyenkor, ami megy az ünnepek hangulatához. Sokat gondolkoztam, hogy mi kerüljön bemutatásra: az 1992-es Drakula, a Halloween, A pokolból, stb. A választás mégis Tim Burton 1999-es Álmosvölgy legendája c. filmjére esett, melynek Washington Irving novellája szolgált alapul. Főhősünk, a Johnny Depp által alakított Ichabod Crane egy megbízatást kap, mely szerint el kell látogatnia Álmosvölgybe New Yorkból, és meg meg kell oldania egy rejtélyt: ki állhat a közelmúltban történt gyilkosságok mögött. Ismerős történet, nem igaz? Elég sok ilyen kezdetű filmmel találkoztunk, ami viszont különlegessé teszi jelen alanyunkat, az maga a rendező, Tim Burton személye, és az, hogy a gyilkos nem ember, hanem egy fej nélküli lovas. Miért úgy gyilkol ahogy gyilkol? Ha nem lehet megölni, hogyan lehet megállítani? Noha a film nem vállal sokat, azt maradéktalanul teljesíti. Burton atmoszférateremtése tökéletesen működik a zseniálisan fényképezett és megalkotott helyszíneken, melyek szó szerint képesek odavarázsolni a nézőt Álmosvölgybe. Beteg ötletekkel van teli a film, melyeket a rendező hűen magához egy pillanatra sem próbál visszafogni. Bár érdemes megjegyezni, hogy a CGI elég rosszul öregedett, ami két-három jelenetnél ki fogja szúrni a szemünket. A történetvezetés és a fordulatok azonban inkább a kötelezőt hozzák, mintsem meghökkentenének. A film alatt egyértelműen ki lehet venni, hogy a hangulatkeltés minden más felett van elhelyezve, beszéljünk akár a karakterekről is. Horror címszó alatt így inkább kellemes borzongást, mintsem valódi félelmet várjunk. Miért is ajánlom ezt? Az Álmosvölgy legendája egy rendkívül igényes film, ami száz százalékban képes átadni az október-novemberi ködös napok érzését, emellett pedig mindhárom ünnephez is remekül passzol. A fej nélküli lovas mítosza míg tart, leköti a nézőt. Minden áldozat feje eltűnt, a sebek azonban ki lettek égetve. Crane nyomozó és még pár szereplő próbálja felfedni a rejtélyt, amit nehezít a falu főbb "intellektuálisainak" hozzáállása. Ha pedig ez nem lenne elég, a film Ichabod Crane gyermekkori élményeit is érinti, melyek máig hatással vannak rá, így kibővítve jellemét, anélkül hogy az túl sok időt elvenne. Nem tartom Tim Turton legjobb filmjének az Álmosvölgyet, sőt, több jobbat is tudnék ettől mondani, ellenben nehéz elvitatni, hogy a legjobbjai közé tartozik, s számomra egyik kedvencem is tőle. Ha épp van valami forró ital a közeletekben és szeretnétek valamit nézni, amihez ez jól is fog esni, akkor villany leolt és tessék csak megnézni, mi is Álmosvölgy legendája.