2016. február 28., vasárnap

Vajon megkapja Saul az Oscart?

Eltelt egy újabb év, ezúttal is szoríthatunk kedvenceinkért, hogy díjazottak lehessenek. Csak úgy, mint múlt évben, most is élőben közvetítjük az aktuális történéseket, hogy ne maradhassatok le semmiről. Lélegzetvisszafojtva várjuk az idegen nyelvű kategória nyertesét, szurkolunk a Mad Maxnek és A visszatérőnek, és talán DiCaprio is végre megkapja a hőn áhított díjat. Holnap hajnali fél 3-tól tartsatok velünk, mert J103Baronskival és Mendax Durdennel karöltve, fáradságot nem ismerve osztjuk meg veletek a legfrissebb történéseket. A tovább után az elejétől a végéig elolvashatjátok a gála történéseit, aminek két kiemelkedő pillanata is volt, az egyik Leo díja, a másik pedig a Saul fia győzelme. 


2016. február 21., vasárnap

Egy romantikus komédia zombikkal? – Haláli Hullák Hajnala

Haláli hullák hajnala az Edgar Wright–Simon Pegg szerzőpáros első közös mozifilmje, melyet korábbi, Spaced című tévésorozatuk szellemében (és nemegyszer arra utalva) készítettek. A Haláli hullák hajnala ugyanúgy tömve van popkulturális referenciákkal, mint a Spaced, harsog a kiváló angol humortól és mindezeken túl úgy válik a zombifilmek paródiájává, hogy maga is ízig-vérig autentikus zombifilm.

Haláli hullák hajnala rengeteg filmet megidéz. Találhatunk benne utalást különféle zombifilmekre (főképp George A. Romero Holtak szériájára), a Birodalom visszavágra, de még az eredeti Hivatalra is. A filmnek minden jelenetében fölfedezhető idézet, melyek nem törik meg a cselekmény folyását, szinte észrevétlenül simulnak bele.  Az intertextusok nagyban hozzájárulnak ahhoz az élményhez, amit a Haláli hullák hajnala nyújt: hol paródia tárgyává teszi az adott utalást, hol ezek által nyeri el legitimitását az adott műfajban, vagy pedig szimplán kikacsint az értő nézőre, aki, fölismerve a beemelt textust, összemosolyog a rendezővel.
A film fergeteges szórakozást biztosít. Azoknak is, akik románcra vágynak, azoknak is, akik a horror vérengzésére és azoknak is, akik nevetnének egy jót. A humor forrása gyakran a szereplők jól megírt szövegei, a visszatérő be-, ki- és elszólások, de sokkal gyakoribb a vizuális komédia, mely a rendező, Edgar Wright egyik kézjegye. Példának okáért a film első fele ilyen képi poénokra épít, amikor a zombi apokalipszis csupán a beállítások hátterében törik ki, mintegy mellékesen, hogy ja, amúgy itt zombik is vannak. A néző ezen tudás birtokában csak nevet a szereplők vakságán.
Magának a sztorinak nem sok köze van a zombi apokalipszishez, az csupán katalizátorként szolgál arra, hogy főhősünk, Shaun, végre összeszedje magát és rendbe tegye életét. A zombik fölbukkanása arra ösztönzi, hogy részegen hűtőre firkantott listáját az utolsó pontig kipipálja: "Go round mum's, get Liz back, sort life out!" Gyerekes, strucc-politikát folytató életstílusának véget vet a világ vége, a zombik pedig valódi vezetőt faragnak belőle, hogy végül boldogan élhessen, amíg meg nem hal.
Cikkem címéül a Haláli hullák hajnala DVD borítójának szövegét választottam. Legyen bár hangzatos, a filmre ez a megállapítás nem igaz. A Haláli hullák hajnala igen komolyan beszél az emberi (és romantikus) kapcsolatokról, középpontjában egy félresiklott szerelem áll, miközben nevetünk az abszurd helyzeteken és morbid poénokon, mégsem válik romantikus komédiává. Vígjátéki elemei és mély tartalma mellett a Haláli hullák hajnala egyértelműen horror. A zombifilmek elemeit (és zombifilmekre tett konkrét utalásokat) fölhasználva építi föl világát, melyben elhelyezi karaktereit és elmeséli a történetüket, gyakran ugyanolyan véresen, mint bármely zombihorror.
A Haláli hullák hajnala különleges élmény. Kineveti a zombifilmeket, miközben tiszteleg is előttük, remek vizuális humorral nevetetti meg a nézőt, komoly témákról beszél és még románcra is marad elég idő. Ajánlom mindenkinek, horror rajongóknak és vígjátékok kedvelőinek is. Ha pedig az ön szomszédságában törni ki a következő zombi apokalipszis, ne feledje: a legjobb, ha eltávolítjuk az élőholtak fejét, vagy elpusztítjuk az agyukat. De talán még jobb, ha inkább valami biztos helyre menekülünk, megiszunk egy hideg pint sört és megvárjuk, amíg az egész elmúlik.

2016. február 15., hétfő

Leszbikus kaland - Carol (2015)

Az Akadémia idén úgy gondolta, ha már egy film nem elég jó, hogy bekerüljön a legjobbak közé, vigaszdíjként a színészek kategóriájában való jelöléssel ismerte el a szándékot, ami szinte képmutatással ér fel, tekintve, hogy mint a Dán lány esetében Redmayne alakítása bár jó, de a bemutatni kívánt karakterfejlődés szörnyű, és ugyanez igaz a Carol Blanchettjére, akiből bár mélyen búgó hangjából árad a szexualitás, a karakter súlytalan, egysíkú. Újabb film tehát, ami nagyot akart szólni, a leszbikus téma miatt a neki járó hype-ot is szépen meglovagolta, ám belül üres és semmitmondó maradt.

Todd Haynes mozija ígéretesen indult, az opening alatt felcsendülő zene talán az egyetlen felidézésre méltó momentum. Teljesen bepozícionál az események fókuszába, majd elhalkul a zene, és több mint két órás mélységes unalom veszi kezdetét. Érdekes, hogy hőbörgésre adhatna okot a leszbikus téma, mégsem érezzük kínosnak, sőt, a legelhanyagolhatóbb tény, hogy a szerelem két nő között szövődik. Senki sem kapja fel a fejét, senki sem bámulja meg őket, így a néző sem. Kérdés, hogy ez a rendező érdeme-e vagy az 50-60-as évekbeli Amerika naivitásának, amikor még nem kapott füttykoncertet, hosszú, jelentőségteljes pillantásokat, lesajnáló tekinteteket két sétáló nő kettőse - inkább az utóbbira szavazok.

Szóval ha már a leszbikus téma sem szolgál vezérelvként, nem marad más hátra, mint a színtiszta és igaz szerelem, ami nagyívű és drámai kívánt lenni, de ha jobban megnézzük, semmi ilyesmiről nincs szó. Adott egy válófélben lévő gazdag feleség – MILF (sic!) -, aki unalmában flörtbe bocsátkozik babavásárlás közben a csinos, naiv fiatal lánykával. Cate Blanchett Carol Airdje céltudatos ragadozó, mélyen búgó hangjával és mélyre ható pillantásával seperc alatt zavarba hozza az eladólányt, ha kell, „hálaebédre” invitálja, mert az visszaszolgáltatta a „véletlen” ott felejtett kesztyűjét, és nem rest meginvitálnia a házába, mikor elvileg a kislányával szeretné tölteni az időt, ugyanis az apuka igényt tart rá karácsonykor. Carol önző, ezt kár lenne tagadni, és ezzel semmi baj nem lenne, ha közben eldobná a külvilág felé mutatott álszent, képmutató maszkját. A férje annak ellenére vette el, hogy mindvégig sejtette, neje a saját neméhez vonzódik. Carol tudhatta volna, ha válóperre kerül a sor, férje a gyermekelhelyezési perben felhasználhatja ezt ellene (meg is tette), és ahelyett, hogy harcolt volna a lányáért, utazni indult a beújított szeretőjével. Szerelmük lelki és testi értelemben is beteljesült, kiélvezték egymás társaságát, meghozták a kellő áldozatot a kapcsolatukért. És ennyi…

Elég egydimenziós, papírmasé karakterek, semmi izgalom nincs bennük, és sajnos ez a két színésznő kémiájára is kihatott, ezen rontani már csak a blőd szövegkönyv tudott. Blanchettből árad a szexualitás, Marából meg a naivitás, de egyikük sem tud újat mutatni, elmélyülni a karakterükben. DE legalább nem lett giccses és öncélú...

2016. február 9., kedd

Te kibírnál 5 évet egy szobában? - A szoba kritika

Hála az égnek csak a tartalmát olvastam el a filmnek és egyetlen előzetest sem láttam belőle. És jól tettem, mert így is meglepetésként ért, mivel előtte sehol sem láttam egyetlen jelenetet sem a filmből. Izgatottan ültem be a terembe, mert az elmúlt időben egyetlen alkotást se láttam volna, amire egyértelműen rábólintanék, hogy "ez igen."

A szoba érzelmek egész skáláját vonultatja fel, és így igyekezik berántani nézőjét a film világába. Vajon sikerül elérnie célját? Ne haladjunk ennyire előre, nézzük meg mivel is dolgunk! A történet szerint Jack és édesanyja, Joy a szobába élik mindennapjaikat. Ez a legjobbik esetben is csak 10 négyzetméteres helyiség jelenti Jack számára a világot. Ami a szobán kívül van az elképzelése szerint csak az űr. Itt játszik, tanul, tévézik és él gondtalanul, amíg 5 éves nem lesz. Ekkor közli vele Joy, hogy annak a falnak, amit ők látnak, van egy másik oldala is és ott a valódi, létező világ terül el. Mondanom sem kell, hogy egy ilyen fiatal kis srácnak ezen kijelentés után millió kérdése támad, arról nem is beszélve, hogy egészen eddig az információig csak a szoba létezéséről tudott, amit anyja töltött meg élettel, hogy így biztosítson fia számára egy tűrhető és szerethető környezetet. Miután ezt az újdonságot sikerül némiképp feldolgoznia, közösen nekilátnak a menekülési tervnek, hogy végre kiszabadulhassanak a négy fal fogságából, és ezáltal kiiktassák életükből a csak Öreg Nicknek nevezett apát, aki Joyt már 7 éve tartja fogva.  Ezt az információt ha nem gond inkább hagyom ködbe veszni, mint ahogy azt is, hogy min mennek ketten keresztül, miután kiszabadulnak a szobából.

A filmet nem a sztori, hanem a színészek viszik el a hátukon. Brie Larson és Jacob Tremblay brillírozik a szerepükben, mindkettejüktől a lehető leghitelesebb alakítást kapjuk. Larson a szerető és védelmező anyaként nyújt nagy valószínűséggel Oscar-díjas alakítást, míg Tremblay a maga 10 évével sokkal idősebb színészkollégáit megszégyenítően prezentálja a meglepődött kisfiút, aki számára a szó szoros értelmében a szabaduláskor tárul ki a világ.  A rendező, Lenny Abrahamsont is dicséret illeti, mivel a szabadulás után nem hagyja szétesni a filmet, azaz nem különül el a szobában és az azon kívül látott cselekmény sem. Valamint az, hogy hogyan tudták megoldani azt, hogy abban a kicsi fészerben forgatták le a szobás jeleneteket még most sem értem. Továbbá kiemelném a zenét, ami bár a film nélkül is megállja a helyét, de igazán mégis csak azzal együtt működik. Olyan szinten ad egy plusz lökést a filmben látható érzelmeknek, hogy ember legyen a talpán aki miután véget ért a stáblista nem morzsol el pár könnycseppet. Egy szó, mint száz. Hiába sikerült rövidre az írásom higgyétek el, hogy bőven van ebben a filmben potenciál. Egy igazi érzelmi hullámvasút, amit mindenkinek át kell élni.