2016. március 30., szerda

Valami bűzlik a Pokol Konyhájában

Tisztán és pontosan emlékszem arra a tavalyi márciusi napra, amikor a Netflix és a Marvel szerelemgyermeke napvilágot látott és szinte azonnal közönségkedvenccé vált. Igen, kedves Elvtársak, a 13 részes Daredevil jött, látott és győzött, letarolva a többi szuperhősös sorozatot (sőt jó néhány filmet is), teljesen új megvilágításba helyezve a zsáner világát. A szinte tökéletes nyitás után nem volt kérdés egy újabb évad elkészítése, viszont lehetett tartani attól, hogy esetleg alulmarad a színvonal az elődjéhez képest. Kétségkívül tapasztalhatunk kisebb-nagyobb eltéréseket, azonban legnagyobb szerencsénkre a Fenegyerek még mindig viszi a prímet a kategórián belül.

Nem sokkal az első évad végét követően csöppenünk bele az eseményekbe: Wilson Fisk letartóztatásával Matt Murdock kicsit fellélegezhet és már klasszikus vörös jelmezében csépeli a mezei rosszfiúkat. Ám nyugalma nem tarthat sokáig, valaki vadászni kezd a város bűnözőire, lerombolt épületeket és hullahegyeket hagyva maga után. A rendőrség tehetetlenül próbál a Megtorló kódnévvel ellátott személy nyomára bukkanni, eközben felbukkan Matt volt barátnője, Elektra, aki nem mellesleg profi bérgyilkos és hősünk segítségét kéri a Kéz elleni harcban. Izgalomból, bunyóból és konfliktusokból most sincs hiány, de vajon elég lesz-e mindez a rajongók számára? 

Bár elhatároztam, hogy nem fogom összehasonlítani az előző szezonnal, mégis akarva-akaratlanul szembetűnik néhány (pozitív és negatív) tényező ezzel kapcsolatban. A sötét, komor, noiros hangulat ugyanúgy működik, az akciójelenetek jól megkoreografáltak, a színészek változatlanul remekelnek (erre később visszatérek), viszont a történetvezetés hagyhat némi kívánnivalót maga után. Míg az első évadban egy fő szálat követtünk végig, most két vonalat is kapunk, ami egy darabig működik, csak a vége felé kezd összekuszálódni és itt-ott összecsapottnak tűnik. Alapból nincs gondom a ninjákkal, de egy idő után bármennyire is nőtt a veszély, egyre súlytalanabbnak tűnt a jelenlétük. Az elején túlmisztifikálták az ő történetüket, a végére meg szinte csak kötelező jelleggel tűntek fel, mert kellettek a csattanóhoz. Kár érte, ezt a részt jobban is kezelhették volna a rendezők. No, de mi a helyzet szereplők terén?! 

Ismét kiderült, hogy Charlie Cox jó választás volt a főszerepre, küszködése saját démonaival a jog és a vallás oldalán valószerű és emberivé teszi, ebben kiváló partner Elden Henson (Foggy Nelson) és Deborah Ann Woll (Karen Page), aki sokat fejlődött a korábbiakhoz képest. Az igazi meglepetést azonban a két frissen debütált karakter okozta. Elodie Yung (Elektra) egy ízig-vérig femme fatale, vonzó, hidegvérű, tökéletes párja Daredevilnek. Kettejük kémiája átütő erővel működik, nélkülözve minden felesleges sallangot, amiért igazán hálásak lehetünk. Mégis, aki számomra elvitte az egész sorozatot és ha hívő lennék, imába foglalnám a nevét:

Jon Bernthal, azaz a Megtorló. Atyavilág, Jézus szíve, meg a hét szentség, leírhatatlan amit ez az ember művelt a képernyőn! Maximálisan kihozott mindent a karakterből és a legjobb, hogy nem csupán a megállíthatatlan gyilkost látjuk benne, hanem egy végletekig megtört és elkeseredett embert, aki elveszített mindent, ami fontos volt neki. Egyszerre félelmetes, durva és sajnálatraméltó, mindez páratlanul hiteles alakítással fűszerezve. A legerősebb jeleneteket neki köszönhetjük - bírósági tárgyalás, párbeszéde a kéményhez láncolt Daredevillel a tetőn, illetve a temetőben -; emellett komoly morális kérdéseket feszeget, vegyes érzelmeket kiváltva a nézőből.

Mindent összevetve remekül sikerült a Daredevil idei szezonja, hiába rendelkezik több apró hibával, legalább ennyi újdonsággal és élménnyel gazdagodtunk. Rengeteg potenciál van a sorozatban, bízzunk benne, hogy jövőre sikerül még inkább kiaknázni ezeket a lehetőségeket. Mi mindenesetre töretlen lelkesedéssel várjuk a folytatást, azt pedig csak halkan súgom meg, hogy szóba került a Megtorló önálló szériájának a forgatása... (kezeket összekulcsol, elmond három Bernthal-atyánkot!)

2016. március 27., vasárnap

Egyenesen az utcáról... Eazy-E emlékére

Az amerikai rap és hip-hop kultúra itthon is népszerű az underground műfaj kedvelőinek. A 90-es évektől hazánkban is beindulni látszott a zenének ezen iparága, igaz még nagyon kezdetleges formában. Nemcsak a nyugati kultúra szerves részét képezte 30-40 évvel ezelőtt, de mind a mai napig. Az 1970-es években indult el világhódító útjára, alapját az egymással rímekben versenyző afroamerikai fiatal bandák és az alattuk ritmizáló funk és soul zenék adták. Innen indult a rap.
A 80-as években egyre jobban kiforrni látszódott ez a fajta stílus, jöttek a lazábbnál lazább előadók, mígnem 1986-ban megjelent a nyugati parti Los Angeles Comptonevű nyomornegyedéből öt tehetséges fiatal, akik keményen odaszólós, kendőzetlen szövegeikkel hamar a fekete közösségek kedvencei lettek. Ők voltak az N.W.A.formáció, azaz a Niggaz Wit Attitudes, zenéjükkel ők adtak egyfajta alapot mind a nyugati, mind a keleti parti underground stílusnak. A csapat történelmét vetíti elénkF. Gray Gray filmje, a Straight Outta Compton. (2015)
A film a híres hip-hop, rap banda megalakulását és történetét vetíti elénk, a gang összeverődésétől egészen az Aftermath Entertainment Records 1996-os megalakulásáig. Öt tehetséges, húszas éveikben járó fiatal összeáll, hogy megalapítsák azt a bandát, amely a kemény igazságról szövegelve meghozza nekik a pénzt, a csillogást, a nőket és a hírnevet. O'Shea Jackson (aka. Ice Cube), Eric Lynn Wright (aka. Eazy-E), André Romelle Young (aka. Dr. Dre), Lorenzo Jerald Patterson (aka. MC Ren) és Antoine Carraby (aka. DJ Yella), a szabad szájú suhancok elindulnak hát világhódító útjukra, hogy a rendőri brutalitástól kezdve, az amerikai gettók elviselhetetlen körülményeiről világosítsák fel embertársaikat. A hatalmas sikerrel és a tömérdek pénzzel azonban jön a „kötelező” rongyrázás is, melynek vége a lehangoló és tragikus végzet, majd a későbbi új vonal felemelkedése.
Gray Gray rendező nevéhez olyan nagysikerű alkotások fűződnek, mint az Olasz meló 2003-ból, vagy a Törvénytisztelő polgár 2009-ből. Mondanom sem kell, mindkét esetben bizonyította már alkotói képességét és ez a Straight Outta Comptonnal sincs másképp. Mr. Gray láthatóan jól ismerte és szerette az alapanyagát, nem beszélve arról, hogy a korai banda élő tagjai is (nevezetesen Dr. Dre és Ice Cube) segítséget nyújtottak a megvalósításban. A film betudható egyfajta életrajznak: a korrajz pontos, ráadásul az egyes szereplők szintjén működő dráma is hihető. A zenének központi szerep jut. Ez a produkció teljes egészében két és fél órás, de ez az idő is túlságosan szoros ahhoz, hogy részletekbe menően bemutassák az N.W.A. történetét, fennállásának eseményeit, így csak a legfontosabb, a rapperek és az együttes mérföldkövének számító pillanatait voltak képesek ábrázolni. Ezért a történetvezetésben igen nagy ugrásokkal haladunk előre, majd egy ponton (körülbelül a film fele és háromnegyede közt) a sztori lelassul, hogy a néző is beérhesse azt amit lát. A hatalmas lépések nem válnak feltétlen a film javára, de szerencsére a megfelelő dialógusoknak és magyarázatoknak köszönhetően nem lesz élvezhetetlen, vagy követhetetlen. Emellett sajnos ez miatt folytonos a néző hiányérzete, főleg azok érzékelhetik ezt akik alapvetően szeretik az életrajzi filmeket vagy magát a rappet, mint zenei műfajt. A felvázolásban nemcsak a bagázs története került a vászonra, hanem viszonylagos részletességgel kitérnek a tagok magánéletére, háttértörténetükre, valamint helyet kapnak többek között az akkori helyi történelem jelentős momentumai, például az 1992-es los angelesi lázongás, amely Rodney King afroamerikai állampolgár rendőrök által való brutális kegyetlenséggel elkövetett összeveréséből alakult ki. Habár akkorra a csapat nem volt hivatalosan együtt számaikat aktualitásuk miatt ismét elővették és ezek lázító hatással voltak az akkori fekete közösségekre. Az indulatok a végletekig elszabadultak. Ezek mellett megfigyelhetjük Dr. Dre zenei produceri karrierjének megalakulását, hogyan fut össze és egyengeti pályafutását az éppen feltörekvő Snoop Dogg-nak, Warren G-nek és Tupac Shakur-nak.
A film látványvilága nagyon igényesre sikeredett. Kiemelném a banda koncertjeinek felvételét, a főbb fellépések rekonstruálását, amely a kameramozgásoknak és a díszletnek köszönhetően valóban képes úgy bevonzani a nézőjét, hogy azt gondolhatjuk egy MTV-s koncertfelvétel kellős közepén vagyunk. Megemlíteném a színészek játékát is, amely erősíti a film atmoszféráját, hiszen hiteles és jó szereplést produkálnak mindnyájan. O'Shea Jackson Jr. (Ice Cube), Corey Hawkins (Dr. Dre), Jason Mitchell (Eazy-E), Neil Brown Jr. (DJ Yella), Aldis Hodge (MC Ren) egyenként is instrukciókat kaptak az egykori tagoktól, nem is lehetett volna másképp, hisz magát Ice Cube-ot saját fia eleveníti meg. Egy interjúban O’Shea Jackson Jr. a következőképp válaszol a riporter által feltett kérdésre:
„Milyen tippet kaptál apádtól arra vonatkozóan, hogy hogyan játszd el Őt?”
„Csak legyek önmagam és ennyi.”
Nos mondhatjuk, hogy ez maradéktalanul sikerült is. Huszonegy éve már annak, hogy az amerikai hip-hop kultúra jeles ikonja Eazy-E 1995. március 26-án itt hagyta ezt a világot HIV fertőzésben, ám vele együtt egy örökséget is, mely mind a mai napig példaként szolgál a feltörekvő zenészek számára. A filmet azoknak ajánlom, akik szeretik ezt a fajta stílust, szeretik a logikusan felépített, időrendiséget betartó életrajzi filmeket és képesek szemet hunyni a mű hatalmas léptein. Ezt a kis kritikát az Ő emlékére ajánlja fel a Kritizátor üzenvén ezzel: Merjetek nagyot álmodni!Kellemes húsvéti ünnepeket kívánunk!

2016. március 24., csütörtök

Sierra Leo(nardo) - Véres gyémánt

Véres gyémánt című 2006-os film mindenképpen a kedvenceim közé tartozik, annak minden hibájával és pozitívumával együtt. A rendező, Edward Zwick jegyzi az amerikai polgárháború fekete-ezredét megjelenítő Glory-t (54. hadtest), a felemelően romantikus Legends of the Fall-t (Szenvedélyek viharában) és az ugyancsak nagy kedvencnek számító Az utolsó szamurájt. Szintén ez volt az a film, melyben a számomra addig igencsak ellenszenves nyálherceg, az azóta már Oscar-díjas Leonardo DiCaprio az egyik kedvenc színészemmé avanzsált, szinte egycsapásra.

A fekete kontinens
A történet 1999-ben játszódik Sierra Leone-ban, a polgárháború sújtotta nyugat-afrikai országban. A fekete halász, Solomon Vandy családja eltűnik a háború sűrűjében, őt magát pedig rabszolgaként egy gyémánt bányában dolgoztatják. A gyémántokból befolyt pénzből a lázadók fegyvereket szereznek és gyermek katonákból verbuvált hadsereget toboroznak (a film címe is ezekre a konfliktus-zónákból származó "véres gyémántokra" utal). Vandy a bányában egy nagy értékű gyémántra bukkan, mely nagy lehetőségeket és nagy veszélyt is rejt számára. A véletlenek folyamán azonban Vandy "segítő társra" talál a DiCaprio által játszott Danny Archer (nem rokona Sterling Archernek), az egykori zsoldos és gyémántcsempész személyében, aki azonban nem teljesen önzetlen szándékkal segíti hősünket. Hozzájuk csatlakozik még az amerikai újságírónő, Meddy Bowen is, aki a humanizmuson túl a nagy sztori reményében is érkezett Afrikába.


Megvalósítás
A történet igencsak érzékeny témát érint. Felveti ugyanis azt a kényes kérdést; honnan is származik a gyűrűbe foglalt csili-vili gyémánt és mibe is került az valójában. A film legmegrázóbb képsorain keresztül láthatjuk, hogy a lázadók miként nyomorítanak és gyilkolnak meg ártatlan embereket és változtatnak át szelíd gyermekeket drogok és fanatizáló agymosás segítségével bionikus gyilkoló robotokká. Azt is láthatjuk, ahogy gyémánt kartelek a minél nagyobb profit érdekében nem csupán szemet hunynak a helyzet felett, de folytonos forgásban is tartják az ördögi kört.
Egy ilyen témát nehéz akciófilmként feldolgozni, hiszen a rendező és a forgatókönyvíró ilyenkor végig borotvaélen táncol; az eredmény vagy túl mély lesz, lassú és teli politikával vagy a sok akció mögött a mélyebb mondanivaló is elvész. Zwick, ha nem is tökéletesen, de elég jól egyensúlyozza ki a sztorit, a pörgés mellett mindig ott van a mélyebb üzenet, még ha sokszor túlzottan is populáris formában tálalva. Ez a film legnagyobb hibája is helyenként, néha azért előkúszik a jellegzetes amerikai pátosz és megfertőzi az egyébként igen nyers és hatásos képsorokat (az operatőri munka is segíti hogy Afrika véres és gyönyörű valósága együtt elevenedjen meg a vásznon).


Realista Leo
A színészek egytől egyig tökéletes alakítást nyújtanak, még Djimon Hounsou (a fekete fazon a Gladiátorból) is hitelesen alakítja a szegény, de családszerető halászt, Jennifer Connelly is parádés az idealista újságírónő szerepében, azonban a koronázatlan király itt sem más, mint DiCaprio (szerintem ezért a szerepért érdemelte volna meg legjobban az Oscart). Az ő karaktere ugyanis a történet egyetlen realista szereplője, és pont ettől válik sokszor hihetetlenül antipatikussá és szerethetővé is egyszerre. Háttértörténete hiteles, amit a meggyőző színészi játék is alátámaszt, megmagyarázva azt, miért is annyira közömbös azok iránt az emberek iránt, akik az általa csempészett gyémántok bányászásáért sokszor az életükkel fizettek. Többé nem a Titanic nyálhercegét látjuk, hanem egy kemény, számító, irgalmatlan és kegyetlenül realista embert. Sajnos ő az egyetlen, aki igazán érti az őt körülvevő világot és ebből ártatlan emberek élete árán húz hasznot. Nem csak Afrikában, de az ő szívében is háború dúl az emberbarát idealizmus és a kegyetlen realizmus között.


Még mindig aktuális
De miért érdemes igazán megnézni ezt a filmet? Azért, mert sajnos még mindig hihetetlenül AKTUÁLIS. Bár Sierra Leone-ban azóta úgy tűnik béke van, napjaink afrikai és közel-keleti menekültáradata azonban a film által is felvetett kérdést hozza elő; mennyiben felelősek az egykori gyarmattartó országok azért az ördögi körért, amely ilyen szörnyű körülmények közé kényszerít embereket, amely ilyen lelki mélységekbe taszít egyébként ártatlan lelkeket. Mennyiben felelnek a négerek azért, amiért rosszul élnek a fejlett országok nyújtotta "segítséggel". A Véres gyémánt nagy erénye, hogy nem akarja a feketéket sem szenteknek ábrázolni és a fehéreket sem ördögöknek. Jó és rossz testet ölt bármely bőrszínben.
Afrika és a harmadik világ azonban bizonyosan még sokáig egy nagy megoldatlan csomó lesz az emberiség számára, amit ha valaki meg is old, azt csak Nagy Sándor-módra, a csomó elvágásával teheti. Ez viszont több millió ártatlan ember életébe kerülhet.



2016. március 22., kedd

Véresőben fürödni jaj de jó!

Múlt év közepén teljesen véletlenül futottam bele a Turbo Kid előzetesébe, ami akkor elég szokatlan képi világával azonnal elhintette bennem a kíváncsiság magvát. Amint elérhetővé vált a világhálón, már be is szereztem és egy jó ideig várt arra, hogy végre belevessem magam a poszt-apokaliptikus világába, amit a készítők egy meglehetősen furcsa akció-, vígjátékszerű köntösbe bújtattak, s mindezt nyakon öntötték rengeteg brutalitással. Bizony, a film nem finomkodik és olyan mértékű lágy eleganciával láthatjuk a szanaszét fröcskölő vért, hogy az bizarr módon még nevetést is kiválthat belőlünk. 

1997-ben járunk, egy nagy tragédia utáni világban, ami a savas esők okozta károk miatt bár nem haldoklik, de az emberek jóval kisebb számban találhatóak meg benne. Itt éli mindennapjait Kölyök, aki a guberálásból való üzleteléssel biztosítja magának a napi étel és ital adagot. A cselekmény akkor indul be igazán, amikor az így megszerzett képregényt, a Turbo Ridert olvasva, egyszer csak megjelenik egy Apple nevű rejtélyes leányzó. Az egész sztori a köztük kialakuló barátságról és több bosszú behajtásáról szól, ami így olvasva egy teljesen átlagos történetet sejtethet. Pedig ebben a filmben sokkal több van, mint azt meglehetősen sok klisével teleszőtt leírás sejteti. Példának okáért egyfajta coming of age hátszél is el van bújtatva a másfél órás játékidőben, amiben a Kölyök akarva-akaratlanul rádöbben, hogy ideje lenne kilépni kedvenc képregénye világából.

A Turbo Kid egy teljesen független, sajnos hazai forgalmazásba nem kerülő kisfilm, ami tele van lélekkel és nem süllyed el a filmipar egyre silányabb felhozatalának gödrében. Nem olyan tipikus kirobbanó film, hanem egy aprócska durranás, amit több utórobbanás kísér így kiemelve a hatásvadász blockbusterek közül. A színészek játékában érződik, hogy ők nem csak a pénzért öltik magukra az adott karaktert, hanem valóban élvezik és átélik azt, amit csinálnak. Ezt misem bizonyítja jobban, mint, hogy a két főszereplőt megformáló színész játszi könnyedséggel hozza a fiatal, felnőtt élet előtt álló tinédzsert. De összességébe véve a többi szereplő is, legyen fontosabb vagy kevésbé fontos szerepe, fantasztikusan hozzájárul ahhoz, hogy minden egy feel good érzést váltson ki a nézőből. A látottak, a szintén múlt évben debütáló Kung Furyhoz hasonlóan, gazdagon tartalmaznak egyes elemeket a 80'-as évekből. Az külön öröm, hogy az összes szereplő biciklin, vagy éppenséggel BMX-en közlekedik, ami egy üldözés során nem csak új kameraállásokhoz szolgál alapanyagul, hanem néha vicces látni, ahogy két keréken kergetik egymást. Kvázi elmondható, hogy ez a Mad Max kistestvére biciklikkel, ami nem is nagy tévedés, elvégre a világ és a fő motivációk megegyeznek a két filmben.

A kicsit lassan beinduló cselekmény azonban senkit se ijesszen el, mert a játékidő további kétharmadában olyan pörgést és belsőségektől tocsogó harcok várnak ránk, hogy a kezdeti nyugalmi helyzettől jócskán fel megy a pulzusunk. A jelenet, amikor Turbo Kid és Apple egy napernyővel állnak a vér eső alatt, szerintem kifejezi, hogy mennyire elborult, ám mégis szerethető ez az alkotás. A már korábban említett dolgok mellett kiemelném Apple jellemét, ami egyszerre barátságos és ijesztő, hiszen féktelenül azon fáradozik, hogy személyes buborékunkba férkőzzön. De ezt ne rójuk fel neki hibaként, hiszen erre a túlzott barátkozási mániájára is megkapjuk a választ. Továbbá még egy különösen remekre sikerült dologra hívnám fel a figyelmet, ami a fantasztikus zene. Itt nem simul bele a történetbe, hanem  önálló életre kel az elektronikus szólamok garmadája, amik simán megállnák egy retro discoban is a helyüket. De most komolyan, a Wasteland című dalt, ha azóta nem hallgattam meg vagy 10-szer akkor egyszer sem. Egyetlen aprócska hiányosság, hogy az effektek helyenként érezhetően műre sikerültek, de ezt írjuk a valószínűleg alacsony költségvetés számlájára. A fantasztikus jelmezek ezt a parányi hibát is ellensúlyozzák, hiszen nagyon hatásosak. Ennek remek példája az ijesztő külsejű, forgó minifűrészlapos Skeletron, aki vígan gyilkolja az embereket, elvégre szegény csak ebben lelheti örömét. 

Szerintem a Turbo Kid egy igazi gyöngyszem, ami bár kevésbé ismert, mégis aranyat ér. A készítőket hatalmas dicséret illeti, hogy ebből a végtelenül elborult, de szerethető történetből ennyit kihoztak. Minden klappol és ez remek kikapcsolódást nyújthat többször is, mert ezt az őrültséget nem elég egyszer látni. Próbáljatok ti is szerencsét, és fürödjetek együtt Kölyökkel a véresőben, miközben képzeletben fejek tucatjait és különféle végtagokat vágtok le sebészi pontossággal. Jó szórakozást a filmhez! 

2016. március 19., szombat

A füves detektív és a kokainozó hírolvasó

A sorozatfüggőségben az a legnagyobb baj, hogy az ember úton-útfélen ajánlgat a baráti körének valamit, ami főleg akkor probléma, ha azokon a dolgokon tudunk veszettül röhögni, amin más sírni szokott. Személy szerint már igyekszem nem tukmálni senkire az általam viccesnek tűnő sorozatokat, mert többségében észreveszem a szemekben a csalódást. Titeket viszont nem látlak, szóval most Jonathan Amesről lesz szó, akiről nem hallottunk a Bored to Death vége óta, egészen a tavalyi frenetikus Blunt Talkig.

Jonathan Ames alapvetően regény-, esszé- és képregényíró, továbbá bokszoló, tehát egy érdekes figura. Az IMDB listáján több helyen fel van tüntetve, mint színész, többek között John Malkovich mellett is láthattuk szerepelni. A The Extra Man című könyvéből 2010-ben Kelvin Kline csinált filmet. Bár a könyveit (még) nem olvastam, az talán megmagyarázza a rajongásom a két fentebb említett sorozata iránt, hogy óriási Bukowski rajongó hírében áll, de hát ki nem? A Princeton Egyetemen mellesleg, ahol 1987-ben végzett, Joyce Carol Oates látta el tanácsokkal az írással kapcsolatban. Egyébként pár interjút végignézve vele, nekem úgy tűnt, mintha kissé bogaras lenne a fazon, bár őszintén hiszem, hogy az írók többsége az. A Columbia Egyetemen mellesleg írástechnikát is tanított.

Nem nehéz kicsit egy kalap alá venni mindkét sorozatát, hisz stílusukat tekintve nem különböznek olyan sokban, humor tekintetében meg egyáltalán nem. Az biztos, hogy nem ez a két műsor lesz az, amin az emberek a térdüket csapkodva röhögnek artikulátlanul, tisztelet a kivételnek. Tapasztalatból mondom, lesz ilyen. Ames sorozatai valahol nagyon finom, elegáns humorral operálnak, de a sikamlósabb dolgok felé is úgy megy el, hogy az sosem érződik olcsónak. Az azért kijelenthető, hogy nem szemérmes, a karaktereinek sorsa mindig meg van szórva a szexualitás témakörével cseppnyit. A 2009-es Bored To Death (Író és kamuhős) első részénél teljes mértékben úgy voltam, hogy ez egyáltalán nem vicces és nem fog nekem kelleni. Mivel azonban hamar eltelt az első rész, maradtam a következőre, és mint a vacak rádiók finomhangolásánál, amint megfelelően ráhangolódtam a humorára, nem bírtam abbahagyni. Ez mellesleg egy tipikus sorozatos jelenség, sok esetben idő kell ahhoz, hogy berobbanjon a történet, a humor, vagy az, ami az adott műsor lényegét adja.

Jonathan Ames első sorozatában az azonos nevű és foglalkozású főszereplő, Jonathan Ames szereti a nyugtató hatású füvet és a kellemes bort. Ez okozza minden problémájának forrását, mert e szokásait a barátnője nem tolerálja, mégpedig annyira nem, hogy miután besokall, hívja is a költöztető céget és lelép. Jonathannak amúgy is van elég baja, hisz írói válsága elég nagy méretet öltött, de a szakítás végképp padlóra küldi. Aztán, hogy megfelelő ihletet találjon, gondol egyet és felad egy hirdetést, melyben privát kopóként adja el magát, a jelentkezők ügyes-bajos ügyeit pedig a régi detektív ponyvákban olvasottak alapján tervezi megoldani. Két társát Ray és George alkotja. Előbbi Jonathan legjobb barátja, egy kissé ütött rajzoló, míg utóbbi a füves főnöke. Mindkét mellékkarakter nagyon jól el van találva, és ez nem csak az írás és kidolgozottság, hanem a színészek, Zach Galifianakis és Ted Danson érdeme is. A főszerepet egyébként Jason Schwartzman (az ő együttesének köszönhetjük mellesleg a főcím zenét) alakítja, aki feltűnik kicsit a Blunt Talkban is később. Egyébként mindkét mellékkarakter alapból érdekes és őrült, mindkettőnek remekül meg van villantva a saját történetszála is (például Ray eladja a spermáját egy leszbikus párnak, vagy George hullámzó kapcsolata a lányával). Szóval őrült nüánszokban nincs hiány.

Érdekes, hogy bár a 2015-ös Blunt Talkban egy más életkorú és foglalkozású főszereplőt kapunk, valahol mégis rengeteg párhuzamot lehet felfedezni a kettő közt. Nem kisebb név, mint Patrick Stewart alakítja Walter Blunt hírolvasót, aki Jonathanhoz hasonlóan egy hamisítatlan antihős. Walter szintén nem veti meg a piát, a nőkkel is hasonló kapcsolatot ápol, és megesik, hogy orrát egy csík kokain felé emeli, persze csak a freudi módszerek nevében. Óriási botrányba keveredik, mikor egy prostituált társaságában benyomva elkapják a rendőrök, ő pedig kezdheti megmenteni a karrierjét.

A Blunt Talk mellékszereplői legalább annyira jól megszerkesztettek, mint az előző sorozat alakjai. Elsőre ott van Blunt komornyikja, egykori katonatársa, Harry, aki mindig és minden esetben hű a munkaadójához, és néha meztelenül pózol egy festményhez, reggelente pedig őrült hirtelenséggel támadja meg Waltert egy fakarddal, persze csak azért, hogy formában maradjanak.

Egyébként Walter munkatársai is mind flúgos figurák, de rettentő szerethetőek. Ez nagy erőssége mindkét sorozatnak, hogy minden szereplő kedvelhető és minden résznek van egy kissé keserédes, ám pozitív kicsengése. A karakterek valahol minden önzőségük mellett csupa szív alakok és hűek a maguk által felállított erkölcsi értékekhez. Ez teszi a sorozatot kellemessé, amitől az embernek kedve támad benne maradni a képzeletbeli fanyar világban.
Én azt mondom, mindenképp érdemes bepróbálni, és nem csak azoknak, akik nem a tipikus közönséghumort kedvelik a komédiákban. Mind a Bored To Death három szezonját, mind a Blunt Talk eddigi egy évadát, amit követ majd a második. Ja, és ha számít, a Blunt Talk producere nem más, mint Seth McFarlane (American Dad, Family Guy), persze a humort ne az animációs sorozatai alapján keressük. Ez Jonathan Ames humor.

2016. március 17., csütörtök

Ben Stiller nézése és járása - Zoolander 2

A Ben Stiller által alakított és rendezett Zoolander igazi antitézise a divat fogalmának. Nézésével és járásával már Kis Grófó előtt is hódított. Legyünk őszinték; Ben Stiller-ről vagy Owen Wilson-ról minden az eszünkbe jut, csak épp az nem, hogy valóban vonzó megjelenésűek lennének. De talán pont ettől működött a Zoolander első részének humora is, hiszen így végre a divatvilág megkapta a jól megérdemelt szembesítést kétszínű valójával. Lehet szeretni vagy nem szeretni Ben Stiller humorát (magam sem tartozom Mr Stiller rajongói közé), de az effajta szembesítéses filmkoncepció határozottan jól áll neki: A Zoolanderben a divat, a Trópusi viharban pedig a hollywoodi filmgyártás kapja meg a magáét. Stiller megosztó személyisége ellenére is igen népszerű és biztos vagyok benne, hogy a Zoolandernek is megvan a maga fanatikus közönsége, akik már alig várják, hogy újra láthassák a legendás kék acél és a magnum ábrázatot.
De elégedettek lehetünk-e a második résszel?
Kifutóra fel, induljon a risza!

Divattörténet
15 eseménydús év telt el az első rész cselekménye óta. Derek Zoolander és egykori riválisa Hansel élete kisiklott, a kudarcok és tragédiák miatt kerülik a nyilvánosságot. Egy napon azonban újra lehetőséget kapnak a bizonyításra, ráadásul az örök városban, Rómában. Zoolander és Hansel viszont ezzel egy újabb veszedelmes ügybe keveredik, mely teljesen átrajzolhatja a divat világát.

Újra a kifutón
A 2. rész humora és cselekménye nagyban épít az elsőre, ezért gyakorlatilag értelmezhetetlen, ha valaki azt nem látta. Hiába kapunk némi frissítést és némi summázást arról, hogy mi is történt az elmúlt 15 évben, ez önmagában nem lenne elég. A történet akárcsak az első részben elképesztően blőd, az értelmet nem errefelé kell keresni, de kit érdekel mindez?
A film lényege még mindig a jórészt popkult utalásokba oltott paródia. Mivel az alkotók egy pillanatra sem veszik magukat komolyan, a humor és poénok nagy változatosságot mutatnak. A 'kimondottan-zseniálistól', az 'annyira-rossz-hogy-jó'kategórián át az 'egyszerűen-fájdalmasig' minden van itt kérem szépen.
Viszont, ha az első rész sztárkollekció volt, akkor a Zoolander 2 igazi sztársereget vonultat fel. A trailerek már elsütötték Justin Bieber felbukkanását, de a többi inkább legyen meglepetés...(jópár híresség feltűnését egyáltalán nem egy ilyen filmben várná az ember)...Billy Zaneből azért megkapjuk a magunk adagját.

Újra itt van a nagy csapat
A korábbi epizód szépsége Christine Taylor (Ben Stiller felesége) ezúttal háttérbe vonul, de nem maradunk gyönyörű hölgy nélkül.
Penélope Cruz megállja a helyét, mint ügyeletes bombanő, viszont a Mugatu-féle humorból viszont némileg túladagolást szenvedtem. Mintha az előző részben nem lett volna ilyen agresszív a jelenléte, bár bevallom, Will Ferrell számomra kimondottan irritáló tud lenni. Mila Jovovich Katinkájából lehetett volna picit több is, öröm tölt el, ha az a nő nem csak a Resident Evilben mutatja magát. A szétplasztikázott múmiává maszkírozott Kristen Wiig játéka szintén kissé erőltetett.
Ami viszont még mindig maradéktalanul működik, az Wilson és Stiller kettőse. Ráadásul ez a két fazon 15 év alatt gyakorlatilag egy percet sem öregedett. Közös bohóckodásuk nem két lerobbant pávián produkciója, hanem két örökifjú (fájóan) szórakoztató showműsora. Ez azért is fontos, mert az utóbbi időben gyakoriak az olyan folytatások, melyekben a főhősök kora a fő poénforrás. Hiúságuk, tudatlanságuk agyzsibbasztó, mégis üdítő. Ebbe a filmbe egyszerűen ez a két anti-szexszimbólum kell, mivel így válik teljes értékűvé a Zoolander üzenete is; a dögösség nem a külsőn múlik.

Összegzés
Kinek ajánlható tehát a Zoolander 2? Azoknak semmiképpen sem, akik nem látták az első részt és akik túl komolyan veszik a modellszakmát, vagy akik bármi értelmet várnak Ben Stillertől. Elsősorban Zoolander és Ben Stiller rajongóknak javaslom, no meg gyerekeknek, akik nem tudnak olvasni jól és más dolgokat is meg akarnak tanulni jól...
Ja és jobb-e mint az első rész?! Nehéz megítélni, maradjunk annyiban, hogy mindenki legnagyobb örömére tartja a "színvonalat". A 2001-ben a terrortámadás miatt megbukott franchise-nak most itt az alkalom, hogy nem csupán a szereplők fazonján, de a bevételeken is szépítsen.

2016. március 16., szerda

Ma este New Yorkban meghalt egy komédiás

Az Alan Moore (V for VendettaThe League of Extraordinary GentlemenBatman: The Killing Joke) által alkotott Watchmen címre keresztelt képregény nem véletlenül foglalja el helyét a popkultúrában és a New York Times 100 legjobb könyvét (!) tartalmazó listáján. A történet egy alternatív 1985-be kalauzolja el a befogadót, ahol az amerikai és szovjet ellentétek (a saját világunkhoz hasonlóan) egy harmadik világháború felé terelik a világot, vagy legalábbis hatalmas pusztulás felé. Ebben az univerzumban azonban számos hős képviseli az amerikai rendet, s ezzel el is veszik a rendőrök munkáját. Hétköznapi, pusztán kiváló fizikummal és harctudással rendelkező emberekről beszélünk, akik a Percrekészek csapatát alkotják. Mire elérünk 1985-ig, addigra ez már mind a múlt, pont ahogy a címszereplő Őrzők is, mely többek között Dr. Manhattan felbukkanásának is köszönhető. Itt vesszük fel nagyjából a fonalat, s a rendezés tisztjét 2009-ben az akkor még csak a 300-at és a Holtak Hajnala remake-t jegyző Zack Snyder kapta.

A szuperhősök történelme rettentő részletes és hosszú, melyet a képregény külön szöveges részekben tárgyal. Snyder ezt egy zenés intró montázzsal oldja meg, ami gyakorlatilag egy felgyorsított történelemórának felel meg. Mikor először háttérismeret nélkül láttam a filmet, akkor is esztétikailag nagyszerű látványt nyújtott, ám a képregény után rettentő módon felértékelődik ez a jelenetsor. Ez épp így igaz a film egészére, mely megtekinthető egy 2 és fél órás, egy 3 órás és egy 3 és fél órás változatban. Jelen esetben a 3 és félórás verzióról lesz szó, mely az Ultimate Cut névre hallgat.
Watchmen megjelenésekor rendkívül megosztó alkotás volt, sőt, még így hét évvel később is az. Christopher Nolan azt mondta Snydernek, hogy túl korán készítette el a filmet, ezzel pedig nehéz vitatkozni. Tekerjük csak kicsit vissza az időt. Tehát 2009-ben járunk, a Marvel filmes univerzuma mindössze két filmnél tart: a Vasembernél és aHihetetlen Hulknál, a DC pedig épp egy éve, hogy kiadta kezei közül a Sötét Lovagot. Ekkor még sejteni is alig lehetett a közelgő szuperhős dömpinget, amire a Watchmenigazából a válasz. Erre a legközelibb példa lehet a Deadpool. A közönség megérett már a zsáner kifordítására, a Deadpool ezt pedig maradéktalanul teljesítette. Amit aDeadpool a humorával és főszereplőjével ért el, azt a Watchmen a történetmesélésével és karaktereivel. Emiatt mondom azt, hogy akinek akkor nem tetszett, itt az ideje egy újabb esélyt adni az Őrzőknek!

Visszakanyarodva az alternatív 1985-re és cikkünk címére: Ma este New Yorkban meghalt egy komédiás - írja Rorschach naplója. A Komédiás (Jeffrey Dean Morgan) halála indítja el az eseményeket: valaki vadászik az Őrzőkre. Rorschach (Jackie Earle Haley), a szuperhősök elleni törvény ellenére is önbíráskodó félőrült, feladatának tekinti, hogy figyelmeztesse erről Dan Dreiberget, az Éji Bagolyt (Patrick Wilson) és Dr. Manhattant (Billy Crudup).
A cselekmény lényegi része valójában nem hosszú, és a filmet nem nehéz részekre osztani. Míg az Őrzők háttértörténetét szépen adagolva kapjuk meg, addig bizonyos szakaszokon egy karakterre fókuszálunk egészen a film két harmadáig. Először a Komédiás része, aztán Dr. Manhattan és még mások. A főbb karakterek jelentősen eltérnek egymástól, értendő ez motivációjukra, erkölcsi nézeteikre. Ott van a már sokszor emlegetett Komédiás, aki bevallottan egy paródia és a világot is egy hatalmas viccként fogja fel. Rorschach egy romlott, mocskos világot lát, s gondolatait nem fél megosztani a közönséggel, ami abszolút nem gond, lévén a legjobb szövegeket ő kapta. Adrian Veidt / Ozymandias (Matthew Goodie), mint a világ legokosabb embere nagy beruházásokban látja az emberek jövőjét, míg Éji Bagoly és Lauire Jupiter (Malin Akerman) a tipikus jó hősöket formálják meg.
Igen. Egy kimaradt. Ő lenne Dr. Manhattan. Az egykori Jon Osterman, aki egy labori baleset során megsemmisült, majd újra összerakva magát egy természetfeletti lénnyé vált, megváltoztatva az addig ismert világot. Az urántól kéken ragyogó Dr. Manhattan egyszerre látja a múltat, a jelent és a jövőt, s képes bármit atomjaira bontani, vagy akármit teremteni a semmiből. Ereje révén nem csoda hát, hogy lassan eltávolodik az emberiségtől. Átok lenne egy ilyen lény jelenléte vagy áldás? Mi történne, ha ellenünk fordulna? Egyáltalán ki lehet játszani egy ehhez hasonló teremtményt?
Watchmen foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, és természeténél fogva egy félelemkeltő individuumként mutatja be Dr. Manhattant. Érdekes, hogy Snyder következő filmje, a Batman Superman ellen: Az igazság hajnala hasonló témát fog körüljárni csak épp Supermannel a középpontban. A szóban forgó kék neutrális hős mégis sokkal fenyegetőbb: nincs ellene mit tenni, neki nincs "kriptonitja".
Watchmen nem egy egyszerű alkotás sem filmben, sem képregényben. Sokáig egészen megfilmesíthetetlennek tartották, épp ezért érdekes, hogy Snyder egy nagyon pontos adaptációt tett le az asztalra, mely nem köpi szembe alapanyagát, bár más befejezést kapott. Erről a befejezésről annyit érdemes tudni, hogy Alan Moore (a képregény írója) is méltatta és kifejezetten okosnak találta. Személy szerint, sőt sokak véleménye alapján merem állítani, hogy jobb, mint a képregény konklúziója. De ne feledjétek, ez szubjektív, senki egyéni meglátását nem tervezem felülírni.
A színészek jók, nem kiemelkedők, szimplán jók. Egyedüli kivétel talán Rorschach, aki már a forgatókönyvből adódóan is kiérdemelte a közönségkedvenc szerepet. Snyderhez méltóan a színészeket megannyi lassítás és tömény vizualitás kíséri, ezúttal dalbetétekkel megfűszerezve. Ez a film igazából ékes példája annak, hogy Zack Snyder, ha értelmes forgatókönyvet kap, tud rendezni. Ez azonban nem teszi semmissé azt a tulajdonságát, hogy bármilyen hulladékból képes filmet készíteni. Csak egy esetnek álljon itt a grandiózusan rossz Álomháború, ami kemény próbálkozás volt karrierje végleges elpusztítására.
Egy bekezdésnyit bőven érdemes róla mesélni mindenféle spoiler nélkül. A Fekete Hajó meséi egy fiktív képregénysorozat a Watchmen világán belül, aminek számai a történettel párhuzamosan kerülnek nyomtatásba. Ezt az újságosnál olvassa egy fiú, és rajzfilm formájában mi is meg-megkapjuk belőle adagunkat időről időre. Érthető miért került ki a film mozis változatából, hisz nélküle is érthető a történet, azonban még jobban segíthet megérteni Ozymandias motivációit, és azt, hogy min mehetett keresztül.
Összességében kinek ajánlható a Watchmen? Fura kérdés, hisz aki ezt olvassa, az nagy valószínűséggel látta már, de a kisebbség kedvéért: ha szeretnél valami nagyon mást látni a szuperhős zsáneren belül, ami fenekestül felfordítja ezt a dömpinget, akkor ez számodra a megfelelő darab. A Marvel a könnyedségre épít, így nekik a Deadpoolvalósítja meg filmjeik között a paródiát, a DC ellenben a sötétségre és a komolyságra hajt, így valamilyen nyakatekert értelemben a Watchmen groteszk párja lehet a filmnek. Egy nagyon hosszú, komoly, lassú tempójú, kifejezetten erőszakos, ám nem az erőszakra építő filmről van szó, ami nem való mindenkinek. Nem egy tipikus közönségfilm, de egy próbát minden bizonnyal megér. Reméljük Snyder végre ismét egy jó íróval maga mellett (Chris Terrio) képes lesz újfent valami értékeset felmutatni 2016-ban Supermannel és Batmannel a főszerepben.

2016. március 14., hétfő

Superman Tim Burton világában

Idén Hollywood úgy ellát minket szuperhős filmekkel, mint eddig soha. A Deadpool februári premierje után a következő már Batman és Superman első közös filmje lesz. Hogy mi köze ennek a dokumentumfilmnek a Batman Superman ellenhez az egyik címszereplőn kívül? A Superman Lives című Tim Burton film egyik fő célja volt megfilmesíteni a legendás 1993-as képregényt, melyben Superman meghalt (aztán visszatért). Doomsday léte az idén érkező filmben az, ami kapcsot alkothat a Batman Superman ellen és a Superman Lives között, ugyanis Superman gyilkosa nem volt más, mint Doomsday. Fontos: ezzel nem azt akarom mondani, hogy idén láthatjuk Supermant elbukni a mozivásznon, de megvan a lehetősége.

Tehát a ’90-es években járunk, amikor Jon Peters producer eldönti, hogy szeretne egy filmet készíteni Supermanről, ehhez azonban három feltételnek teljesülnie kell: a kriptoni hős nem repülhet, nem viselheti a ruháját és meg kell küzdenie egy pókkal. Legalábbis Kevin Smith forgatókönyv író szerint ilyen követelmények között készült az első változat, noha ezeket a pontokat a producer tagadta. Érdekes koncepció? Igen! Van értelme? Nem! A továbbiakban szerencsére az első két pont tisztázódott.
Aki jártas valamennyire az internet világában, az tudhatja, hogy valaha Nicolas Cage-et szemelték ki Superman szerepére, aki igazi fanatikus révén biztos örömtáncot járhatott (saját gyermekét is Kal-Elnek nevezte el). Képe az ikonikus szuperhős ruhában bejárta a világhálót: egy hosszú hajú, enyhén gagyi jelmezű Supermant láthattunk. Emellé társult még Tim Burton rendező, aki Cage castingjánál Michael Keatonra hivatkozott, hisz őt sem szerették volna az emberek a Sötét Lovag szerepére.
Tim Burton csalódást igazából nem okoz. A film rendezője, a Collider Movie Talkból talán néhány embernek ismerős Jon Schnepp, nem volt rest őt sem felkeresni a projekttel kapcsolatban. Burton birtoka igazából pont annyira beteg, mint maga az ember az udvari sírköveivel, valamint háza csontvázaival és egyéb filmes figuráival (és tegyük hozzá, ő még a vaksötétben is napszemüveget visel). A Superman Liveskoncepciója egyszerű: Superman meghal, de visszatér, és ezt a Burtonhöz méltó legbetegebb módon akarták megvalósítani (nem is csoda, hogy három író kezében is megfordult a forgatókönyv, bár Burtonre a választás nem a munkálkodás kezdetén esett).
Mit is értek betegség alatt? Lex Luthor markáns épülete legyen gótikus, Brainiac legyen egy pók, az űrhajója pedig egy hatalmas koponya. A film továbbá felvonultat koncepciós rajzokat a hajón tartózkodó undorítóbbnál undorítóbb lényekről, az új (egyébként egész pofás) Kriptonról és... Doomsdayről. A hatalmas, regeneráló, halhatatlan (vagyis inkább folyton újjáéledő), fejlődő szörnyeteg Álmosvölgy önjelölt polgármesterének kezében természetesen nem lehet képregényhű, s talán a legtorzabb értelmezést is ő kapta (ezt már nem lőném le). Burton nincs oda a szuperhősökért, és Batmant is csak azért vállalta be, mert ő az egyetlen, akit bír sötét történetei miatt. A reményt szimbolizáló Superman így hasonlóan komor útnak indult, mely aztán a stúdió válsága miatt félbeszakadt.
The Death of "Superman Lives": What Happened? egy érdekes film, aminek a címe kicsit félrevezető lehet. Ugyan van szó arról, mi okozta a kaszálást, a reflektorfényben mégis a készítési procedúra áll. Kapunk egy "hogyan készült" típusú dokumentálást egy olyan darabról, ami sosem készült el, és akár egy egyedi darab lehetett volna a szuperhősfilmek között, noha biztosan rendkívül megosztó is. Laikusoknak is ajánlják, azonban az igazi ízét az adja, ha van egy kis (és tényleg nem kell nagy dolgokra gondolni) háttértudása az embernek Superman világával, antagonistáival kapcsolatban.

2016. március 5., szombat

A kártyavár felépült

A House of Cards-ot sokan a Netflix legjobb sorozatának tartják. Legnagyobb örömömre, mától Magyarországról is elérhető a Netflix kínálatában, egyelőre csak angol felirattal, de ennek is örülni kell! Addig is vegyük górcső alá, hogy mi történt Frank és Claire Underwooddal a legutóbbi szezonban. Figyelem, ha még nem láttad a harmadik évadot vagy a korábbiakat, akkor inkább ne olvass tovább, mert enyhénspoileres írás következik.

A második évad vége nagy katarzis volt, Frank elérte célját, az elnökséget. A folytatásban azokra a kérdésekre keresték a készítők a választ, hogy mi van a csúcson túl? Milyen hatással van az abszolút hatalom megszerzése Frank környezetére, a házasságára Claire-re? Kikkel kell szembeszállnia, hogy magánál tarthassa az elnöki széket? Kevin Spacey játékára továbbra sem lehet panasz, akárcsak a sminkesek munkájára. Ahogy egyre szövevényesebb politikai intrikák során kell a karakterének átlavíroznia, úgy őszül bele a gyülekező gondok felhőjébe. (Az évad végére már kész télapó, csak a szakáll  hiányzott.)

A helyzet nem indul túl rózsásan Frank számára: tulajdonképpen egy unalmas elnök, aki néha felavat valamit, tart pár beszédet, viccet csinál belőle a média és közben nekünk, a nézőknek osztja életvezetési tanácsait. Olyan pozícióba került, ahol legfeljebb a rohamosan közeledő következő választásig van biztos helye, de támogatói nincsenek, se az ország helyzetét javító ötletéhez, se a választási kampányához. Az sem segíti a hivatalban töltött idejét, hogy Claire többre vágyik a szimpla First Lady szerepnél, és itt kezdődnek az igazi bonyodalmak. Robin Wright annyi réteget visz a játékába, hogy sokszor nem vagyok teljesen tisztában karaktere szándékaival, és számomra ez szolgáltatja a személyét körbelengő misztikumot. Aztán ahogy haladunk előre a sztoriban, ezek a rétegek egytől-egyig leomolnak, mint egy ostromlott várfal. Miközben a nemzetközi helyzet szép lassan fokozódik, Claire karakterfejlődése egy-egy lényeges pontján váratlanul “megrántja a kormányt”. Az első két évad rendes lezárást kapott, most viszont Claire-nek köszönhetően akkora cliffhangert kaptunk az arcunkba az utolsó percben, hogy a fanatikus rajongók azóta már csontig rágták a körmeiket. A két színész kémiája továbbra is működik, de a kapcsolatuk más szintre került, és ezt nézőként is érezni lehet. Hasonlóan ambiciózus karakterek állnak egymással szemben, látszólag azonos szinten, de valójában alá-fölé rendeltségi viszonyban.

A harmadik évad erősségei közé tartozik egy régi szereplő, Doug Stamper, Frank pincsije, jobbkeze, intézője, “egyfolytában ugyanazzal az érzelemmentes faarccal néző” mindenese. A második évad végét fejjel a földön végezte egy erdőben, és itt láthatjuk újra, amint magához tér a kómából egy kórházban. Az ő története itt kapott egy mellékvágányt, ami nekem nagyon tetszett és a Dougot alakító Michael Kelly nagyon erős alakítást nyújt. Egy célja maradt, hogy minél előbb visszakerülhessen Frank mellé, ami nem egyszerű feladat amellett, hogy újra meg kell tanulnia járni: egyrészt nagyot hibázott, másrészt lett egy helyettese Seth személyében. A másik nagyon erős mellékszereplő az orosz elnök, Viktor Petrov, akit Lars Mikkelsen alakít. Igen, ő Mads Mikkelsen (Hannibal, Zöld hentesek) bátyja. A sorozat készítői nagyon jól választottak, hiszen azon túl, hogy egy picit még hasonlít is Vlagyimir Putyinra, tökéletes ellenpólusa Frank Underwoodnak. No, nem arra kell gondolni, hogy jószívű és törődő elnöke Oroszországnak - ez nem fantasy -, hanem arra, hogy ő is ugyanolyan hatalommal bír, mint Frank, hasonlóan pragmatikus, törtető és ambiciózus. Frank Underwood megkapta méltó ellenfelét és rá kell jönnie, hogy a 10 éve pozícióban lévő orosz medvével szemben neki nagyon kevés tapasztalata van a nemzetközi intrikák terén. Kettejük játszótere már túlnő az USA határain és (nem mindig) óvatosan kóstolgatják egymást, egyelőre a 3. világháború kirobbantásának sikeres elkerülésével. Az egész évadban csak négy epizódban kapott szerepet, de azok a legjobbak közé tartoznak.