2016. április 29., péntek

"De hisz láttalak meghalni."

Mikor először megláttam a Hurok előzetesét, szinte szó szerint eldobtam az agyam, mert nem hittem, hogy egy magyar film beharangozóját látom. Amikor 2 hete csütörtökön megjelentek az első kritikák, nagyon csalódott voltam, mert nem zengtek róla ódákat, pedig az előzetesben látottak és a történet ismeretének birtokában én csak jóra számítottam. Már éppen lemondtam volna a film megtekintéséről, amikor egyik ismerősöm kiírását olvasva nagyon fellelkesültem, és elhatároztam, hogy ha esik, ha fúj, én bizony megnézem. Még egy interjút is olvastam a rendezővel, ami után borítékolható volt, hogy nekem igenis tetszeni fog a Hurok.

A sztori szerint Ádám és Anna boldog párkapcsolatban élnek, amikor kiderül, hogy szülők lesznek. Ez a tudat és a kétes ügyekből származó bevétel reménye teljesen összezavarja a férfit, aki abortuszt javasol párjának, majd mikor átgondolja a szituációt, szimpla orvosi vizsgálatra indulnak. Később Ádám megkapja a hipót (nem a tisztítószert, hanem egy kábítószer alapanyaga), és éppen felveszi a búcsúvideót, amikor rádöbben, hogy nincs meg az átadás helyére szóló jegye. Több se kell neki, Anna után fut, aki miután egymásnak ütköztek futás közben, egy meglepő mondattal üdvözli kedvesét. Kisebb csetepaté után Annát elütik, s közvetlenül az eset után Ádám a kórházba siet, hogy szülészorvos apjától elkérje annak autóját, hogy le tudja szállítani az anyagot. Később hazaér, majd itt indul be igazán a mindfuck része a történetnek, így ennek leírását inkább mellőzöm.

Ez önmagában lehet nem tűnik formabontónak, hiszen hasonlót már láttunk a fantasztikus Mementóban és a Forráskódban. Mi az, ami mégis megkülönbözteti a Hurkot az előbb említett alkotásoktól és kiemeli a magyar filmek közül? Először is az, hogy remek története van, ami olyan szinten igényeli a néző figyelmét, hogy ezen kívül semmi másra nem tud koncentrálni. Csak nézed a vásznon pergő képeket, és az agytekervényeid maximumra járatva rakosgatják egymáshoz a kirakós apró darabkáit, amiből végül a „Köszönjük szépen, Isti, ez zseniális volt!” mondat rajzolódik ki. Mert ez a film tényleg úgy jó, ahogy van. Abban különbözik még a többi időkavarós (és véletlenül sem időutazós) filmektől, hogy itt az események egy folytonos mederben haladnak előre és egy adott ponton ismétlődnek. Ennek köszönhetően szemben áll azon társaival, amiket a cselekmény tetőpontja után újra és újra megszakítanak, hogy aztán a kulcsmomentumra fókuszáljanak.

Az információ adagolás tekintetében rengeteg olyan cselekvést látunk idő előtt, amire csak később kapunk választ. Repetitív történetmesélés színesíti a cselekményszálat, hogy negyedjére se legyen unalmas, és így invitáljon minket nyomozásra. Tehát nem elég csak ülni és nézni, hanem igenis a legapróbb mozzanatokra is érdemes figyelni. Vajon miért viszi Ádám magával apja irodájából a magzatról készült képet? Miért nem tud a kórház lépcsőházából visszamenni? Remek kis rejtvények ezek, amik egy roppant bonyolult, ám mégis élvezhető produktummá emelik az alkotást. Végezetül ejtsünk még szót a színészekről. Martinovics Dorina csodálatos színésznő, aki jól alakítja a kétségbeesett barátnőt, valamint egy-egy jelenetnél hihetetlen beleéléssel tör ki könnyekben, amikor Dezső kicsit sem szimpatikus énje fenyegeti Ádámot. Dezső szerepében Anger Zsoltot láthatjuk, aki egy, az Aranyéletben megismert karaktert alakít. Egy tettre kész, erőszaktól vissza nem riadó bűnöző (mivel ő nyeri ki a hipót a kórház patológiáján a hullák agyalapi mirigyéből). Az igazi gyöngyszem azonban kétségkívül Száraz Dénes, akinek színészi játékában semmilyen kivetnivalót nem találok. Ha kell, dühödt barát, de tud rendkívül logikusan gondolkozó férfi is lenni. Ő is velünk együtt kirakózik, bár talán pár lépéssel előttünk jár.

Összességében hihetetlen örömmel tölt el, hogy lett egy remek sci-fink, ami mer variálni a már bevált formulán, és bár magyar film, mégsem tükröződik benne népünk keserűsége. Az apró utalások, valamint Isti hozzáértése és szűnni nem akaró lelkesedése az, ami által agyunk is hurokba kerül. Bár másodjára láttam a filmet, a szürkeállományom felmondta a szolgálatot, és az agyam teljesen megfőtt, az utolsó jelenet pedig még a legokosabb embernek is feladja a leckét.

2016. április 20., szerda

Beakadt a lemez

Martin Scorsese ismét tett egy kitérőt a sorozatok világába, és újra összeállt Terence Winterrel, a Gengszterkorzó showrunnerével, továbbá bevette a buliba a rockzene egyik igazi nagy öregjét, Mick Jaggert is. Ők hárman egy olyan történet elmesélésére vállalkoztak, ami tömve van a zeneipar mocskos ügyeivel, szexszel, alkohollal, drogokkal, és közben bömböl a rock and roll.

1973-ban járunk, New Yorkban. Richie Finestra (Bobby Cannavale) élete nagy dobására készül: lemezkiadója, az American Century nemrég szerződést kötött a Led Zeppelinnel, a cégét pedig most akarja eladni a német Polygramnak. Azonban hamarosan kiborul a bili, és kiderül, hogy nem minden tiszta az üzlet körül: a Zeppelin visszamondja a szerződést, mert a bevételeik nagyobbik részét a kiadó tette volna zsebre, és maga az American Century sem muzsikál olyan fényesen pénzügyileg, mint ahogy azt a német tárgyalófeleknek feltüntették. Richie-nek és munkatársainak minden követ meg kell mozgatniuk ahhoz, hogy visszarángassák a céget a csőd széléről, még ha ehhez nem feltétlenül tisztességes eszközökhöz is kell folyamodniuk.

A szinopszis nagyjából ennyi, és úgy istenigazából ennél sokkal többet a történetről sem lehetne elmondani. Richie és az üzlettársai egyik megbeszélésről mennek a másikra, közben folyamatosan isznak és kokóznak, közben a kiadó többi alkalmazottja kétségbeesetten próbál új zenekarokat találni, akikkel eladható albumokat tudnak felvenni. Vannak ezen kívül persze más történetszálak is, például Richie konfliktusa a feleségével, Devonnal (Olivia Wilde), de ezeket olyan hektikusan kezeli a sorozat, hogy egy idő után egyre érdektelenebbé válnak. A legrosszabb messze a bűnügyi szál ebből a szempontból, ami sokszor erőltetettnek és oda nem illőnek tűnik.
A karakterek terén sem teljesít sokkal jobban a sorozat. Ezen a ponton párhuzamot tudnék vonni Scorsese korábbi filmje, A Wall Street farkasa és a Bakelit között, ugyanis a new yorki brókerek kiüresedett, értékvesztett világa sok mindenben hasonlít a zeneipari fejesekéhez. Értsd: a szereplők nagy része törtető tahó, Richie Finestrával az élen. Bobby Cannavale remekül játssza ezt a pökhendi, mindenkin keresztülgázoló figurát, aki képtelen megállapodni a békés családi élet és az ezzel összeegyeztethetetlen rock and roll életstílus között. Mégsem az ő hibája, hogy nem tudtam igazán megkedvelni Richie karakterét. Egyszerűen képtelen voltam szimpatizálni ezzel a felelőtlen, megbízhatatlan junkie-val, akinek az ideje jelentős részében csak a buli-kokain-pénz szentháromságon jár az esze. Egyébként Richie a mértéktelen drogfogyasztás miatt néhol már-már karikatúraszerűvé válik: egy átlagember valószínűleg háromszor feldobta volna a talpát attól a kokainmennyiségtől, amit ő 10 epizód alatt felszippantott. A több színész munkáját sem érheti panasz, Ray Romanót, Olivia Wilde-ot és Juno Temple-t emelném ki külön.
Ha a történet és a karakterek terén nem is, de van valami, amiben nagyon erős aBakelit: ez pedig a hangulat. Rendkívüli részletességgel felépített korrajzot kapunk a 70-es évek Amerikájáról, a mindennapos rasszizmustól kezdve a széleskörű drogfogyasztáson át a kortárs művészetig minden jelen van. A jelmezek zseniálisan lettek összeállítva, de az összes díszlet és kellék is ugyanilyen hiteles, az embernek végig olyan érzése van, mintha egy korabeli filmet nézne. Erre az operatőri munka is rásegít, sok a hetvenes évek filmjeire jellemző képi fogást fedezhetünk fel a sorozat nézése közben. A sorozat másik nagy erőssége a zene. A hírek szerint erre ment el a büdzsének egy jelentős része, de azt kell mondanom, hogy a végeredményt hallva ez a soundtrack minden pénzt megért. Van itt minden, rock, punk, blues, r ’n b, soul, de még az éppen csak szárnyait bontogató diszkóba is belehallgathatunk. A híresebb zenészek korabeli énjei személyesen is felbukkannak a sorozatban, mint például Alice Cooper, David Bowie, vagy maga a Király, Elvis Presley.
Összegezve annyit mondanék, hogy bőven van potenciál a Bakelitben, csak a hangulat és a zene mellett ugyanilyen hangsúlyt kéne fektetni a történetre és a karakterek kiépítésére is. A folytatást még februárban berendelte az HBO, így már csak abban kell reménykedni, hogy a következő évad jobban muzsikáljon ezen a téren.

2016. április 16., szombat

A szoba thrillerváltozata

Ha bárki kérdezné, igen, a Cloverfield Lane 10-nek van némi köze a 2008-asCloverfieldhez, de nem történetileg. A szereplők sem azonosak, sőt, még formailag sem tekinthető teljes joggal a Cloverfield utódjának, mert nem found footage stílusban készült. Az eredeti film alkotói (Drew Goddard és J. J. Abrams) producerekként visszatérnek ugyan, ám az alkotógárda új. A film premisszája közel azonos A szoba c. Oscar-díjra jelölt filmmel, csak sokkal fordulatosabb és erősebben épít a suspense-re. Fordulataiban mégsem illogikus, mert rendkívül szoros kauzális lánc fűzi össze, s az egészet remek színészi alakítások és a hangulatot tökéletesen aláfestő (vagy ellenpontozó) zenei betétek fűszerezik.

Cloverfield Lane legnagyobb erénye az információadagolás. Én úgy ültem be erre a filmre, hogy semmit nem tudtam róla, azt leszámítva, hogy Bradley Cooper cameózik benne, és hogy elvileg a 2008-as film folytatása. Ezzel a csekély tudással pedig egy hihetetlenül élvezetes, kis költségvetésű, szorongató moziélményben volt részem, melynek minden fordulata nagyot ütött. Erre kiváló példa a film nyitánya. Meglepően erős a főhősnő szavak nélkül elmesélt története és az alatta hallható zene. Már-már annyira elvész a néző a szívszorongató, néma drámában, hogy a főcím hirtelen megjelenése szinte mellbe vágja. Kritikámban nem fogok elárulni a cselekményből semmit, ami a filmélményt elrontaná, mert ez a film tényleg élmény, pont olyan, mint amilyennek egy jó thrillernek lennie kell: izgalmas, fönntartja az érdeklődést és mindenek előtt a néző érzelmeire hat.
Az eredeti Cloverfield found footage film, vagyis a történetben diegetikusan jelenlévő kamera szemszögéből látjuk az egész cselekményt kibontakozni. Ennek következménye a zseniális információ-adagoló technika, mely abban áll, hogy nagyon keveset mutat, azt is egy adott (egyáltalán nem mindent látó) szemszögből, erősen a nézői képzeletre játszva rá, fölerősítve a feszültséget. Ebben áll a Cloverfield Lanezsenialitása is. Bár nem found footage, mégis egyetlen, szűk nézőpontot érvényesít, ezáltal titkolva el bizonyos információkat és kijátszva a nézői elvárásokat. Cselekményét végig a Mary Elizabeth Winstead által játszott figura (Michelle) szemszögén keresztül ismerjük meg, az ő elképzelései érvényesülnek, ezért soha nem tudjuk, hogy mi igaz és mi az, amit ő gondol igaznak. Ez remekül érvényesül John Goodman karakterének bemutatásában, amikor először csak nyugtalanító, klausztrofób közeliket látunk testének egy-egy apró részletéről (pl. az övén függő fegyverről), a filmnyelv segítségével jelenítve meg Michelle lélekállapotát és fejezve ki szemlélődésének prioritását – először szeme a fenyegetést jelentő pisztolyra siklik. De a szubjektív elbeszélésmód a film fináléjában csúcsosodik ki, amikor egy drámai ponton a főhősnő szubjektívjében látjuk meg a cselekmény egy fontos elemét.
A Cloverfield Lane mozgatórugója a rendkívül erős suspense hatás. A film során végigvezet a feszültség, mely többször átfordul, megoldódni látszik, majd kiderül, hogy kár volt még megnyugodni. A suspense a cselekmény közepe táján egy kicsit elalszik, de újult erővel tér vissza. A fenyegető feszültségek tárgya folyamatosan változik, ez a film kiváló fordulatosságához köthető. A történet során az elvárásoknak gyakran az ellenkezője történik, a vélt helyzetről többször is átfordul a néző véleménye, végig homályban tartva a valós szituációt. A rendező (Dan Trachtenberg) remekül játszik a hangnem váltásokkal és keverésekkel, a végeredmény pedig egy kifogástalan hangulatú thriller.
A film logikai láncolata nagyon erős, minden momentumot magyarázat előz meg, ahogy azt egy hollywoodi filmben illik. De a kauzalitás mégis működik, mert nem szájbarágós, és ezáltal a meglepő fordulatok nem válnak értelmetlenné. Michelle például a nyitányban úgy mutatkozik be, hogy lakásában ruhaterveket látunk, később pedig, ruhakészítő készségeit használva kell egy sebet összevarrnia.
Mindent egybevetve a Cloverfield Lane 10. kiváló thriller-élmény, remekül használja a suspense-hatást és rendre a nézői elvárásokkal játszik. Mindemellett kitűnő színészekkel operál (Mary Elizabeth Winstead csodás, John Goodmantől egyenesen félek, John Gallagher Jr. comic reliefje pedig makulátlanul működött) és a zene is fantasztikus aláfestés.  A közepe táján kicsit ellaposodik, de újraindul, a vége (az utolsó tíz perc) meg eléggé frusztráló, de az csak tíz perc, a film maradék másfél órája hibátlan szórakozást biztosít. Ha valaki egy jó hangulatú, klausztrofób thrillerre vágyik, annak mindenképpen ajánlom a Cloverfield Lane-t.

2016. április 13., szerda

A retro szerelmeseinek

Elérkezett az idő, amikor már egy egész generáció nosztalgiával emlékszik vissza a gyerekkorára, ami a '80-as, '90-es évekre esett. A videojátékok korszakára, amikor a 3D-s megjelenítés még csak vonalakból állt és a legütősebb játéknak az ELITE számított. Jó zenék szóltak a rádióból, és még nem a márkahűség számított, hanem az, hogy jól érezzük magunkat az adott ruhában. Ezt az időszakot idézi fel Ernest Cline az Armada című könyvében, mindezt úgy, hogy az eseményeket a jövőbe (2018-ba) helyezi, de a történet elemeit a múltból meríti.

Történetünk főhőse Zack Lightman, egy igazi kocka, aki minden idejét a számítógép előtt tölti és arról álmodozik, hogy egyszer vele is megtörténik az, ami a kedvenc sci-fi történeteiben, számítógépes játékaiban vagy éppen a filmvásznon elevenedik meg. Elhunyt apja régi naplóit, VHS kazettáit és játékait nézegetve rá kell jönnie, hogy ugyanolyan álmodozó lett ő is, mint a faterja. Igaz, az örege tovább ment és a füzetében egy egész sor összeesküvés-elméletet dolgozott ki, ami szerint a kormány csillagharcosokat képez ki titokban, amihez a belépőt a játéktermekben elhelyezett űrszimulációs játékok jelentik. Zack is elgondolkodott ennek lehetőségén, sőt tovább is vitte, hiszen napjainkban már nincs szükség zárás után a toplisták és játékstílusok böngészésére, a játékok online játszhatóak és az eredmények is elérhetőek.
Mindez egy lúzer, agresszív hajlamú gyerek álma, aki a való világban gyenge és esetlen, és inkább a virtuális világban érzi otthon magát. Egy napon az iskolaablakon keresztül furcsa jelenségre lesz figyelmes. Egy űrhajó jelenik meg a felhők között, ami mintha a kedvenc játékának, az Armadának az egyik ellenséges hajója lenne. Hirtelen azt sem tudta, hogy hallucinál vagy éppen elment a józan esze, de mielőtt a haverjainak is felhívta volna a figyelmét a szokatlan jelenségre, a hajó eltűnt.
A történet a '80-as, '90-es évek filmjeinek és sci-fi regényeinek összeollózásából áll össze. Aki látta már Az utolsó csillagharcost (The Last Starfighter - 1984), annak nem ismeretlen a történet gerince. Igen, Zack kiválóan teljesít az Armada játékban, és a szokatlan jelenséget követően egyszer csak egy űrhajó száll le a sulija mellett, ami érte jött, hogy részt vegyen a Föld megmentésében, mely a végső ütközetre készül az Európén (Jupiter holdja) lévő intelligens lények ellen. Elviszik egy titkos, földalatti FVSZ (Föld Védelmi Szövetség) támaszpontra, ahol felvázolják a feladatokat Zacknek és a hozzá hasonló kiemelkedő játékosoknak. Mivel a XXI. században vagyunk, így már nem kell szemtől-szembe harcolni az ellenséggel, mindössze elegendő egy kényelmes konzol előtt ülni a Drón Műveleti Központban, ahonnan távirányítással vezérelhetőek a drónok. Természetesen Zack az elithez tartozik, azon kevesek közé, akik nem a Földről veszik fel a harcot az idegen lények flottájával, hanem az Alfa Holdbázisról, ahol nem kis meglepetésre, a rég halottnak hitt apja a parancsnok.
Aki sok időt töltött a XX. század utolsó évtizedeiben filmnézéssel, zenehallgatással és/vagy videojátékokkal, annak igazi nosztalgia lesz ez a könyv. Az amerikai popkultúra elevenedik meg a kötet lapjain és újra gyerekek lehetünk, akik arról álmodoztak, hogy egy szép napon kilépnek a kockák világából és hősként mentik meg a világot az idegen lények hódításától. Vagy ha nem is világmegmentő akcióhősök lesznek, legalább találkoznak egy földönkívülivel, aki megosztja velük a tudását, és ettől szinte egy csapásra lúzerből menő arcokká lépnek elő.
Ne feledjük, hogy a XX. század végén a kockák nem voltak éppen a popkultúra középpontjában. Furcsán néztek rájuk a "normális" emberek, és nem is értették, hogyan tudnak naphosszat a monitor előtt gubbasztani és még élvezni is az értelmetlennek tűnő játékokat. Találkozókon vettek részt, ahová cipelték a számítógépeiket (monitort vagy kis tévét, és magát a gépet), megosztották a játékélményt és a játékokat. Kelet-Európában, ahol nem voltak nemzetközi szerzői jogi törvények, másolták egymásnak a kalózjátékokat és a zenéket. Egy teljesen más világ volt az.
A regény nem egy eredeti alkotás, mint ahogy az már fenn is jeleztem. Inkább egy gyűjtemény az elmúlt idők világából. Abból a világból, ahol még fantázia kellett a játékokhoz, hiszen a 3D-s megjelenítés színkitöltés nélkül működött (lásd fenti videó), a három hangcsatorna pedig nem éppen fülbarát zajt adott ki. A filmek is megmosolyogtató technikával dolgoztak (a mai szem számára), azonban a fantáziát mindez nem zökkentette ki.
Aki még nem töltötte be a 30-at, annak ez a könyv nem fog túl sokat jelenteni. Ahhoz, hogy ez a korosztály is élvezhető történetet kapjon, előbb meg kell néznie a XX. század filmterméseinek javát, amihez nem biztos, hogy ebben a rohanó világban lesz türelme. Aki viszont 30-on túl van már, az elmerülhet a gyerekkor édes emlékeiben, és garantáltan a kötet olvasása közben vagy után, egy sor "klasszikust" fog megnézni, ami felbukkant a történetben is. Nem beszélve a zenékről, melyek régi szerelmeket vagy éppen kínokat idéznek fel, attól függően, hogy ez ember fiatalon melyik csoporthoz tartozott.
Ernest Cline regénye a nosztalgia mellett rámutat arra is, hogy mi lett belőlünk. Hová lett az álmodozó kisfiú (kislány), aki azt hitte, hogy valami csoda folytán ő lehet a világ megmentője. Hová lettek a remények, hogy egyszer majd találkozunk E.T.-vel, vagy egy olyan játékkal játszhatunk, mint a Háborús játékok. Annak idején még úgy jöttünk ki a moziból, hogy beleképzeltük magunkat az egyik szereplő helyébe és elhittük, hogy akár velünk is megtörténhet. Mi is lehetünk Csillagharcosok, időutazók, űrhajósok.

2016. április 10., vasárnap

Belső nézetes erőlködés

Mikor először hallottam a Hardcore Henryről, leesett az állam, hogy egy teljes egészében FPS nézetű filmet kapunk. Már maga az ötlet megfogott, hogy 2016-ban van új a nap alatt filmkészítés terén, és ez teljesen lenyűgözött, hiszen eddig ilyet még tényleg nem láthattunk. A történeten és a szereplőkön kívül egy egészen szokatlan dolgon csavart a rendező, Ilya Naishuller, mégpedig azon, hogy az operatőri munkát teljes egészében főszereplőjére bízta. Ez mind szép és jó, de vajon maga a film több lett egy vászonra adaptált lövöldénél? 

A történet hihetetlen mód le van csupaszítva, ugyanis Henry bal kéz és jobb láb nélkül ébred egy laborban, ahol egy, a magát feleségének valló hölgy mondja el neki, mi is történt vele. Azért nem lehetünk benne biztosak, hogy valóban ő a feleség, mivel Henry agyába emlékblokkoló van építve, ezért semmire sem emlékszik. Miután megkapja a hiányzó végtagokat, a laborban tartózkodó két férfi megpróbálja telepíteni a beszédmodult, de egy albínó férfi és csapata tör rájuk. Szegény főhősünknek egyetlen kimondott szó nélkül kell átverekednie magát az eseményeken, ezért úgy érezhetjük, mintha mi lennénk a főszereplők. Újabb pont jár ezért Naishullernek. Az előbb említett albínó férfi, Akan, próbálja levadászni Henryt, akinek ezért menekülnie kell. Segítségére lesz továbbá Jimmy, aki többször, különböző testben tűnik fel, hogy utat mutasson és támogassa néma karakterünket. Ennyi lenne a történet, se több, se kevesebb. A továbbiakban Henryt lecserélem E/1-re, és úgy vesszük végig a hiányosságokat, mintha mi rónánk fel azokat a rendezőnek, aki nekünk mondta el, hogy mit és hogyan csináljunk.

A baj nem azzal van, hogy rendkívül innovatív a film, de még a pörgés is teljes mértékben érthető, elvégre egy akció filmről beszélünk. A gondok ott kezdődnek, hogy az FPS nézettel ki is játszották az egyetlen ütőkártyát. Semmi több nincs ebben a 96 perces akcióban ezen az egy dolgon kívül. Sokszor fel se tudod fogni, hogy mi zajlik éppen, annyira hektikus a tempó, és ez hatalmas hiányosság. Az IMDB-ről kellett például megtudnom, hogy a rendező is feltűnik a saját alkotásában, de ez csak egyetlen apróság a sok közül. Színészek közül Sharlto Copleyt és Danila Kozlovskyt tudnám kiemelni, előbbi több klónjával, míg utóbbi a gonosz megjelenésével emel a filmen. Copley az egyetlen viccforrás a történet során, különféle alteregói remekül illenek a különféle jelenetekhez, mivel különböző módon visziek előre a cselekményt. Kozlovsky telepatikus képességeivel próbál keresztbe tenni nekünk, hogy még véletlenül se érjük el célunkat, és nála is megfigyelhető egyfajta színész játék, ami a többekre sajnos nem mondható el. A zene alkalmazkodik a film dinamikájához, még tovább pörgeti az eszeveszett tempót, azonban az újszerű látásmód ellenére sem lesz kiemelkedő mozi a Hardcore Henry. Ha legalább írtak volna hozzá egy parányival összetettebb forgatókönyvet, már örültem volna, és akkor én is elismerően bólogatnék. De ez önmagában nem elég. 

Ha vérbeli gamer vagy, és régebben vagy akár naponta nyúzod az FPS-eket, és csak szórakozásra vágysz, mindenképp nézd meg a filmet, mert a belső nézet tuti tetszeni fog. Vigyorogva és levegő után kapkodva lőhetsz, robbanthatsz és irthatod a szinte soha el nem fogyó ellenséget. Azonban ha hozzám hasonlóan némi tartalomra vágysz, és nem elégszel meg a film végi aprócska csavarral, akkor csak abban az esetben ajánlom, ha nincs más célod, mint a tényleges szórakozás, bármiféle elvárás nélkül. Egynek elment, de több ilyet nem szeretnék látni, mert bár érdekes volt a megvalósítás, ennél többet nem tartogatott. 

2016. április 6., szerda

A (18+)-os Középfölde

Talán ezzel a címmel lehet legtömörebben elképzeltetni a Dragon Age fantasy világát. A játéknak azóta lett több folytatása, de a legsikeresebb és legkiemelkedőbb közülük az alapjáték (Origins) és annak kiegészítője (Awakening) volt. Hogy mi teszi a játék világát az egyik legjobb, sötétebb hangvételű fantasy élménnyé, az a tovább után kiderül.

 A Dragon Age: Origins a klasszikus szerepjátékok játékmenetével operál, így tehát a játék során nagyon fontos szerepet tölt be karakterünk elkészítése és fejlesztése, a csapattársaink irányítása és fejlesztése, történetbeli döntések meghozatala amelyek a játék folyamán visszaköszönnek, végül pedig a legfontosabb, egy részletesen felépített világ egy hozzá illő történettel amin végigvezeti a játékost. A felsoroltak közül a játék mindegyik szempontból remekel és persze nem véletlenül ragad könnyen magával a játék világa, ezért először nézzük hogyan is épül fel a Dragon Age világa.
Nem véletlenül vontam párhuzamot a Gyűrűk Ura világával, elvégre a jelenünkben elterjedt fantasy világok jelentős része ebből merít. Minden jól felépített, érdekes világ szerves eleme, hogy különböző csoportok, különböző indíttatásokkal, nézőpontokkal szembeálljanak, vagy szövetségesek legyenek egymással, elvégre egy konfliktus alapjául jobban szolgál nagyobb csoportok ellentétei, mint egyes személyeké. Ettől természetesen utóbbival is lehet remek történeteket elmesélni, de egy világot felépíteni, amiben csak a főtörténettel több tucat órát tölt el az ember, nem igazán. A Dragon Age világában ezek a csoportok elsősorban fajokra illetve azokon belül egy-két nagyobb frakciókra oszlottak. A világot mondhatni az emberek uralják, tipikusan királyságok formájában, míg a városi elfek az egyes nagyobb városokban elkülönítve, elnyomásban élnek. A vadonban élő elfek klánokba verődve járják a területeket, fenntartva megmaradt szokásaikat azokból az időkből, amikor még ők uralták a kontinenst. Jelentős erőt képviselnek még a törpék, akik földbe vájt városaikban állították fel királyságaikat. Külön frakcióként tekinthetünk még a mágusokra, mert félve hatalmas erejüktől, a mágusokat körökbe tartják a templomosok állandó felügyelete alatt, itt fejleszthetik képességeiket és élhetnek viszonylag békében anélkül, hogy az átlag emberek máglyán égetnék el őket pusztán félelemből. Ezen frakciók mellett van az abszolút gonosz, a darkspawn "faj" (és ne kérje senki, hogy a magyar fordításhoz híven éjfattyaknak hívjam őket). Nagyon sok variánsuk van, révén fertőként terjednek, harapásuktól vagy vérük fogyasztásától jobb esetben meghalnak, rosszabb esetben maguk is darkspawn-ná változnak az áldozatok, így vannak közöttük emberekből, törpékből, elfekből és mindenfélékből létrejött egyedek is. Megjelennek további fajok és frakciók is révén a történet szinte teljesen Ferelden királyságában játszódik, így más királyságok, országok, illetve a környéken nem annyira jellemző fajok, például a qunari-k ritkábban, elszórtan, esetenként csak említésként vannak jelen, de mindez csak hozzáad a játék részletességéhez, nem vesz el tőle.
A világ tehát adott, minden frakció különbözően viszonyul a többihez, vannak közöttük zavargók és rendfenntartók, minden adott ahhoz, hogy egy részletgazdag történetet mesélhessenek el, kihasználva az akkori kor (elsősorban középkorra hajazó) nézeteit, úgy mint az átlagos istenfélelmet, rasszizmust, a háborúzáshoz való természetesebb hozzáállást és a fantasy világ által hozott érdekességeket, más fajokat, akikre rá lehet vetíteni a fentieket, mágiát, szörnyeket. Hogy miért (18+)-os? A vérengzésen kívül azért, mert jelentős morális dilemmákat állít elénk, akár olyan szintűt is, hogy egy anya vérmágiával feláldozza magát a gyereke életéért, és jelzem, ebből jó néhány van. Mindezeket egybevéve azt kell hogy mondjam, a játéknak sikerült kihasználnia a felépített világot.
A játék hatalmas pozitívuma, ami egyben remekül lett kivitelezve, az az,hogy karakterünk az előbb említett fajok közül lehet ember, elf, törpe, azokon belül is különböző hátterekkel, az elfek lehetnek az említett városi illetve vadonban élő elfek, a törpék származhatnak nemes családból illetve kaszt nélküli háttérből (a törpéknél kasztrendszer áll fenn) és az emberek és elfek lehetnek mágusok, akik a fereldeni mágusok körében kezdenek. Mindegyik háttérből származó karakterhez máshogy fognak viszonyulni a világ karakterei a játék folyamán, az elfeket, törpéket az emberek esetenként kevésbé fogják komolyan venni, mint az embereket, ahogy az elfek is szívesebben látnak táboraikban elfeket, mint embereket, és ehhez hasonló interakciók százai találhatók a játékban, ez a részletesség és következetesség adja a játék legnagyobb erejét.
Hátterünkből azonban hamar kikerülünk, különböző okokból kifolyólag és közvetlen közelbe kerülünk a Grey Warden-ekkel (és megharapom azt, aki azt mondja rájuk, hogy szürke kamarás!), akik mindent hátrahagytak azért, hogy a darkspawn hordától védjék a világot. Sorsunk az, hogy mi is felvegyük a harcot a közelgő darkspawn horda ellen, de a különböző frakciókat egyesíteni nehéz feladat lesz, még egy ilyen hatalmas fenyegetés ellen is. Tovább nem részletezném, mert nem lespoilerezni szeretném a történetet, hanem felkelteni az érdeklődést iránta.
Mindent összevetve tehát minden megvan egy remek RPG játékhoz, játékmenetileg és történetileg is, a világ nagyon részletesen felépített, a szerepjáték elemek mind a helyükön vannak, a karakterek és a történet eszméletlenül lekötik az embert, a döntéseink tényleg számítanak és már a játékban visszaköszönnek és ami a legfontosabb, az egész játéknak van egy realisztikus, sötétes atmoszférája, a fő események nem feketék-fehérek, jó párszor kerülhetünk morális dilemmába, a kiegészítőben pedig még inkább. Az egyetlen dolog, amiért egyesek nem szeretik, az a lassúnak mondható, már normál nehézségen is helyenként nagyon taktikus harcrendszer, ami annak ellenére, hogy a játékmenet típusához viszonyítva jól van megvalósítva, nem mindenkinek fog bejönni.
Összességében tehát mindenkinek ajánlom a Dragon Age: Origins-t és Awakening-et, akik vágynak egy remek RPG-re, fontos döntésekkel, érdekes sztorival, kicsit furcsa, de magához jól illő harcrendszerrel, minden szokásos, de remekül kidolgozott RPG elemmel, mindezt egy sötétebb hangulatú fantasy világban.

2016. április 4., hétfő

Szeretlek és gyűlöllek - You're the worst

A világ tele van borzalmas emberekkel, olyanokkal, akik idegesítenek, kihasználnak, és még ha kedvesek, akkor is annyi borzalmas tulajdonságuk van, hogy tönkretesznek mindent maguk körül. És tudod mi a legborzasztóbb még az életben? A kémia. Az ellen nem tehetsz semmit. Tegye fel a kezét, aki még sosem szeretett bele borzalmas egyéniségű emberbe! Sejtettem. A You’re the worst erről szól: két önző és elviselhetetlen egyéniség egymásba szeret. Hát történhet ennél nagyszerűbb dolog?

A tévézés szempontjából semmiképpen sem. A nem tipikus komédiákat kedvelő emberkéknek is írhatnám ezeket a sorokat, de az igazság az, hogy a You’re the worst jóval populárisabb humorral operál, mint az elsőre látszik, mindezt teljesen egyedi és friss módon teszi. Maga az alapfelvetés is érdekes. Jimmy, az egoista író, aki az egyetlen publikált regénye egyre halványodó sikerén lovagol még mindig, megjelenik Becca esküvőjén. Teszi ezt azon okból kifolyólag, hogy tönkretegye az esküvőt, mert Becca kosarat adott neki, valamint hivatalosan rajta is van a meghívottak listáján. Aztán az esküvő egyetlen hozadéka az lesz, hogy megismerkedik Gretchennel, aki legalább annyira önző és egoista, mint Jimmy. Mit tehet két szarkasztikus, katasztrofális szociális képességekkel megáldott hedoinista ember? Szórakoztató szexuális viszonyba kezdenek, a jelszó: „kötöttségek nélkül”. A probléma akkor kezdi felölteni baljós alakját, mikor ráébrednek az elkerülhetetlen katasztrófára, hogy vonzódnak egymáshoz.

A sorozat két főszereplője borzalmasságuk ellenére valahol szerethető figurák is egyben, hisz egyrészt milyen lenne már az a sorozat, ahol nem kedveljük a karaktereket, másrészt az embernek amúgy is van egy rossz szokása, hogy a negatív hősökért rajong. Arról nem is beszélve, hogy Jimmy és Gertchen életében nem nehéz felismerni azokat a mintákat, amiket mi is elkövetünk olykor, vagy azokat, amelyeket követnénk. Ki ne szeretne kinevetni mindenkit, és tojni a világra annak mindenféle giccsességével egyetemben? Ők ketten ezt teszik, közben isznak és buliznak, élik a saját életüket, ami nem a legjobb táptalaja egy egészséges kapcsolatnak. A sorozat egyértelműen a karakterekre épít, és amitől olyan nagyszerű lesz, az nem csak a két központi, de a mellékszereplőknek is köszönhető. A történet tele van elcseszett emberekkel, akiknek a sorsa legalább olyan érdekes, mint Jimmy és Gertchen sztorija. A lány legjobb barátnője Lindsay, akinél nem lehet érteni, hogy került össze férjével (nem is boldog), vagy Edgar, a kissé esetlen lakótárs, Jimmy legjobb barátja, Becca és Vernon katasztrófális házassága, mind borzalmasak, de rettentő szórakoztatóak is egyben. Ez persze nem lenne elég, ha nem a megfelelő szereplők játszanák őket. Nekem személy szerint egyikük sem volt ismerős a sorozat előttről, de nehéz elképzelni bárkit is úgy, hogy nem a sorozatbeli szerepével azonos. Egyedül a Gretchent alakító Aya Cash szerepelt olyan produkciókban, mint a News Room és aWall Street farkasa, de csak az IMDB közölte velem, hogy láttam ezekben, nyilván rossz az arcmemóriám. Ugyanakkor Kether Donohue (Lindsay) egyik interjúját nézve teljesen az az érzésem volt, hogy a valóságos énjét játssza és a sorozatbeli az igazi.

A sztori érezhetően rossz emberi tulajdonságokra épít, amin nagyon jól lehet szórakozni, és ez magával vonzza a történet erőteljes szókimondóságát is. Természetből fakadóan olykor kapunk enyhén megbotránkoztató jeleneteket is, de aki ismeri az FX sorozatait, az nem lepődhet meg a stíluson. A stíluson, ami valahol a romantikus komédiák kifigurázása is egyben, egy cinikus átirata valaminek, ami egy másik csatornán teljesen más árnyalatot kapna. Bár a sorozat alapvetően komédia, a drámai rész is erőteljes szerepet játszik. A második évadban például egy olyan vonalat hoznak be, ami központi kérdésként foglalkozik a depresszióval. Ez, vagyis a drámai felhang, meglepően jót tesz a sorozatnak, és jóval nagyobb mélységet ad a karaktereknek, akik ennek ellenére egy percre sem válnak önmaguk paródiájává. Igazából nehéz a rossz tulajdonságok ellenére sem megszeretni ezeket az embereket, bár véleményem szerint ez a dolog igazán csak a második évadra érik be. Az évadokról szólva, a harmadik már zsákban van, és nem tudom elég erősen ajánlani a sorozatot, simán az utóbbi idők egyik legjobbja. Nagyon vicces, szórakoztató és nem finomkodik.


2016. április 2., szombat

Az acélember

Bevallom őszintén, szeretem a képregényfilmeket. Pontosabban mondva szeretném, ha a 98%-a nem lenne elcsépelt, unalmas vagy éppenséggel roppant bugyuta alkotás. Évek óta érkeznek hozzánk újabb és újabb adaptációk, de valahogy eddig soha senki nem tudta megrendezni a tökéletes, nagybetűs remekművet. Az ember már gyakran herótot kap a fantáziátlan Marvel-filmektől és a borzasztóan amatőr kivitelezésektől, ám legnagyobb szerencsénkre csaknem 3 évvel ezelőtt megjelent az, amire mindannyian vártunk. Hölgyeim és uraim, szeretném bemutatni Önöknek Zack Snyder rendezőt (a továbbiakban Atyaisten) és mesterien megkomponált gyöngyszemét, az Acélembert.


Kaotikus állapotok uralkodnak a Kripton bolygón, Zod tábornok a helyzetet kihasználva magához ragadja a hatalmat, ám egykori barátja, Jor-El az utolsó pillanatban kilő egy űrhajót a Föld felé, benne csecsemő fiával és egy titkos kódexxel. A hajó egy kansasi kisvárosban landol, ahol a Kent házaspár talál rá a gyermekre és sajátjukként nevelik fel. Clark Kent néven hosszú évekig el tud rejtőzni az emberek között anélkül, hogy felfedné különleges képességeit, azonban amikor Zod támadást indít a Föld ellen, hősünk a hadsereggel karöltve felveszi a harcot saját fajtársaival szemben.

Nem szeretnék kertelni, ez a film bemutatja az ideális szuperhőst. Végre nem egy laza poéngyáros marhát kapunk pizsamában, hanem egy érett, megfontolt szereplőt, aki fáradhatatlanul menti meg folyton ugyanazt a hat embert. Szándéka és eltökéltsége csodálatraméltó, képes bármennyi fájdalmat eltűrni, közben mégis megmarad benne egyfajta emberség, ami szimpátiát kelt a nézőben. Belső vívódása saját morális értékei és fogadott apja tanításai között átütő erővel hat a közönségre, ez adja a mű alapvető drámai töltetét. Finoman kibontakozó szerelmét Lois Lane iránt precízen dolgozták ki, picit talán túlságosan is, mert sokkal életszerűbb volt így, mint a képregényekben. Kivágták a rémunalmas, nyálas párbeszédeket, inkább gyorsan a lényegre tértek, megkímélve a közönséget a felesleges részletektől. A színészek egytől egyik zseniálisak, Henry Cavill páratlan beleéléssel mutatja be Superman gyötrelmeit, simán lepipálva a korábbi filmekben látott alakításokat. Párja, Amy Adams szintén remekül hozza a félelmet nem ismerő riportert, végre nem egy bajba jutott libát láthatunk, hanem egy határozott, karakteres nőt, akinek az összes megjelenése teljességgel indokolt és kifogásolhatatlan. 

Külön kiemelném Snydert, az Atyaistent, aki ezt a csodát fantasztikus pontossággal, mély tisztelettel, illetve alázattal a szemünk elé tárta. Felemelő élmény volt látni, ahogy Snyder ledobja magáról a "logikus történetvezetés" és a "pontos karakterfejlődés" felesleges béklyóit. Néha random történtek az események, egymástól függetlenül, mindenféle értelem nélkül, ami egyáltalán nem gond, elvégre ez egy szuperhősfilm, nem pedig A féreglyukon át Morgan Freemannel. Itt az a lényeg, hogy szórakoztató legyen, sok akcióval és rendkívüli látvánnyal tálalva, ebben rejlik az Acélember igazi ereje. Az Atyaisten már-már Michael Bay-i magasságokba emelkedve robbantja fel Manhattan amúgy is lebontásra váró épületeit, emellett a folyamatos összecsapások is rendkívül izgalmasra és pörgősre sikeredtek. A szövegkönyvért felelős David Goyer szintén kitett magáért, nemhiába ő az egyik legnépszerűbb képregényíró manapság. Sikerült olyan mondatokkal gazdagítani a filmet, amiknek hatására olyan kellemes érzés kerülgetett, mintha egy '80-as évekbeli akciófilmet néztem volna Dolph Lundgren főszereplésével.

Egy szó, mint száz, az Acélember végre megtestesíti az igényes rajongók álmát, így kell kinéznie egy zsánerfilmnek, kérem szépen. Ha tőszavakban kéne jellemeznem, a következők lennének a legtalálóbbak: BUMM-BUMM, DURR-DURR, RATATATATATATTATTA, KA-BOOOM, RECCS, MIAÚ. Ezzel mindent elmondtam, megtekintése mindenkinek kötelező, ezen kívül szeretném felhívni a figyelmet, hogy a várva várt folytatás (Batman vs. Superman) már a mozikban hódít. Kérem, támogassátok minél több jegy vásárlásával, hogy még sok hasonló kaliberű királyságot toljanak az arcunkba. Zack Snyder for Prez!