2016. május 31., kedd

A tiszteletes, a bűnöző csaj és a vámpír

Mikor meghallottam, hogy a Preachert a tévére adaptálják, felkiáltottam: „Ezt el fogják rontani!”. Természetesen más szavakat használtam, de ez egy blog, nem irkálhatok azt, ami jól esik. Aztán meghallottam azt is, hogy Seth Rogen is benne van a dologban, akkor megint felkiáltottam. ,,Mit keres az a füves félnótás egy Preacher adaptációban?". Ne értsetek félre, rettentően bírom Rogent, de csak színészként ismerem, és úgy első ránézésre nem is értettem, hogy kerül bele a projektbe. Aztán ott van Evan Goldberg, aki több szálon is kötődik Rogenhez, például a The Interview vagy a Superbad, Pineaple Express útján, és még mindig a Preacherről beszélünk, ami nyílegyenesen más jellegű történet. Csatlakozott hozzájuk Michael Slovis, aki otthonosan mozog az AMC háza táján. Na, ez volt az, ami egy kicsit megnyugtatott, a csatorna. Persze az, hogy azoktól kapjuk a sorozatot, akik a Breaking Badet is letették az asztalra, még nem garancia a sikerre, de jó előjel. Nagyon aggódtam az egész sorozatért, mert az alapanyagot imádtam. Tipikusan az a fajta képregény, amit azoknak a nagypofájú idiótáknak a képébe vághatsz, akik lefitymálják a műfajt. A legnagyobb baj, hogy az egész történet eleve nehezen adaptálható úgy, hogy ne csessze el az ember. Ezért is igyekeztem úgy megnézni a pilotot, hogy amennyire csak lehetett , függetlenítettem magam az előismeretektől. Így írom ezeket a sorokat is. Aránylag. Nyugi, nem spoilerezek.


A sztori szerint egy gigantikus nagy üstökös csapódik bele egy afrikai pap mellkasába prédikáció közben, hogy egy teljesen furcsa megszállás után darabjaira robbantsa szerencsétlent. Jesse Custer megkeseredett pap, egy texasi Isten háta mögötti faluban tengeti mindennapjait, ha nem misét vezényel a templomban, akkor jókat vedel, szinte akárhol. Főhősünknek mindene megvan, csak a szakmájához elengedhetetlen hite nincs. Már az elején látjuk, hogy a nyomorultat üldözi a múltja, és az is hamar eszkalálódik, hogy nem volt mindig tiszteletes, „tett rossz dolgokat”. Persze ha nem is a múltja, de a környék egyik idiótája utoléri, pontosabban annak fia, aki suttyomban megkéri Jesse-t, hogy segítsen rajta, hogy megszabadulhasson erőszakos apjától. Mindeközben hol Oroszországban, hol a világ más pontján történik az afrikai üstököshöz hasonló eset. Valamint ott van Cassidy is, akinek gyorsan mentenie kell az irháját egy repülőgépből, mert vámpírvadászok akarják átdöfni a szívét fakaróval, azon okból kifolyólag, hogy a fickó vámpír. Hol köt ki szerencsétlen? Abban a kisvárosban, ahol Jesse is éldegél. És ha már szereplők, Jesse múltjából feltűnik egy Tulip nevű vagány csaj, aki szintén menekül valakik elől, és szintén ugyanott köt ki, de ez nem meglepő,  mivel Jesse-nek és Tulipnak közös múltja van. Meg ott van Seggarc is. Jó, nem lövök le több poént, így is többet mondtam a kelleténél.


Lehetséges, hogy mindössze a képregény ismerete miatt, de az egész rész érthető mód alapozásnak tűnt. Félre ne értsen senki, ez nem azt jelenti, hogy rossz lett volna. Sőt! Most leszögezném, hogy engem kilóra megvettek. Azt tisztázni kell, hogy úgy néz ki, a képregény csak kiindulási pont a sorozatnak, és sok mindenben másfelé fognak menni a készítők a későbbiek során, de a fenébe is, ha minden adaptáció ilyen lenne, sose lenne gondunk. A Preacher csak abból a szemszögből volt alapozás, ahogy minden más sorozat első része is alapozás, ugyanakkor egy rettentő jó szórakozást nyújtó egy óra volt. Persze nem fog mindenkinek tetszeni, de aki végignézi az első pár percet, az onnantól tudni fogja, mire számíthat.
A sorozatnak megvan a saját ritmusa, de kapunk két olyan mesterien megszerkesztett akciójelenetet, amit öröm volt nézni. De nem ez viszi el igazán a hátán a pilotot, hanem a szereplők. Keresve sem találhattak volna tökéletesebb színészeket a főszereplőkre. Mondjuk Dominic Coopert mindenben bírom, bizonyos karakterek mennek is neki, Tony Stark apjaként, vagy a Flemingben is brillírozott. De Joseph Gilgun Cassidy szerepében egyenesen olyan, mintha a képregény lapjairól lépett volna ki. Félelmetes, természetesen a jó értelemben. Ruth Negga Tulipja pedig egyenesen imádnivaló, nagyon jól áll neki a szerep. Mellékszereplők terén sem állunk rosszul, bár nyilván több rész kell, hogy minden karaktert jobban megismerjünk.
Ez utóbbira úgy néz ki, lehetőségünk lesz, mert ha jól emlékszem, a képregényben többfelé utaztak a főszereplőink, itt viszont nagyon úgy néz ki, hogy legalább egy kis időre, de be leszünk szorítva a kisváros keretei közé. Ez persze nem feltétlen baj, de azért kíváncsi leszek, hogy idővel mennyire érjük el, ha elérjük egyáltalán a képregény grandiózus őrületét, amit Garth Ennis letett nekünk anno az alapművével. Összességében azt kell mondjam, hogy a Preacher egy nagyon kellemes első részt kapott, ahonnan bármerre mehetünk még, de aki képes lesz megemészteni a sok (jó értelemben) elmebeteg  elemét a történetnek, az imádni fogja a sorozatot.

2016. május 28., szombat

Azeroth életre kel

Talán 10 éve hallhattunk először arról, hogy a Blizzard Entertainment a Warcraftból filmet szeretne készíteni. Azóta felkereste őket Uwe Boll - hála égnek - kevesebb, és Sam Raimi több sikerrel. Végül a rendezői székben David Bowie fia, Duncan Jones landolt, akinek az alapvető ötlete abban különbözött Raimiétől, hogy a két frakciót, jelen esetben a Hordát és az embereket (ugyebár az 1994-es Warcraft: Orcs & Humansről beszélünk) egyenlő arányban kell bemutatni és favorizálni. A másik szempont, amit a rendező úr és a Blizzard szem előtt tartott, hogy az egyszeri, Warcraftot maximum internetes félelemkeltő cikkben (elpusztul az életed, ha játszol a WoW-val, stb. - kis túlzással) látott néző is megértse mi folyik a vásznon.


A történet szerint az első Warcraft RTS idején járunk, közvetlen a Draenor (orkok bolygója) kiapadása után, mikor is az orkok létrehozták a Dark Portalt, hogy átjussanak Azerothba, ezzel új lakható földet találva. Ez persze az emberek rovására megy, így a két frakció ellentétbe kerül. Azonban a orkokon belül is akadnak nézeteltérések, ugyanis Gul'dan (Daniel Wu) teljes hatalmat akar, ezért a Durotan (Tommy Kebbell) vezette Frostwolf klán megpróbál fellázadni a Horda ellen. Dióhéjban ennyi, viszont egy dolgot javasolnék a filmhez. Mivel valamiért se Duncan Jones, se a Blizzard nem látta fontosnak, hogy elmagyarázza az orkok háttértörténetét.

Előre bocsájtom, a kritikák többségével ellentétben szerintem a Warcraft egy jó film lett. Csak simán jó, semmi több. A Warcraft történelmének ismeretében könnyű volt összerakni a szálakat, viszont nem tudom elképzelni hogy valaki, aki nincs tisztában a háttérrel, az ezt hogyan rakhatta össze, hisz olyan történeti elemeket hagytak ki, amelyek szerintem fontosak lettek volna bizonyos motivációk megértésében. Úgy vélem, hogy a negatív kritikai visszhang annak az eredménye, hogy a film eszméletlenül rohan és az egyszeri nézőnek a rendező erőfeszítései ellenére sem magyarázza el a miérteket. Persze nem is én vagyok a megfelelő személy, aki megtudja mondani, hogy a Warcraft idegeneknek miképp tetszhet a film.


Ha már a rohanásnál tartottunk, akkor magáról a karakterekről és a cselekményről is beszélhetnénk. Mindössze két órában elmesélni egy ilyen történetet merész vállalkozás, és ilyen téren el is bukik a Warcraft. Karaktereinkből keveset kapunk és azok sem kibontásukkal foglalkoznak, vagy ha igen, akkor meg jobbára erőltetettnek tűnik. Ettől független a színészék többé-kevésbé hozták a várhatót és hihetőek saját figurájuk szerepében. A cselekmény viszont csapong, ugrál össze-vissza, ráadásul nem hagy lélegezni vagy egyáltalán elmélyülni a tájban. Például: megérkezünk Dalaran repülő városába, és rögtön a célhelyre érkeztünk. A játékosok tudják milyen belülről Dalaran vagy éppen eszik-e vagy isszák. Az átlagnéző kötve hiszem, és ez még számos helyen elmondható (így zárójelben megjegyezném, hogy a trailerekből elég sok jelenet benne se volt a filmben, egy rendezői változat esetleg?).
Most úgy tűnik, mintha a filmet rosszként állítanám be, holott mégis piszok jól szórakoztam rajta. A Warcraftnak rengeteg hibája van, de mindezek ellenére szórakoztat. Egy rettenetesen látványos filmről van szó, jól kidolgozott akciókkal, és mégiscsak elkalauzol minket Azeroth világába, mely itt is él és lélegzik, csak ezúttal filmvásznon. Lehet emiatt mondom rá, hogy bejött, hisz fejben ki tudtam egészíteni a hiányzó lyukakat, de pár Warcraft szűz ismerősöm is kedvelte, így egy próbálkozást mindenképp megér.
Hogy a videójáték adaptációk átka megtört volna? Szerintem igen, vagy legalábbis már a jó irányba haladunk. Remélhetőleg a film jól teljesít a kasszáknál és akkor az elég gazdag Warcraft történelemből is több fejezetet kaphatunk kézhez, és talán egyszer eljutunk a minden fan által várt Lich King sztorihoz is. Van hová fejlődni, van mit átgondolni, de a filmből árad (már csak az easter eggek alapján is) a készítők szeretete. Duncan Jones jó munkát végzett, de sajnos nem hozta ki ebből a maximumot, vagy csak a film egy bizonyos része a vágóasztalon maradt.

2016. május 25., szerda

Minden, amit tudnod kell a Warcraft világáról!

Nyakunkon a Warcraft film, a csapból is ez folyik, óriásplakátok lepték el a fővárost, haveri körök tucatjával állnak össze, hogy megnézzék a filmet, pedig csak páran szoktak együtt moziba menni. Mi a fészkes fene ez, és milyen alapon van pofája így felkelteni mindenki érdeklődését?! Nézzük, hogy mi mindent érdemes tudni a filmről, ha már egyszer beadjuk a derekunkat és elmegyünk megnézni!


A Warcraft egy olyan fantasy világot tár elénk, ami több mint 20 éve jelen van, és rajongótáborát a legtöbb film vagy sorozat megirigyelné. Egy három részes stratégiai játékszériával indult világmeghódító útjára, melybe fokozatosan egyre többen élték bele magukat, így a Warcraft 3 az egyik legepikusabb történettel rendelkező játéknak számít és rengeteg fan a mai napig imádkozik a fejlesztő céghez egy folytatásért. A Blizzard a legátütőbb sikert azonban a World of Warcraft nevű játékával szerezte, ami az abszolút number one MMORPG a piacon, előfizetői csúcsa 11 millió aktív játékos volt, és olyan hírnevet szerzett a cégnek, ami szinte hihetetlen (a luxus limómban ülve írok, amit ezért a mondatért kaptam//sarcasm off). Bármilyen terméket bocsát ki a cég, gyakorlatilag egyenlő a minőséggel, és mivel a filmre is sok év után megtalálták az általuk megfelelőnek vélt stúdiót, illetve rendezőt, az emberek nyomós okkal feltételezik, hogy eszméletlenül elképesztő lesz a Warcraft mozi. A világhoz egyébként a játékokon kívül több tucat könyv, manga, netes rövid sztori jött már a játékokon túl. A film, illetve a játékok előzményeiről túlnyomórészt ezekből, illetve a World of Warcraftban (innentől WoW) elszórt infómorzsákból tájékozódhatunk.
Nézzük tehát, hogy milyen világot fog elénk tárni a Warcraft: A kezdetek! Szívből remélem, hogy a készítők kellőképpen felvezetik a játék szempontjából fontos előzményeket, de a biztonság kedvéért nagy vonalakban megemlítem az alap tudnivalókat. Első és legfontosabb a világ, amelyben az események túlnyomó része játszódik, ez pedig Azeroth. E bolygó rengeteg különböző fantasy lénynek ad otthont, melyek változatosan lehetnek kis csoportokba verődött bennszülöttek, kóborló banditák, de számos birodalom is megtalálható a planétán. Célom elsősorban felhívni a figyelmet arra, mekkora potenciál van ebben a világában. Valószínűleg az események miatt - amik egyébként úgy tűnik, a Warcraft 1-2-t és az alattuk történő eseményeket ölelik át - sok dologgal nem is találkozunk, pedig rengeteg, a fajok vagy szerethető/ismert karakterek közötti konfliktus, barátság, szerelem, kaland található a világban. A Warcraft eredettörténete szerint a titánok járják az univerzumot, és az általuk meghatározott rendhez illesztik az átformált planétákat. Ezek közül Azeroth az egyik ékkövük, amit annyira tökéletesnek véltek, hogy még az Örökkévalóság Kútját (Well of Eternity, a filmben számíthatunk számos név lefordítására) is létrehozták, ami gyakorlatilag végtelen arcane energiával bír, olyannyira, hogy a köré gyűlt primitív lényekből a bolygón ismert legintelligensebb fajok fejlődtek ki. Az éjtündék (night elfek, brrrr) a tó köré építették fel fővárosukat, és innen kiindulva hozták létre birodalmukat. A tündéknek lételemük volt a mágia, mindennapi teendőiket is gyakran ezen keresztül végezték el. A titánok terve megvalósultnak látszott, egészen addig, amíg a bukott titán, Sargeras fel nem figyelt a bolygón található mágikus erőkre, és a tündék királynőjét megkörnyékezve, egy démoni inváziót indított Azeroth földje ellen. A lázadó elfek, a sárkányok és újdonsült hősök segítségével legyőzték ugyan a démoni légiót, az ára azonban az volt, hogy a kút felrobbant, és az akkori egységes kontinenst számos darabra szórta, középen egy gigászi végtelen örvénnyel, a Maelstrommal. A túlélő elfek jó része felhagyott a mágiahasználattal, és a nemes osztály egy része inkább elindult egy másik kontinens felé.
Ezekből az eseményekből közvetlenül nem valószínű, hogy sokat fogunk látni, de szerettem volna felvezetni, mert már csak ez is remek képet ad arról, mit várhatunk a Warcraft világtól. A mágia és a különböző lények mindennaposnak számítanak, és rendszerint megjelenik az abszolút gonosz és a jó harca, de mielőtt ennyire leegyszerűsíteném, szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy állandóan jelen vannak a különböző morális döntésekből származó következmények is. A film is előtérbe fog helyezni egy ilyen konfliktust, elsősorban Durotan vezetésével, akinek arról kell döntenie, hogy a saját fajtája ellen forduljon, hogy népét fenn tudja tartani. De ne szaladjunk ennyire előre, megy még egy picit tovább a sztorizgatás. Ahogy a képen is látható, számos kisebb területre tört szét az akkori egységes kontinens, ezek közül feltétlenül megemlítendő Kalimdor, a nyugati kontinens; ekkor még elsősorban csak az éjtündék hazája, Northrend, ahol az ork inváziók végéig csak a nerubian királyságok említésre méltók; illetve az Eastern Kingdoms, a keleti kontinens, ahol a film túlnyomó része játszódni fog. Persze ez csak töredéke az említésre méltó helyeknek, a világban számos érdekes és a történet szempontjából fontos terület, illetve város van, de szeretném rövidre fogni a cikket. A kút robbanása óta 10 000 év telt el, és a föld felszínén megjelentek az emberek, törpék, trollok és még számos hasonló faj. Közülük az emberek és a törpék hozták létre a leghatalmasabb királyságokat.
Eközben az orkok egy másik titánok formálta planétán, Draenoron, sámánisztikus útjaikat hátrahagyva, Gul'dan ajánlásával ittak egy hatalmas erejű démon, Mannoroth véréből - persze ők nem tudták, hogy ezzel a légióhoz lesznek láncolva - amellyel az amúgy is jelentős erővel rendelkező orkok még nagyobb természetfeletti erőre tettek szert. Az eszetlen mészárlások közben szépen lassan felélték hazájuk készleteit, és a Horda pusztító gépezete új világokat keres, ahol háborúzhatnak. A történetbe ott kapcsolódunk be, hogy Gul'dan közvetve Sargeras segítségével megnyitja Azeroth-ra a Dark Portalt (nem vagyok hajlandó lefordítani), elárasztva a felkészületlen emberi királyságokat a vérszomjas orkok seregeivel. Durotan azok közé tartozik, akik nem ittak a démoni vérből, és a mögötte álló orkoknak új hazát szeretne találni, az emberekkel való együttélés azonban az emberek oldaláról se egyszerű, így ezek az események remek alapot alkotnak a filmbeli érdekes konfliktusok kibontakozásához.
Remélem sikerült betekintést nyújtanom a Warcraft világába, és átadnom, hogy mekkora potenciál rejlik benne. Az eddig látottak alapján eszméletlenül bízom benne, hogy az általam leírt nagy vonalakban felvázolt eredettörténeten kívül minden, a filmhez szükséges háttér információt fel fognak majd vezetni, sokkal effektívebben, mint azt tételesen leírva valaha is megtehetném. Magától a világtól tehát töménytelen mennyiségű fantasy feelinget várhatunk, csomó különböző fajjal, kultúrával, rengeteg harccal, mágiával, jó és rossz konfliktusával, morális ellentétekkel, eszméletlenül szerethető/gyűlölhető karakterekkel. Abszolút szubjektív véleményem, de ha a cégtől elvárt minőséget hozni tudják - nagyon úgy tűnik, hogy ez sikerül - , minden fantasy kedvelőnek tetszeni fog a film. Így a végére csak annyit: "All aboard the hype train!".

2016. május 22., vasárnap

Az év legégetőbb kérdése: Marvel vagy DC?

Az idei év eddig főleg a szuperhősök összecsapásáról szólt, mind a Marvel, mind a DC prezentálta a saját verzióját, kisebb-nagyobb sikerrel. Az Amerika Kapitány és a Batman és Superman is valamennyire megosztotta a közönséget, ám inkább az utóbbi kapott negatívabb kritikákat. Ennek mibenlétét és főleg a két stúdió közti különbséget szeretném bemutatni pusztán saját meglátásom alapján. Figyelem, provokatív cikk következik!


A 2000-es évek közepén a Marvel Studio fejesei arra a döntésre jutottak, hogy kiépítenek egy ismert képregényhősökből álló filmes univerzumot, külön bemutatva az egyes karakterek eredettörténetét, és a végén összeereszteni őket egy monumentális blockbusterben. Az első felvonás 2008-ban indult a Vasemberrel, ugyanebben az évben jelent meg A sötét lovag a’la Nolan, ami bár egy külön- és önálló trilógiába tartozik, máig a legjobb Batman filmként tartják számon. Nem sokkal később érkezett a Vasember 2 (2010), majd az Amerika Kapitány és a Thor (2011), 2012-ben pedig berobbant a Bosszúállók, ami ma is az egyik legkedveltebb és legsikeresebb képregényfilm. A Marvel lezárt egy sikeres első szakaszt, ezalatt a DC-nél Nolan végzett a denevéremberrel, kaptunk egy többé-kevésbé működőképesWatchmen adaptációt, és pár olyan filmet, aminek a létezését is el kéne felejteni (Jonah Hex, Zöld Lámpás). A Bosszúállók sikere után a DC észbe kapott, hogy nekik sem ártana egy hasonló univerzumot felépíteni, így 2013-ban piacra dobták Az acélembert, megerőszakolva szegény Superman karakterét, de erről később. Ez az év azonban a Marvelnek sem alakult túl jól, a Vasember 3 és a Thor 2 is jóval gyengébbre sikeredett, mint az előző filmek.  Ezzel és a szórakoztató, ám nem kimondottan maradandó élményt nyújtó Hangyával zárult 2015-ben a Marvel második fázisa, eközben a DC háza tájékán mély csend honolt. Ennyit a történelemről.

Az egyik legszembetűnőbb különbség a két stúdió között a filmek hangulata: míg a Marvelnél a könnyedebb, viccesebb stílus volt jellemző, addig a DC inkább komolyabbra vette a figurát. Alapvetően ez nem jelentene problémát, ám a rendezők olykor hajlamosak túlzásba esni, emiatt pedig a végeredmény nevetséges és/vagy élvezhetetlen. A DC számomra érthetetlen okokból kifolyólag Zack Snydert választotta állandó rendezőjének, akinek vizuális technikája valóban élvezetes, ám ha történetmesélésről van szó, csúnyán kudarcot vall. Ezt bizonyította Az acélember is: Superman egy antipatikus, nyafogó kisfiú, aki még ráadásul gyilkolni is képes, ami totálisan szembemegy a jól ismert cserkészlelkű hős moralitásával; a mellékszereplők kidolgozatlanok és feleslegesen szerepelnek bizonyos jelenetekben; a szerelmi szál alulmúlta az Alkonyatban látottakat; történet és logikus felépítés szempontjából pedig inkább hasonlított egy Transformers X-re. Erre alapozza a DC a hőn áhított univerzumát, ám ezek után épeszű ember inkább olyasvalakire bízná a rendezést, aki ismeri az alapanyagot és nem csupán nagybetűs ’DARK’ filterrel meg értelmetlen zúzós-rombolós jelenetekkel viszi vászonra a művet.

Elérkeztünk a jelenhez, márciusban a Batman vs Superman, májusban a Polgárháború hódított a jegypénztáraknál, és már egy laikus nézőnek is feltűnhettek a két film közti különbségek, illetve problémák. Az utóbbiról már írtunk egy részletesebb kritikát, itt csak annyit emelnék ki, hogy a Russo fivérek ismét képesek voltak valami újat mutatni, és megalkották a Marvel eddigi legkomolyabb, legérettebb filmjét. Ez a hangulat itt tökéletesen működik, ellenben a DC-nél egyre erőltetettebb a túlzott komolykodás. A BvS-ben sajnos visszaköszönnek ugyanazok a hibák, amik az előzményt jellemezték (béna forgatókönyv, béna történetvezetés, béna Superman), sőt még többet is találhatunk: ripacs, irritáló Lex Luthor, totál felesleges és semmilyen Doomsday, szintén felesleges JLA cameók, valamint ahogy véget ér a két címszereplő 5 perces (!!!) verekedése… na az minden kritikán aluli (Martha pls). Azonban hozzátenném, hogy vannak pozitívumok is: Ben Affleck kiváló választás volt Batman szerepére, Gal Gadot is remekel Wonder Womanként, Jeremy Irons pedig szimpatikus Alfred, az ő jeleneteik képesek valamennyire elfeledtetni a többi szörnyűséget. Az a legrosszabb, hogy először egy érdekes és fontos kérdést vet fel a film: mit tegyünk, ha leszáll közénk egy „isten”, és milyen jogai vannak, avagy korlátozhatjuk-e bármiben, de a válasz a végén is csak lóg a levegőben, és szerethető karakterek híján még szimpatizálni sem tudunk velük, maximum vérre szomjazva drukkolunk az egyiknek, hogy verje be a másik képét. A várt csoda azonban elmarad, Bats és Supi egy kis csihi-puhi után világi jó haverok lesznek, majd egy súlytalan és szemet sértő CGI csata Doomsdayjel, aki még az utolsó pillanatban megöli Supermant, ez viszont együttérzés helyett megnyugvást vált ki a nézőből. Ha egy szóval kéne jellemeznem a filmet, az összecsapott lenne a legtalálóbb, vannak jó ötletek, amikből később nem lesz semmi, vannak jó szereplők, ám ők sem elegendőek ahhoz, hogy elvonják a figyelmet az illogikus történésekről.

Bármennyire is fájó beismerni, de Zack Synder NEM jó rendező és az alapműveket csak látásból ismeri, vetett egy pillantást a The Dark Knight Returns és a Death of Superman borítójára, onnantól kezdve pedig saját meglátása szerint cselekedett, aminek a nézők látták kárát. Hiányzik belőle az a tisztelet és odaadás, ami Joss Whedonnál és Russo-éknál tisztán megfigyelhető, ők ugyanis bevallottan rajonganak a képregényekért, ismerik a hősöket, és tudják hogyan emeljék vászonra az eredeti történetet. Hasonló kérdés merül fel a Polgárháborúban is (szuperhumánok jogai és korlátozása),  de mivel évek óta figyelemmel kísérjük a Kapitány, Vasember és társaik jellemét, az ő összecsapásuk sokkal súlyosabb, mint egy rosszul kidolgozott és egy "új" karakter farokméregetése. Ráadásul Bucky bevonása még élesebbé tette a konfliktust, és a Kapitány egy idő után már nem a szabadságért, hanem saját érzelmei által vezérelve a barátjáét harcolt, ezáltal emberközelibbé vált, akárcsak Stark, aki a szülei halálát akarta megbosszulni. Életszerűbb, hitelesebb, indokoltabb ez a megközelítés, a mellékszereplőkre pedig szintén több figyelmet szenteltek, mint a BvS-ben. Új, izgalmas hősöket mutattak be, akik nem csak fél perc erejéig jelentek meg, sőt, az egyikük tökéletes mellékszálat kapott (Fekete Párduc), emellett olyan apróságokra is figyeltek, mint Skarlát Boszi és Vízió kezdetleges románca (a képregényben össze is házasodnak). Ami furcsa lehetett a nézőknek, az az, hogy a végén Kapiék nem egy megalomán, világuralomra törő szupererős egyénnel állnak szemben, hanem egy egyszerű emberrel, aki bosszúra szomjazik, ám az ő indítékai is érthetőek és együtt tudunk érezni vele. Kisebb mértékű motiváció, mégis hatásosabb eredmény. Ellenben Lex Luthor pusztán unatkozott és szórakozás gyanánt ugrasztotta össze a két szerencsétlent - jó, ezen kívül utálja Supermant, de hogy miért, az már nem derül ki (gondolom nem azért, mert unalmas és egydimenziós a karaktere).

Röviden ennyit szerettem volna írni, ismét hangsúlyozom, hogy a személyes véleményemet fejtettem ki. Most már le se tagadhatnám, hogy Marvel-párti vagyok filmek szempontjából. Ettől függetlenül szívesen néznék már egy lehengerlő filmet a DC-től, ám amíg inkompetens emberek dolgoznak rajta, addig sok jóra nem számíthatok. Végezetül annyit, hogy a legnagyobb különbség számomra a két stúdió között az, hogy a Marvel szuperhősfilmeket gyárt, a DC viszont akciófilmeket szuperhősökkel, ez pedig két teljesen külön dolog.

2016. május 19., csütörtök

Az idegenek hagyatéka

A sci-fi a kockák (b)irodalma. Persze, ha egy látványos és mozgalmas mozi készül belőle, akkor más a helyzet. De mi van akkor, ha a zsánert egy író nem arra használja fel, hogy az űrben bolyongó és harcoló űrhajókat mutat be, vagy a robotok világába kalauzol el bennünket? Mi van akkor, ha napjainkba helyezi a történetet és az olvasó elé tárja társadalmunk gyengeségeit? Mindannyian jól tudjuk, hogy fogyasztói társadalomban élünk, aminek az egyetlen mozgatórugója a sorozatgyártás-vásárlás-elavulás szentháromsága. De mi történik akkor, ha ez az érzékeny egyensúly felborul?
Történetünk egy észak-dakotai farmon kezdődik, valamikor napjainkban. Tom Lasker és családja egy fura tárgyat vesz észre a földjükön, amire ásás közben bukkannak. Ahogy egyre mélyebbre ásnak, lassan egy futurisztikus jacht körvonala rajzolódik ki. A szomszédok segítségével sikerül a teljes hajót kiszabadítaniuk a föld fogságából és kiemelni a gödörből. Lassan híre megy, hogy mit talált a Lasker család és egyre több helybéli látogat el a farmra, hogy láthassa a furcsa hajót.
Felvetődik a kérdés, hogy hogyan került a farmra a yacht? Talán a tízezer évvel ezelőtti beltengeren hajóztak vele? Az nem lehet, hiszen vadonatújnak néz ki. Akkor talán valaki elásta? De ki lenne olyan idióta, hogy egy új hajót elásson? Kérdésekből van bőven, de a válaszok hiányoznak. A rejtélyek sorát bővíti az a tény is, hogy a hajó látszólag nem rendelkezik energiaforrással, mégis esténként a jelzőfényei működésbe lépnek. Mintát véve a jacht anyagából, kiderült, hogy egy olyan műanyagból készült, amit a jelenlegi technológiákkal lehetetlen előállítani. Az anyag sok jó tulajdonsága mellett az egyik megrengette a világgazdaságot is: nem bomlik le. Azaz találtak egy olyan műanyagot ami elnyűhetetlen, így a belőle készült használati tárgyak "örök életűek". Amikor ez az információ napvilágot látott, a tőzsdék látványos mélyrepülésbe kezdtek. Egy kutatócsoport ezzel párhuzamosan elkezdte felderíteni az ősi beltenger régi partvonalát, hiszen ha valaha itt hajóztak, akkor kikötőnek is kell lennie a közelben. Az indián rezervátum szélén megkezdték a felderítést és az ásatásokat, aminek köszönhetően egy Kupolára találtak, mely a kikötő szerepét láthatta el a múltban. A Kupola belsejében pedig egy átjárót fedeztek fel más világokba.
Jack McDevitt több nézőpontból is körüljárja az eseményeket. Leginkább a fogyasztói társadalom reakcióit veszi górcső alá, ami abban nyilvánul meg, hogy az emberek nem hajlandóak többé olyan termékeket vásárolni, amik pár éven belül a szemétdombon kötnek ki. Mindannyian jól tudjuk, hogy a tervezett elavulásnak köszönhetően minden termék szavatossága záros határidőn belül lejár. Míg régebben arra törekedtek a gyártók, hogy az általuk elkészült termékek minél tovább szolgálják a felhasználókat, addig az '50-es évektől kezdve inkább arra koncentráltak, hogy minél sűrűbben kelljen lecserélniük a fogyasztóknak a berendezéseiket, ezzel is életben tartva az ipart és a termelést. Az idegen anyagnak köszönhetően a Földön végigsöpört egy fogyasztásellenes vihar, aminek köszönhetően egyre több vállalat ment tönkre. Megnőtt a munkanélküliség és politikai válságok kezdtek kialakulni világszerte, az öngyilkosságok száma is megnövekedett, valamint az erőszakos bűncselekmények is egyre sűrűbbek lettek. A Kupola felfedezésével az autóipart is elérte a válság, hiszen minek bárkinek is autó, ha van egy működőképes teleportáló berendezés a Földön.
Annak ellenére, hogy a megfelelő technológia nem áll rendelkezésére az emberiségnek, hogy reprodukálni tudja az idegen anyagot, vagy létrehozza és sorozatgyártásba előállítsa a teleportáló berendezést, már az a tény, hogy mindez lehetséges lehet a jövőben, szemléletváltást hozott a népességben. A történetnek nagyon sok mellékszála van, ami egy-egy embert mutat be, a megváltozott világban. Vallási csoportok alakulnak, akik szent helyként tekintenek a Kupolára. Egyes emberek pedig elkeseredésükben merényletet terveznek a Kupola és a jacht ellen, amitől azt remélik, hogy visszaáll a régi rend. Kőolajvállalatok próbálják megvásárolni a indiánoktól a területet, melyen a Kupola áll, hogy megsemmisítsék, vagy esetleg új olajmezőket tárjanak fel azokon a világokon, ahová a Kupola kaput nyit. Tudósok és kutatók reménykednek benne, hogy a másik világokon esetleg rátalálhatnak a Kupola készítőire, esetleg a leszármazottaira. Új világokat fedezhetnének fel, új fajokat és új lehetőségeket. Az indiánok pedig az újrakezdés lehetőségét látják a másik világba, ahová átköltözve visszatérhetnek a természethez, amitől a sápadt arcúak megfosztották őket és rezervátumokba kényszerítették.
Felvetődik a tulajdonlás kérdése. Amikor ennyi érdek feszül egymásnak, elkerülhetetlen az összeütközés. Vallási, tudományos, politikai és gazdasági érdekek néznek farkasszemet egymással. Az ENSZ is próbál közbeavatkozni és fokozni a nyomást az USA elnökén, hogy lépésekre kényszerítse. Jack McDevitt részletesen körüljárja a problémákat és rávilágít társadalmunk gyengeségére. Nem kell ahhoz külső tényező, hogy az ingatag lábakon álló fogyasztói társadalmunk egyszer csak összeroppanjon. Belegondolva, hogy az elmúlt évek gazdasági válságát nem természeti katasztrófák vagy járványok okozták, hanem mesterséges, a természettől idegen erők. Egy mesterséges világban élünk, ahol a természetes ösztönöket felváltotta a vásárlás kényszere.
Sajnos ami az előnye a regénynek, az egyben a hátránya is. Bár a fő történeti vonalat pár ember szemszögén követhetjük nyomon, a mellékszálak túl sűrűek. Folyamatosan lépnek be új szereplők a történetbe, akik mindössze csak egy jelenet erejéig maradnak, ők a "minták" bizonyos népcsoportból. Bár nagyon jól szemléltetik ezek a "minták" az emberiség sokszínűségét és gondolkozásának különbözőségét, mégis ellaposítják a történetet. Kizökkentik az olvasót a történetből és mellékvágányra kényszerítik. Felvetődik annak a kérdése is, hogy az USA kormánya miért nem avatkozott bele a legelején? Amikor gazdasági válság van kialakulóban, mindig a kormányok igyekeznek közbeavatkozással csökkenteni a károkat. Azonban ebben az esetben mindössze csendes szemlélőként voltak jelen, ezzel is érzékeltetve az ENSZ gyengeségét, ha határozott és gyors lépésre kellene elszánnia magát. De hol volt az USA elnöke? A hadsereg? Nem hinném, hogy egy hasonló helyzetben a lobbisták nem kényszerítenék lépésre a kormányt.
A regény közepétől kezd ellaposodni az egész történet. Valahogy elveszik belőle a felfedezés izgalma és egyre unalmasabb. A vége pedig egy igazi hollywoodi giccsparádé, aminek köszönhetően az olvasó legszívesebben a sarokba vágná a kötetet. Jack McDevitt egy hatalmas lehetőséget szalasztott el azzal, hogy hagyta ellaposodni a történetet. Ilyen az, amikor túl sokat akar markolni valaki, de csak keveset sikerül. Annyira érzékelhető volt, hogy kifogyott az ötletekből a könyv közepétől, hogy szinte fájdalmas volt olvasni a sablonos szöveget és a végén az elmaradhatatlan "katarzist", amit fegyverekkel vívnak meg egy látványos csatajelenetben. Mentségére legyen mondva, hogy sok jó gondolat bújik meg a könyvben, de ezekért nem kellett volna egy egész regényt végigszenvedni. Erre valóak a novellák!
Zárásképpen pedig álljon itt két idézet a könyvből:
... amikor eljön a változások ideje, senki sem ragaszkodik a múlthoz olyan konokul, mint azok, akik hatalmon vannak.

Ha egy világkormány elnyomja majd a polgárait, hová lehet elmenekülni előle?

2016. május 15., vasárnap

Kemény menet volt...

Stephen King mielőtt sikeres író lett, ő is a fiókmélybe szánta regényeit. Később ezek az írások átdolgozva, Richard Bachman álnéven láttak napvilágot. A mai napig hét ilyen regény jelent meg, lényegesen átdolgozva.
A Hosszú Menetelés 1979 óta várta, hogy magyarul is megjelenhessen, és tavaly az Európa Kiadó vállalta e nemes kihívást. Hogy miért kellett 36 évet várni a magyar megjelenésre? Nagyon egyszerű a válasz: Az éhezők viadala trilógia. Ez volt az a felkapott sorozat, melynek a népszerűségi hullámát meglovagolva el lehetett adni A Hosszú Menetelést. Mégis mi a közös a trilógiában és King eme rég elfeledett regényében? A disztópikus környezet és az értelmetlen halál. De nézzünk kicsit jobban a mélyére.
A következő fülszöveg csábítja a leendő olvasókat a kötet kézbevételére:
"Amerikát totális diktatúra uralja, a renitens polgárokat különítmény hurcolja el. A tizenéves fiúk számára egyetlen kiugrási lehetőség kínálkozik: a minden évben megrendezett Hosszú Menetelés, amelyet országszerte százezrek figyelnek, és a tévé is közvetít. Száz fiú indul útnak a megadott útvonalon, amelyet gyalogszerrel, legalább négy mérföld per órás átlagsebességgel kell teljesíteni. Csak egy győztes lehet, a lemaradókat ott helyben katonák végzik ki.
Stephen King korai, álnéven írt gyöngyszeme az Éhezők viadalá-hoz hasonló, kegyetlen, kétségbeesett világot mutat be."
Nos, én végigolvastam a könyvet. Amit pedig a következőkben leírok, az esetleg sértheti a King rajongók lelki világát, így megkérem őket, hogy csak saját felelősségre görgessenek tovább.
A Hosszú Menetelés nem szól másról, mint egy minden évben megrendezett "valóságshow"-ról, ahol 100 tinédzser fiú (férfi uralom) nekivág a halálig tartó menetelésnek. A sétagalopp május 1-jén 9:00-kor indul, és addig tart, míg a végére csak egy menetelő marad. Aki nem bírja és kiesik a sorból, azt kivégzik. Aki lassabban gyalogol, mint négy mérföld/óra, azt figyelmeztetik. Három figyelmeztetés után pedig kivégzik. Egy figyelmeztetés egy óráig érvényes, azaz, ha összegyűjtünk hármat, akkor a következő három órában szednünk kell a lábunkat, mert a negyedik figyelmeztetés egy golyó lesz a fejben. Körülbelül ennyi a történet is.
A fülszöveg rögtön azzal kezdődik, hogy totális diktatúra uralja Amerikát. Nem tudom, hogy ezt a fülszövegíró honnan szedte, de gondolom valaki súgott neki, ugyanis King nem nagyon kacsingat ki a menetelés leírásából. Nem tudunk meg sokat a fennálló rendszerről, mindössze annyit, hogy aki sokat jártatja a száját a rezsim ellen, azt a különítményesek elviszik. Itt a hangsúly a "sokat" szón van. Ráadásul egy diktatúrában nem fog az ember szájalni az erőszakszervezet képviselőjével. Egy elnyomó rendszerben, ha az ember átszakítja a kordont, a legkevesebb, hogy kap egyet a gumibotból, nem pedig udvarias visszaküldésben lesz része.
Az izgatta legjobban a fantáziámat, hogy miért jelentkezett ez a száz fiú egy olyan menetelésre, ami a biztos halált jelenti 99 számára. Kiugrási lehetőség? Az egyetlen lehetőség? De mire?! Aki figyelmesen olvassa a regényt, az észreveheti, hogy az egy-két elhurcoláson kívül más problémájuk nem volt ezeknek a fiataloknak. Megvolt szinte mindenük. Nem panaszkodtak a rendszer igazságtalanságára, aki dolgozott, az nem maradt éhen. Tanulhattak, sportolhattak, olvashattak, könyvtárba járhattak. Akkor mégis miért jelentkeztek? Nos, ez az, amire a regény végén sem kaptam választ. Így levontam a következtetést: idióta, unatkozó fiatal fiúk, akik azt hitték, hogy övék a világ és úgy érezték, hogy sérthetetlenek. Az első kiszámolásnál azonban rá kellett jönniük, hogy ez a valóság, és ebből nincs kiszállás. Pedig a résztvevők többsége tanult fiatal volt, akik a beszélgetések folyamán többször idéztek klasszikus regényekből.
Mint már említettem, King nem nagyon tekinget ki a menetelésből. Garraty áll a történet középpontjában és a körülötte gyalogló pár fiú. Az ők testi és lelki vívódásukat követhetjük nyomon, és néhány röpke pillanatra megtekinthetünk egy-két emlékképet a múltjukból. Személyiségfejlődés sincs a regényben, hiszen aki bunkó volt az első pár oldalon, az az is maradt a végéig. Az olvasót így nem zavarják meg nagy gondolatok, vagy esetleg olyan kérdések, melyeken elgondolkodhat. Amit kap, az görcs, feltört lábak, foszladozó cipők, eső, szél és a szükségletek leírásai (főleg a különböző állapotú ürítéseké).
A figyelmes olvasó, aki valami rejtett értelemre próbál vadászni a sorok között, az a következő mondatra biztos felkapja a fejét: "Garratynek a történelemkönyvekben látott fotók jutottak eszébe a német légitámadásokról, amelyeket a II. világháború utolsó napjaiban intéztek Amerika keleti partja ellen." Tehát ez egy alternatív történelmi regény! Csak az a baj, hogy nem tudjuk meg, ki nyerte a háborút! Talán a németek? Ők vezették volna be a "totális diktatúrát"? Nem, ugyanis jó pár oldallal később a következőket olvashatjuk: "Ezt New Hampshire kormányzójának képe követte, aki még 1953-ban úgyszólván egy szál maga rohanta le a santiagói német atomtámaszpontot, és a radioaktív sugárzás miatt elveszítette az egyik lábát." Igen, ebben a két idézetben bújik meg az összes történelmi tény, ami a regényben szerepel.
A regény nemcsak unalmas, hanem nem is szól semmiről. Többen is a zárt világot emelték ki, amiben az egész játszódik. Egy zárt világban mindig a benne lévő szereplők lelki vívódásai állnak központba, ahol magára az egyénre koncentrálhatunk. Itt erről szó sincs. Mindössze annyit tudunk már az elejétől fogva, hogy Garraty előtt két út áll: vagy ő nyeri meg A Hosszú Menetelést, vagy ő lesz az, aki a cél közelében elbukik. Persze számíthatunk arra, hogy pár ponton nagyon közel lesz a kiszámoláshoz, de abban biztosak lehetünk, hogy 98 fiút túl fog élni. Ez csak még jobban erősíti a regény sablonosságát.
Igazságtalan lennék, ha azt mondanám, hogy a műnek nincsenek pozitív oldalai. Le a kalappal King előtt, hogy több mint háromszáz oldalon keresztül úgy tudott írni a semmiről, hogy nem vágtam minden oldal után a sarokba a könyvet. Nem ismételte magát, és a kivégzéses jeleneteket is exponenciális görbére fektette, így a vége már szinte sorozatlövésnek tűnt.
Végül nézzük a fülszöveg utolsó félmondatát: "az Éhezők viadalá-hoz hasonló, kegyetlen, kétségbeesett világot mutat be." Alma és körte, körülbelül olyan ez az összehasonlítás is. Az élet kegyetlen, és nagyon sokszor mi is kétségbeesettek vagyunk, mégsem mondjuk azt, hogy az életünk olyan, mint az Éhezők viadala, de még nem is egy Hosszú Menetelés.
Nincs ok-okozat, csak menetelés és halál. Lehet, hogy a King rajongóknak ennyi elég a borzongáshoz, de nekem nem. Nekem magyarázatra, tartalomra is szükségem van. Ez inkább hasonlít egy vágóhidas történetre, ahol a végén a feldolgozott hús a kukában köt ki, mert nem kell senkinek.

2016. május 12., csütörtök

Queer mutánsok

A queer-elméletet a legkülönfélébb filmekre lehet alkalmazni. Még az olyan szuperhősfilmekre is, ahogy azt már mások is megállapították, mint az X-Men széria. De mégis, mi a queer elmélet? Egy másfajta nézőpont, mely különbözik a fősodorbelitől. Ez a megközelítés eltávolodik a filmek mainstream olvasatától, ezáltal új fényben vizsgálja őket, mely a művek új rétegeit nyitja föl. Éppen ezért lehet fontos az X-Men filmek értelmezésének szempontjából a queer-olvasat.

A film 2003-ban készült az 1960-as években megjelent képregénysorozat alapján, a fölvállaltan meleg Bryan Singer rendezésében. Ő rendezte az első két X-Men filmet (X-Men: A kívülállók [2000] és X-Men 2. [X2: X-Men United, 2003]). A magyar fordításban az első film címe X-Men: A kívülállók, míg eredeti nyelven az alcím hiányzik. Talán a filmforgalmazók attól tartottak, hogy alcím híján a lehetséges mozinézők nem fognák fel, hogy az X-Men mutánsokról és szuperképességekről szól. Az alcím hatásosan reflektál arra a tényre, hogy már mi, a filmnézők is kívülállóként bélyegezzük meg a mutánsokat, amikor azok a filmben épp az efféle hátrányos megkülönböztetés ellen küzdenek. A kívülállóként való megjelenítés nem újdonság, ez is a queer látásmódhoz kapcsolja az X-Men filmeket.
Az idézet cikkem elején az X-Men 2.-ből származik. Amellett, hogy felvázolja a film ember-mutáns konfliktusát, összefoglalja a queer-elmélet problémáját is. Ha megváltoztatnánk a „mutánsok” szót az idézetben mondjuk „AIDS-esekre” vagy „homoszexuálisokra”, X professzor mondata akkor is igaz lenne. Nem azt állítom, hogy az X-Men 2. és az X-Men: A kívülállók analógiák lennének az AIDS krízisre és a melegek megjelenítésére a médiában vagy a közvéleményben, de vannak bizonyos egyértelmű kapcsolódások, melyeket lehetetlen nem figyelembe venni. Mielőtt azonban részletesebben kifejteném ezen kapcsolódások mibenlétét, hadd vázoljam fel röviden az X-Men 2. tartalmát.
A mutánsok az emberek között élnek, az USA kormánya pedig döntésképtelen ez ügyben, mert bár a mutánsok többsége békés, mégis vannak, akik fenyegetést jelentenek. A hadsereg ezredese, Stryker, ki akarja irtani a mutánsokat, így támadást szervez a Fehér Ház ellen, hogy a mutánsokat bemártsa. Az elnök ezek után szabad kezet ad Strykernek. A mutánsoknak össze kell fogniuk az új, külső fenyegetés ellen, hogy megmentsék fajukat. A két mutáns vezető, X professzor és Magneto egykor legjobb barátok voltak, s most is ugyanazon cél mozgatja mindkettejüket: hogy segítsék mutánstársaikat. Csak az eszközeik különböznek: X professzor a mutánsok és az emberek békés együttélést látja célravezetőnek, míg Magneto az emberiség eltörlésével állna bosszút azért, mert Stryker a mutánsokat kívánja elpusztítani. X professzor és Magneto mutáns identitásának kettőssége abban áll, hogy X professzor elfogadja az ember és mutáns kategóriákat, míg Magneto a klasszifikáló rendszer ellen lázad és megpróbálja megváltoztatni nem csupán a társadalom nézeteit, hanem a társadalmat magát is.
Mutánsnak lenni annyi, mint egy exklúzív közösséghez tartozni, mely már-már családként működik. Ez „a társadalmi hovatartozásnak egy olyan változatát kínálja, mely máshol elképzelhetetlen” írja Simon Watney a meleg identitásokról szóló cikkében. „Egy meleg férfi úgy érezheti  magát »biztonságban« egy meleg bárban más melegek társaságában, mint ahogy arra nincs párhuzamos példa egy heteroszexuális férfi számára.” Azonban meghökkentő a párhuzam a mutánsok világában, akik biztonságban érezhetik magukat Charles Xavier kizárólag mutánsok számára fönntartott iskolájában, de akiket kitaszít az emberek társadalma és egyik helyről a másikra kell teleportálniuk, mert sehol nincsenek biztonságban. Ez Kurt Wagner, a teleportálni képes mutáns problémája. Amikor a mutánsokat fenyegetésként azonosítják, üvegfalú börtönökben különítik el őket fajtársaiktól, ahol szökésnek csekély az esélye. A bezártság reménytelensége, és az, hogy nem érezheti magát „biztonságban” övéi közt, töri meg Magnetót, aki így, céljaival ellentmondva, veszélybe sodorja más mutánsok életét.
A „biztonság” érzete a családi otthonban sem található meg. Az X-Men 2. egyik kulcsjelenete, melyben az ifjú mutáns, Bobby Drake hazatér szüleihez, akiknek eddig fogalma sem volt róla, hogy fiuk mutáns. Ez Bobby „coming out”-ja, amikor szülei megtudják, hogy micsoda valójában. Anyjának szavai tökéletes aláhúzzák azt, hogy a mutáns-lét ugyanúgy ábrázolódik a filmben, mint a meleg-lét. Először így reagál: „Mikor jöttél rá, hogy mutáns vagy?” Amikor Bobby „rájött”, az ahhoz hasonló élmény lehetett, mint amit Watney ír le: „a tinédzserkori társadalmi és szexuális magány hatására a homoszexuális vágyat gyakran ideges és bűnös titokként élték meg.” Itt a bűnös titok a szupererő, melyet a mutáció okoz. Ez is tinédzserkorban mutatkozik először, erősítve a párhuzamot a homoszexualitás élményével.
A jelenet slusszpoénjaként Bobby anyja ezt kérdezi a fiától: „Megpróbáltál már… nem mutánsnak lenni?” Ez a „norma” egyértelmű nyomása. Embernek (heteroszexuálisnak) lenni normális, míg mutánsnak (homoszexuálisnak) lenni abnormális. Annyira abnormális, hogy Bobby anyja úgy véli, hogy ez csupán valami tini divathullám, valami, amit fia magára vett – egy póz, nem pedig egy tény, mellyel született. Tekinthetjük tehát úgy, hogy a norma az, amivel az X-Mennek fel kell vennie a harcot.
A film problémái párhuzamba állíthatók az AIDS-krízis kérdéseivel. A filmben erős a mutáns-ellenes tüntetésekről, valamint a mutánsok lehetséges regisztrációjáról szóló TV-adások jelenléte (hasonló történések voltak az AIDS-krízis idején). A média egyértelműen a mutánsok ellen foglal állást, fenyegetésként jelenítve meg őket. E tekintetben részben igazuk van, látva Magneto könyörtelenségét és a pusztítást, melyet John (Pyro) visz véghez. Első ránézésre ez nem támasztja alá a fönti párhuzamot: ez a fajta fenyegetés különbözik az AIDS-krízisétől (legalábbis látszólag), ugyanis az AIDS nem meleg betegség volt, ahogy azt akkoriban a tömegek felé kommunikálták. Véleményem szerint a „mutáns”-fenyegetés sem feltétlenül „mutáns fenyegetés”, ugyanis a Marvel univerzumban, ahol a film játszódik, számos szuperképességgel rendelkező személy létezik – akár földönkívüliek is –, akik ugyanakkora, ha nem nagyobb fenyegetést jelentenek az emberiségre, mint a mutánsok (és akik ugyanúgy tűnhetnek embernek).
A betegségekkel további párhuzamokat is mutat az X-Men 2.: Néhány mutáns saját képességét betegségnek tekinti, amitől meg akar szabadulni, vagy amit el kíván rejteni. Az egyik ilyen figura a filmben Árnyék, aki küllemre egy kék ördögre hajaz, így nehezen tud beilleszkedni az emberek közé, vagy egyáltalán elvegyülni a tömegben. Árnyék a történet folyamán találkozik Mystique-kel, aki kék és megjelenésében szintén szerfölött elüt az emberektől, de képes kedvére változtatni a külsejét. Árnyék meg is kérdezi tőle, hogy miért nem álcázza magát mindig, mire Mystique azt feleli: „Mert nem kéne, hogy álcáznunk kelljen magunkat.” Ezzel utal a norma nyomására, ami azt várja el, hogy „normálisan” nézzen ki, valamint kiemeli a szerepvállalás, a fölvállalás és az önmagunkért kiállás fontosságát. Erre Magneto is felhívja a figyelmet az X-Men: Az elsőkben (2011). Amikor Mystique különféle női (emberi) megjelenéseket ölt magára, hogy elcsábítsa Magnetót, ő így reagál: „Én a valódi énedet kedvelem.”
Mystique karaktere és egyedi mutációja közel áll ahhoz, amiről Gilman ír a szifilisz reprezentációi kacsán. A nőket ábrázolták a betegség forrásaként, a férfiakat pedig a szegény áldozatként (Gilman 1988). Mystique gonosztevő a filmben, küllemében és képességeiben is határozottan mutáns, de a képessége abban áll, hogy ezt elrejtheti. Azáltal pedig, hogy elfedi mutáns-létét, fenyegetést jelent. Ezt a képességét arra használja, hogy  gyönyörű (ember) nőnek álcázva magát elcsábítson egy férfit, aki így áldozatává válik.
Mystique-hez való kapcsolatában Farkas karaktere is érdekes lehet. A film egy későbbi jelenetében trükkjével Mystique őt is el akarja csábítani, de Farkas meglátja a „romlottságot” az álarc alatt, ami itt még azért lehetséges, mert Farkas nem kötelezte el magát az X-Men mellett, még nem fogadta el saját identitását mutánsként. Ő, aki még nem tagja a közösségnek, az, aki a veszélyes mutánst látja Mystique-ben, ellentétben Magnetóval, a mutáns ügy lángoszlopával, aki a Mystique valódi énjét kedveli. A film végére azonban Farkas beáll az X-Men közé: már nem látja meg a „romlottságot” a villás nyelvű gyerekben, hanem Stryker ezredesben látja azt, akit ott is hagy meghalni.
A nők a fertőzés hordozóiként való bemutatása fölerősödik az X-Men: Az ellenállás végében (2006). A történet középpontjában Jean Grey áll, akinek másik személyisége, a gonosz Főnix átveszi az uralmat gyönyörű teste fölött, hogy „bemocskolja” a hősnőt. Ebben a harmadik filmben Farkas már tagja az X-Mennek, de ismét ő az, aki meglátja a „romlottságot” Jeanben és akinek meg kell ölnie a Főnixet. Ezek után ismét kívülálló lesz belőle saját filmjében, a Farkasban (2013), melyben megpróbál együtt élni az emberekkel, sőt, még arra is kap esélyt, hogy „meggyógyuljon” s megszabaduljon képességétől (mely éppenséggel a szuper-gyógyulás).
Összegzésül megállapíthatjuk, hogy azáltal, hogy a mutánsok részei popkultúránknak, s bár problémáik kitaláltak és létezésük nem bizonyított, véleményem szerint az X-Men filmek fényt vethetnek – ha nem behatároltan, a legegyértelműbb nézőpontból tekintjük őket –, a queer-identitás nagyon is valós problémáira. Felteszik a kérdést, hogy vajon kívülállónak kell-e tekintenünk valakit azért, mert mutáns, de erre nem ad egyértelmű választ, hisz ott van X-professzor, aki be akar tagozódni és ott van Magneto is, aki meg semmiképp nem kívánja embernek tekinteni magát. A kívülállóság biztonságot is nyújthat, de a „romlottság” hordozójaként való megbélyegzés ugyanennek az érmének a másik oldala. Farkas karaktere kapcsán pedig láthattuk, hogy mennyire fontos a nézőpontok tekintetében az önfelvállalás vagy -megtagadás. Annamarie Jagose szavaival élve tehát a queer-kérdés (vagy mutáns-kérdés) nem egy külső harc, mely az egyén és a társadalom között zajlik, hanem egy belső küzdelem. A mutánsnak először magát, s képességeit kell elfogadnia.

2016. május 9., hétfő

„Pisztolycsővel a szájában az ember magánhangzókban beszél.”

Mivel mindig mindennel le vagyok maradva, ezért még olyan képregényeket vizitelek, melyek tavalyról maradtak a listámon. Persze ez az egész már csak azért is nehéz, mert választék mindig van, és elég sok el is éri a csillagos ötös kategóriát. De melyek ezek? És melyek hullanak el? Lesz itt időutazás, krimi, én pedig apu ökölbe szorult keze vagyok…

Aki ismeri Mark Millar munkásságát (Kick-Ass, Kingsman), a saját maga által teremtett képregény világot, az hozzávetőlegesen tudja, mire számíthat ettől a pár részes történettől: pörgős, filmszerű képi világra és narratívára. A sztori szerint Corbin Quinn és Danny Reilly, két vagány tudós feltalálja az időutazást, de már az első tesztnél problémák adódnak. A gond fakadhatna technikai gubancból, vagy pusztán abból a logikus gondolatmenetből, hogy az idővel nem babrálunk, mert nem lesz jó vége, de a gond itt morális kérdésekből fakad. Senki ne ijedjen meg, a Chrononauts nem holmi filozofikus, mély gondolatú képregény. Inkább egy buddy comedy szerű őrült időutazós katyvasz, ami egy másodpercre sem lassul le. Nem csak a két karakter dinamikája, de a személyiségük is jól működik, kidolgozottabb szereplőket nem is kapunk, és bár a sztori pár szám után lezárásra kerül, ez nem is nagy baj. A rajzokat Sean Gordon Murphy szállítja, akitől jobbat keresve sem találhattak volna ehhez a történethez. Sűrű, eszméletlen jó rajzokat kapunk tőle. Nem azt mondom, hogy a Chrononauts kihagyhatatlan sztori, de két villamosmegálló között kifejezetten mókás szórakozás, amolyan popcorn képregény. Van egyáltalán ilyen kategória? 

Kissé talán elfogult leszek a Dark Corridor esetében, és ez valószínűleg annak tudható be, hogy minden téren jobban rajongok a bűnügyi történetekért, mint a science fictionért. Pedig az Image kínálatában találunk olyan sci-fi képregényeket, amik kihagyhatatlanok. A Dark Corridor viszont igazi noir hangulatot hoz, nem hiába ez a gyengém. Persze ettől még nem lenne jó egy képregény, arról nem is beszélve, hogy a füzet egy teljesen különös formátummal kísérletezik. Két történet található az első részben (The Red Circle; 7 Deadly Daughters), amik a másodikban folytatódnak. Mindkét sztori lassan építkezik, mondhatni szilánkokat kapunk csak az egészből, mert hamar kiderül, hogy  a szereplők egy közös világban kóvályognak, és szépen lassan építik fel a közös világot. Elsőre a rajzok talán meglepőek lehetnek, kicsit olyan hatást kelt Rich Tommaso rajzstílusa, mintha egy húsz évvel ezelőtti krimi képsort olvasnánk valamelyik amerikai napilap utolsó oldalán, de pár oldal után a képkockák a maguk stílusában teljesen rendben vannak. Amúgy az egésznek filmes hatása van, szinte látom magam előtt, hogy miként nézne ki ez az egész az operatőr szemszögéből. Mindenképp maradok a képregény mellett, engem rettentően szórakoztatott.

Tyler Durden visszatért! Igazság szerint pont a Harcosok Klubját nem olvastam Palahniuktól, csak a filmes verziót láttam (és imádtam, mint mindenki más), így csak ahhoz tudok viszonyítani. Persze gond egy szál se, hisz ezt is Chuck írta, az ő írói stílusát pedig imádom, a fickó zsenialitása nem kérdés. Az viszont már igen, hogy egy ilyen kultikus műhöz (akár a filmet, akár a könyvet nézzük) folytatást írni elég öngyilkos hajlamokra vall. Történt valaha olyan, hogy a zseniális első részhez méltó folytatást írtak? Na, majd a kommentekben szétkaphattok ezért, persze volt már erre példa. És egyenesen képregényben? Ugyanakkor azt kell mondanom, hogy a Harcosok Klubja 2 működik. Főszereplőnk, Sebastian boldogan éldegél feleségével, Marlával és kilenc éves fiukkal, ami akár idilli élet is lehetne, ha szerencsétlen hapsinak nem kellene gyógyszert szednie, hogy elnyomjon egy másik én-t a koponyája mélyén, és Marla nem unná ezt az egész kisvárosi életet úgy alapjában. Innentől kezdve lehet sejteni, hogy melyik hiányzó szereplőnk fog visszatérni szappant főzni. A sorozat első része lényegében nem is szól másról, felvezetés csupán, annak viszont nagyon kellemes, sikeresen teremti meg a kellő hangulatot. Egyedül Marla karakterét éreztem kissé kicsavartnak, de mondom, a könyv még a várólistámon van. A rajzokat Cameron Stewart szállítja, és mesteri munkát végez. A képregény szépen színezett, minimális pszichedelikus ötletekkel megspékelve. Szerintem aki szereti a kultikus művet (vagyis műveket), az ezt se szalassza el! És még csak az elején vagyunk…

A fene se tudja! A John Flood első része számomra eléggé felejthetőnek tűnt. Az egész történet nagyjából olyan, mintha valakinek visszadobták volna az „egy rész egy eset” nyomozós forgatókönyvét, az pedig képregényben valósítja meg. A sztori szerint főhősünk, John Flood valami kísérletekből kifolyólag nem alszik és totál másként látja a világot és a világnak az összefüggéseit, mint mi, átlagemberek. Bogaras nyomozó kipipálva. Aztán a jelenlegi szárnysegédje beszervez egy nyomozót, aki megölt szolgálat közben valakit, de felmentették, és rengeteg a homályos folt, nem is akarja az egészet, John Flood mégis meggyőzi… Szóval értitek. Kapunk egy pilot epizódot, mellé meg egy nagyon beteg sorozatgyilkost. Nem mondom, hogy a füzet rossz volt, mert nem volt az, de erős középszernek tűnt, és ezen a rajzstílus sem segített. Mindenki olyan, mintha téglatestekből lenne összeállítva. Persze meg lehet szokni, de minek, mikor annyi más kiemelkedő van a képregények piacán?

2016. május 5., csütörtök

A százéves patrióta és a bádogember párbaja

Meg kell hagyni, baromi lassan telik az idő, ha az ember vár valamire, legyen az egy esküvő, fizetésemelés vagy egy új Marvel film premiervetítése. Az elmúlt 2 év felhozatala után (Tél Katonája, Ultron kora) a vérbeli rajongók, köztük jómagam, remegve várták a következő felvonást, amiben Amerika Kapitány és Vasember egymásnak feszül. Persze a két nagyágyún kívül visszatér szinte a teljes Bosszúálló-felhozatal, sőt, további hősökkel is gazdagodtunk. Ennyi karakter szerepeltetése azonban okot adhat némi aggodalomra, elvégre nem biztos, hogy mindenkire jut elég idő a vásznon, vagy szimplán feleslegessé válhat egy adott emberke jelenléte. Szerencsére egyiktől sem kell tartanunk, a Marvel ugyanis 2016 májusában történelmet írt a zsáneren belül. Hölgyeim és uraim, jöjjön a Polgárháború!

Lagosban a Kapitány egy kisebb csapattal karöltve összecsap a Crossbones néven garázdálkodó ex-Shield ügynökkel, ám az akció Skarlát Boszorkány hibájából balul sül el, több ártatlan civil halálát okozva. A világ kormányai megelégelik a Bosszúállók önbíráskodó tevékenységét, és aláírják a szokoviai egyezményt, miszerint a szuperhumánokat ellenőrzés alá kell vonni, és az ENSZ fogja szabályozni a csapat működését. Tony Stark, bűntudattól vezérelve támogatja a javaslatot, ám Rogers korábbi tapasztalatai miatt nem hajlandó alávetni magát a politikusok akaratának. Az ellentétet tovább fokozza, hogy Buckyt, a Tél Katonáját újabb gyilkosságokkal gyanúsítják, és míg Vasember hajtóvadászatot indít ellene, a Kapitány mindent megtesz barátja védelmében.

A konfliktusnak tehát két főbb pontja van, ám egyik fél mellett sem tudjuk biztosan letenni a voksunkat. Valahol mindkettejüknek igaza van: Stark vissza szeretné nyerni az emberek bizalmát, és hajlandó kompromisszumot kötni, a Kapitány viszont meg akarja őrizni a csapat függetlenségét, ezért ellenzi más hatalmak beleszólását. Mivel több filmen keresztül kísérhettük figyelemmel a szereplők jellemét, nem meglepő, ki melyik oldalra áll, és sokszor egyenesen szívszorító, ahogy egykori barátok harcolnak egymás ellen a saját ügyük érdekében. A döntéseknek következménye van, minden okkal és logikusan történik, és bár a jól megszokott humor néha visszaköszön, sokkal többről van szó az "álljunk össze és mentsük meg a világot" hozzáállásnál.

A színészek eddig is remekül teljesítettek, de kivétel nélkül most nyújtották a legjobb, leghitelesebb alakításukat. Ehhez társul a két új karakter, Fekete Párduc és Pókember, akiket szintén tökéletesen formáltak meg az alkotók. T'Challa bemutatkozása nem is sikerülhetett volna jobban, kapott egy kisebb mellékszálat, amit ügyesen beleszőttek a történetbe. Mindenki kedvenc Pókembere pedig... hát mit mondjak, végre így harmadik (vagy hatodik) próbálkozásra sikerült úgy vászonra vinni, ahogy megérdemli. Kellőképpen laza, humoros (a poénok többségét neki és Hangyának köszönhetjük), mégis kissé szerencsétlen és zöldfülű, aki őszinte csodálattal tekint a "nagyokra" két behálózás és három bővített mondat között. Képregényhűségből ismét ötös, köszönjük!

A Polgárháború szinte minden tekintetben felülmúlta a korábbi filmeket, olyan mély tartalommal és lassú, ám gondosan kibontakozó cselekményszállal rendelkezik, ami eddig egyáltalán nem volt jellemző. Kevésbé pörgős a sztori, és ritkábban sülnek el poénok, helyette egy sokkal komolyabb, összetettebb remekművet kaptunk. Talán a legnagyobb tanulsága az, hogy a hősök világában sem minden fekete vagy fehér, és ők sem tudják mindenre a megoldást. A hibáikból adódóan hozhatnak rossz döntéseket, hisz szupererő ide vagy oda, ők is csak emberek.