2016. július 27., szerda

Harmadik típusú találkozások Hawkinsban

Afelől már rég meggyőződhettünk, hogy a televízió napjainkban inkább ad otthont a minőségi élmények számára, mintsem a mozi. Ez nem jelenti azt, hogy ne csúsznának be minőségi filmek vagy minősíthetetlen sorozatok, inkább azt, hogyha valakinek kevesebb a büdzséje, de inkább szeretne kreatív lenni és teljes hosszában elmesélni történetét, akkor itt a lehetősége. A Netflix az ilyeneket igyekszik megragadni: újfent jött a semmiből, látott és győzött.


A Stranger Things egy olyan sorozat, ami igyekszik visszahozni Spielberg korai munkásságát, Stephen King szellemiségét és a gyerekkori naivitást. Mindezeket hatalmas sikerrel teszi. A Duffer testvérek, akik korábban a Wayward Pines pár epizódját jegyezték, most előálltak egy retro sci-fi és horror kombóval, aminek főszereplői egyaránt felnőttek és gyerekek.
1983-ban járunk Indianaban, Hawkins kisvárosában. Főszereplő kissrácaink egy számukra átlagos, órákon keresztül húzódó Dungeons and Dragons játék után haza indulnak, azonban egyiküknek, Willnek (Noan Schnapp) rejtélyes körülmények között nyoma vész. Ez a gyújtópont karaktereink számára, akik között felsorakozik a városi seriff (David Harbour), Will anyukája (Wynona Ryder), az említett három gyerek, és egy titokzatos kislány, aki képes az elméjével irányítani a dolgokat. És mielőtt túlságosan előre szaladnék a részletezésbe: a Stranger Things alighanem az év egyik legjobb sorozata, ha nem a legjobb.

A Stranger Things minden egyes részén érződik a törődés és a szenvedély, amit az alkotók beleöltek. Ez egy olyan projekt lehetett a számukra, ami visszakalauzolta őket fiatalkorukba, s így nem restelltek azt megtömni tisztelgéssel és ’80-as évekbeli popkulturális utalásokkal. Így a sorozat egyfajta kirándulás is abba az időszakba, ám nem olyasféle, ami abszolút nem fogyasztható azok számára, akik ebből kimaradtak volna. A történet izgalmas, megáll a saját lábán, és tisztán kivehető, hogy egy nyolc órás filmről van inkább szó, nem is egy klasszikus értelemben vett sorozatról. Egy rész véget ér, a másik pedig nem húzza el a mézes madzagot: ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Pont emiatt olyan addiktív ez a sztori az első perctől az utolsóig. Van egy ív, egy szépen kidolgozott, fokozatosan kibontakozó cselekmény és háttértörténet. Ilyen egy évados (vagy antológia) produkciós értelemben a True Detective-t és a Fargot tudnám megemlíteni, mint példa (hogy csak kettőt említsek).

 De milyen az atmoszféra és a szereplők? Be kell valljam, féltem. A szupererővel rendelkező karaktereket átlagos környezetben nem egyszerű kezelni, és itt is eltartott pár epizód erejéig, míg a Duffer testvérek meggyőztek afelől, hogy semmi ok az aggódalomra. Tizenegyes (Milly Bobby Brown), azaz a már említett különleges kislány pont annyira szerethető, mint Mike (Finn Wolfhard), Lucas (Caleb McLaughlin) és Dustin (Gaten Matarazzo). Hárman is és négyen is nagyszerű csapatot alkotnak, ami masszívan képzi a Stranger Things alapját, amire megpróbál mindenkiben építeni: ez pedig a gyerekkor felé hajló nosztalgia. Ha ez nem lenne elég, Mike és Will idősebb testvérei körében megkapjuk a tinédzserek saját szálát, a seriff és Will anyukájának eseményeiben pedig a felnőttek szálát. Mind a három nagyszerű és fontos, nemcsak mesélés szempontjából, de így alaposan megnöveli a sorozat befogadhatóságát több közönség számára.

 Nos, kombináljuk ezeket a karaktereket egy csipetnyi kisvárosi hangulattal és egy Stephen Kinges, X-Aktás, ET-s sztoriággal, valamint retro zenével, amit kapunk pedig egy különleges keverék, ami minden szinten működik. Elkönyvelhetjük-e ezek alapján a Stranger Thingset az év meglepetéseként? Egyelőre abszolút, viszont ami azt illeti, igazán meglepődnék, ha jönne valami sorozatos vagy filmes fronton, ami erről a trónról letaszíthatná. Nem, valóban nem nagyon említettem negatívumot, mivel azok olyan elenyészőek (még a fényképezés is gyönyörű), hogy igazából csak azok fognak haragosan állni ehhez a szériához, akik már a fentiek alapján is viszolyognak, hogy mi lehet ez a fertelmes baromság. A többieknek viszont kötelező darab minél hamarabb: itt az év egyik legjobb filmes és/vagy sorozatos élménye, amit reméljük nem folytatnak. Így remek ez, ahogy elkészült.


2016. július 10., vasárnap

Három spagetti rendel!

A mai felnőtt generáció fiatalkorát nagyban meghatározták a hatvanas évek nagy amerikai filmjei. Külön figyelmet érdemelnek a spagettiwestern (vagy más névenmakaróniwestern) filmek, melyek közül sok művet a mai napig a kedvenceink közé sorolhatunk. Ezek jobbára európai és olasz származású rendezők kezei alól kerültek ki, innen származik az amerikaiak által gúnyként ráragasztott „spagetti” jelző is. A filmművészet ezen korszakának vége a 70-es évek közepére tehető, addig viszont a szóban forgó műfaj fektette le az amerikai és európai western kultúra alapjait. Kortársaink közül Quentin Tarantino rendező igyekezett magáévá tenni az eszközt, és 2012-ben bemutatott Django elszabadul című filmje, valamint a 2003-ban debütáltKill Bill is őrzi a műfaj stílusjegyeit.
Sergio Leone olasz származású rendező munkássága a spagettiwestern filmek terén kimagaslónak mondható. Az ő tehetségének köszönhető például a Volt egyszer egy vadnyugat (1968), Egy marék dinamit (1971) és A Jó, a Rossz és a Csúf (1966).Cikksorozatunk a rendező munkásságának nagyjaiból merít ihletet. Három filmjét vesszük elő, melyeket ma már trilógiaként emlegetnek, bár történetük nem kapcsolódik szorosan egymáshoz, mégis hangulatukban kéz a kézben járnak egymás mellett.
Egy maréknyi dollárért (1964)
Történetünk egy Amerika és Mexikó határán húzódó kis városkában játszódik. Ebben a porfészekben rivalizál egymással a Baxter és a Rojo banda. Mindketten a város és a környék uralmáért harcolnak, közben egyikük sem riad vissza az erőszaktól és a lakosság kiszipolyozásától sem. Egy nap azonban egy rejtélyes lovas tűnik fel, a „Névtelen ember”, akit olykor Joe-nak (Clint Eastwood) hívnak. A férfi mindkét félnek felajánlja a segítségét, hogy elbánhassanak egymással, de vajon ki kerül ki győztesen a harcból? Mi a célja a titokzatos úriembernek? Egy egyszerű cowboy-jal, vagy egy rejtélyes igazságosztóval állunk szemben?
Gondolnánk vagy sem, a film egy japán alkotás remake-kének számít. Akira Kurosawaneves japán rendező 1961-es A testőr című filmjének történetén alapszik. Az Egy maréknyi dollárért történetvezetése szép lassú és részletes. Megismerhetjük a két bandavezért, John Baxtert (Wolfgang Lukschy) és Ramón Rojot (Gian Maria Volonté), valamint betekintést nyerhetünk üzleteikbe és rivalizálásukba. Róluk minden lényegi információt megtudunk, ám főszereplőnkről, Joe-ról csak nagyon keveset. Nem taglalják honnan jött, mivel foglalkozik, csak egy magányos vándor, akinek elmés gondolkodása és stratégiai érzéke segíti a rettentő bonyolult helyzet megoldásában. A két rivális banda szövetségeseként csikar ki minél több pénzt és információt a szemben álló felekből, remekül alkalmazva az „Oszd meg és uralkodj!” taktikát. Végül teljesen magára marad és egyedül kell szembenéznie a dühödt Rojo fivérekkel. A film nem rukkol elő korszakalkotó beállításokkal vagy egyedinek mondható expozíciókkal, minden bemutatásmód hagyományos és egyszerű, ám a történet és a hozzá kapcsolódó filmzene (Ennio Morricone által) eléri a kívánt hatást. Az alkotás az első percétől az utolsóig fent tartja a néző figyelmét, a húrt fokozatosan feszíti pattanásig, majd a végén lecsöndesednek a kedélyek, és főszereplőnk megy tovább a maga útjára, fenntartva maga körül a titokzatosságot. Vajon látjuk még valaha? Talán igen…
Pár dollárral többért
Az Egy maréknyi dollárért című film sikere után sokat tépték Sergio Leone fülét, hogy készítsen egy második részt is. Végül kötélnek állt, és ismét felkérte Clint Easwoodot, hogy játssza el újfent a szerepet. Akkor még Eastwood nem látta az első filmet (mivel csak 1967-ben mutatták be), így egy olasz kópián keresztül szembesülhetett a produkcióval, ennek hatására vállalta el a Névtelen ember szerepét. A történetDouglas Mortimer (Lee Van Cleef) ezredessel, egy nyugalmazott katonával indul, aki nyugdíjas éveit fejvadászattal tölti. Időközben megismerhetjük Monco-t (Clint Eastwood), aki szintén fejvadász, fiatalos és eltökélt. Mindketten megtudják, hogy El Indio (Gian Maria Volonté) hírhedt bűnöző is megszökött a börtönből, és megmaradt társaival ki akarják rabolni az el paso-i bankot. A bandára hatalmas vérdíj van kitűzve, ami nem hagyja a két fejvadászt nyugodni. Útjuk keresztezik egymást, de végül kiderül, hogy a bandát csak közös erővel képesek legyőzni, ám a csapat levadászásának hátterében nem a hatalmas vagyon és a vele járó dicsőség áll. Szomorú és nehéz személyes ügy mozgatja a szálakat.
A film megőrizte Clint Eastwood karakterének misztériumát, de helyette inkább Mortimer ezredes személye köré épül a sztori. A két karakter szöges ellentéte egymásnak. Monco fiatalos, rugalmas, türelmetlen és forrófejű. Az ezredes ezzel szemben (ahogy egy öregedő veteránhoz illik) kimért, logikus, lassabb és megfontoltabb. Mégis kettejük ellentéte kovácsolja össze őket leginkább, emellett a közös érdek is elősegíti a munkájukat. A film majdnem kettő és negyed óra alatt tárja elénk az összes titkát. Az első műhöz mérten ez is kimért és lassú tempójú. Hagy időt magának mindenre, de ez az alkotás sem az egyediségével, vagy a hatalmas eszközeivel igyekszik hatást kelteni nézőjében, mert itt is a történet az, ami magával ragadja a nézőt, szépen fokozatosan tárja elénk a részleteket, így a figyelmünk nem lankadhat egy percig sem. A színészi teljesítmény mindkét film esetén is hozza az elvártat. Clint Eastwood képes olyan karaktert adni az általa eljátszott szereplőnek, hogy a fiatalabb generáció egyfajta példaképet is lát benne. Lee Van Cleef jobbára negatív szerepekben írta be magát a westernfilmek történelmébe. A Pár dollárral többértben viszont nagyon is ráillik a bölcs, előzékeny és logikus veterán alakja. Gian Maria Volonté ugyancsak negatív szerepekben tűnik fel, de valljuk be őszintén, ez áll neki a legjobban, hiszen zseniálisan játssza a körmönfont, kegyetlen bűnözőt. A játékán keresztül érezhető az a hidegvérű kegyetlenség, amitől feláll a szőr a hátunkon.
Az Egy maréknyi dollárért és a Pár dollárral többért filmek szerves részeit képezik Sergio Leone munkásságának, és ez a két mű adja a rendező Dollár-trilógiájának első két részét. A következő posztban megnézzük, hogy melyik az a film, amellyel a rendező végérvényesen beírta magát a filmtörténelembe, és amely által művei sohasem merülnek feledésbe.

2016. július 1., péntek

WINTER HAS COME

Nehéz kritikát írni ilyen évad után, hiszen rengeteg dolog történt az elmúlt 10 hét alatt, amikről beszélnünk kell. Nem hittem volna, hogy a Trónok harca ilyen mélységeket is képes ábrázolni, ami egyszerre volt a történet szempontjából is forradalmi, valamint most már ténylegesen kijelenthetjük, hogy jelenleg George R. R. Martin szerelemgyerekének adaptációja a sorozatkészítés csúcsa. A tovább után spoileresen folytatom az évadértékelést, ami bár nem lesz könnyű, de megbirkózok vele.

"Mindig kell legyen egy Stark Deresben!"

A kezdeti középszerűség kicsit visszavett a lelkesedésemből, mivel nem láttam azt a pluszt, ami miatt megszerettem anno a szériát. A látvány előtérbe került, de főként az epikus pillanatok emelkedtek ki a 6. évad első 6 részében, ezt a történet kidolgozottsága sínylette meg leginkább, ami nagyon nem tett jót neki. Az összes rajongó találgatott, hogy vajon Jon visszatér-e, és ha igen, akkor hogyan fog ez megtörténni, ki fogja visszahozni, és milyen módon támad fel. Talán e momentum volt a legkiszámíthatóbb, hiszen annyi szállal kötődik a történethez a fattyú parancsnok, hogy ha ez nem történik meg, akkor már elhasaltak volna a készítők. Apró meglepetések akadtak azonban, amik feledtették ezt és új színt vittek a Fekete vár körül zajló őrületes konfliktusba, ami egy ideje érlelődött a vadak és az Őrségtagjai között. Igaz, áldozatokkal járt a megoldás, és kompromisszumokra is szükség volt a békéhez, de csak-csak eltűntek a fellegek, és Jon végre a saját útját járhatta, ami rögös és hosszú, mégis hatalmas sikerrel zárult. Mindenképp meg kell említenünk a Fattyak csatáját. Az első hideg zuhany akkor ért, amikor végigültem ezt az 1 órás filmet, mert ez minden volt, csak nem sorozatrész. A csata árnyoldalaira fókuszált a rendező, így nem egy cukormázas polgárháborút láthattunk, hanem egy olyan összecsapást, ami életszerűen prezentálta egy ilyen volumenű esemény nehézségeit. Ha kukacoskodni akarunk, akkor persze itt is voltak olyan mozzanatok, amiket előre is kitalálhattunk, de ezeket nagyítóval kell keresnünk. Ha igazi fan vagy, akkor ezeket csak akkor szúrtad ki, ha testben és lélekben is figyelted az események magával ragadó sodrását, mert erre nagy szükség volt. Külföldön például mozikban is vetítették az epizódot, ami nem meglepő, mivel ez (mint korábban is említettem) valóban egy elég epikus alkotás lett. A záróepizódban látottakról tényleg csak dióhéjban számolnék be, mivel itt elég spoileres momentumoknak voltunk szemtanúi. Férfiasan bevallom, hogy nagyon erősen kellett ökölbe szorítanom a kezeim, hogy ne morzsoljak el egyetlen könnycseppet se, mivel Lady Mormont beszéde és egy múltban látható momentum annyira káprázatosan lett megvalósítva, hogy ember legyen a talpán, aki nem kapkodta ezek után a levegőt. Nagy dolgok várnak még Jonra, amikkel kénytelen lesz megbirkózni, de van benne elszántság és a stratégiai ismeretei is egyre jobbak ahhoz, hogy a Tél szeleit megfékezhesse.

"Mi jobbá tesszük majd a világot."

Daenerys, aki millió-plusz-egy jelzővel illeti magát, végre elindult a felnőtté válás útján. Tudtuk, hogy a Vastrónra fáj a foga, de hadsereg és hajók nélkül képtelen arra, hogy jogos örökösként meghódítsa a Hét Királyságot, amin egykoron ősei uralkodtak. Ennél a történetszálnál lőtték el a legtöbb klisét, és egyre többször éreztem úgy, hogy csak a neve, valamint Emilia Clarke pofija miatt kap ekkora szeletet a történetből ez az amúgy rendkívül elkapkodott szál. Lehet, hogy ti nem így látjátok, de annyira unalmas volt nézni, hogy mennyit kellett szenvednie Vaes Dotrakban, ahol persze később a sarkára állt és bosszút állt azokon, akik csak vágyai megtestesülését látták benne. Rendezett is nekik egy grill-partyt, ahol az első évadban is látható 'nem éget meg a tűz, mert Targaryen vagyok' figurát újra bedobták és mindezt úgy, hogy teljesen meztelenül láthattuk a khaalesit, akit ezúttal tényleg Clarke alakított, és nem egy testdublőr domborulatai virítottak helyette. Míg a Sárkányok anyja közben a pusztában szenved, addig Meerenben Tyrion és Varys igyekszik rendet rakni. Görcsösen igyekeznek a béke megteremtésére, ami teljesen érthető, mert egy rabszolgatartó térségben a szabadság és az emberek saját élete tabunak számít. A mesterek gondolnak egyet és hajóra pattannak, hogy megfélemlítsék a hódítókat, akik teljesen felborítanák a korábbi állapotokat a környéken. A legbölcsebb Lannister ultimátumot kínál nekik, ami sajnos egy újabb öngól Meeren közel sem rózsás történetében. De persze feltűnik a megmentő, aki tűzzel és vérrel (Fire and blood) visszaszerzi azt, ami kirándulása előtt az övé volt. Hab a tortán, hogy a felmentő sereg is érkezik, akiket apjuk halála űzött el otthonukból és flottájukat, valamint hűségüket felajánlva segítenek az utolsó Targaryen sarjnak céljai elérésében. A baj nem azzal van, hogy hihetetlenül jól vannak kitalálva Dany törekvésének egyes pillanatai, hanem az a baj, hogy annyira a képünkbe tolják, hogy ő a jogos örökös és neki minden sikerül, hogy az már fáj. Mindig megszabadul, a sárkányaival porrá éget bármit, ott vannak neki a Makulátlanok, fantasztikus gondolkodású tanácsnokai vannak, valamint egy rendkívül szimpatikus tolmács is lesi a parancsait. Ennél kiakasztóbb és klisés karakter egyszerűen nincs a történetben!  A lány, akinek családja Essosban és Westerosban is hatalmas befolyással bírt és alig volt olyan terület, amit ne akartak volna meghódítani vagy megpörkölni egy kicsit sárkányaikkal, most gondolt egyet, és az őt körülvevőkkel ismétli a történelmet. Bízok benne, hogy a véghajrában nem ő fog uralkodni, mert az túlságosan egyszerű lenne, és a készítők is behódolnának az elvárásoknak. Rengeteg munka lesz még a Sárkányladyvel, de van benne annyi lehetőség, hogy jól el tudják varrni a szálakat és méltó jutalmat kapjon az utolsó ütközet után. 

"Egy Lannister mindig megfizeti az adósságait."

Főveréb és vallási fanatikusai tovább szorongatják Királyvárat, ami senkinek sem tetszik és mindenki csak tűri, hogy a sötét középkor itt is eluralkodjon. A vallás itt hódít legnagyobb teret a 10 rész alatt, és ezt sem tartom kiemelkedőnek, mégis van benne valami plusz, amiért tetszett. Margery és Tommen a vallás és a hatalom 'összeházasításában' látja a békét, ezért teljesen új törvényeket és államformát vezetnek, ezzel is tovább súlyosbítva a városban lakók hétköznapjait. A fúzió senkinek sem tetszik, és ha nem is mondja ki, de csak kényszerből fogadják el azt, hogy a Hét Hite ilyen mértékben teret hódítson magának. Persze elképzelés van, hogy milyen módon törjék le a verebek szárnyait és töröljék le végleg a mosolyt a fanatikusok arcáról, de ezt csak óvatosan felépítve és megfelelően kidolgozva tálalják, mert a bosszú hidegen tálalva a legjobb. Tommen szeretné, ha visszanyerhetné anyja kegyeit, de ez nem olyan könnyű, mivel pont az imádkozó pajtásai miatt kellett vezekelnie és ezt Cersei a mai napig nem felejtette el. Családi kötelékek és barátságok csodálhatják meg a főváros tűzijátékát, gyermekek haragja sújt le, amiért bemocskolták ártatlan lelkivilágukat, a septa pedig pár korty következtében mászik hegyre, hogy beismerje bűneiket. SHAME

"Háromszemű holló és a Senki."

Nem tartozik a főbb események közé, de Bran és Arya között is bőven akadt meglepetés, amik aprócska darabok a gigászi kirakósban, mégis ezekkel együtt alkot egy kerek egészet a 6. évad. Kezdjük kedvenc bérgyilkosunkkal, aki látásától megfosztva tengődik Braavos utcáin koldulva, hogy A lány délutánonként jól móresre tanítsa, így felkészítve őt arra, hogy életét az Ezerarcú Isten szolgálatába helyezze. Váratlan mód Jaquen H'ghar visszaadja a látását Aryanak, majd megkezdődik kiképzésének egy újabb fontos állomása. A göröngyös út végéhez, egy színházi társulaton és egy gyertyafényes beszélgetésen keresztül vezet az út, hogy a gyilkolás mesterségével felvértezve még több nevet húzhasson ki a listájáról. A húsos pite pedig újabb gondolatokat és kapcsolódási pontokat ültethet el bennünk, mert az ifjú farkaslány szorosan kapcsolódik hozzá, amit a lehető legszebb mosollyal kínál bosszújának ajándékaként. Fordíthattak volna több időt a kiképzés bemutatására, mert Braavos és a Fekete és fehér házát még mindig rengeteg találgatás övezi, és a női karakterek közül talán pont róla tudunk a legkevesebbet, holott az egyik legtöbb trükk az ő tarsolyában van, amiből csak ízelítőt kaphattunk.
A Bran körül zajló eseményekre sokkal több időt szenteltek, ezt ezúton is köszönjük, mert a zöld látásról megtudtunk rengeteg érdekességet, aminek részletezésébe egy másik cikkben térnék ki. A legmeglepőbb az Éjkirály eredete volt, amitől leesett az állam, mert erre az eredetsztorira még véletlenül sem gondoltam, meglepett, hogy meg merték lépni ezt. A múltbeli események teljesen átformálták a flashbackekről kialakított képet, mert nem a szokványos módon vitték képernyőre, és ez is azt mutatja, hogy a sorozat csak úgy dúskál a kreatív megoldásokban. Lehet vitázni arról, hogy ezek mennyire sikerültek jól, de felesleges, mert legalább bemutatták, hogy mire képes az, aki a Háromszemű holló, mint titulus rendkívül megerőltető képességeivel rendelkezik. Ahhoz azonban kétség sem fér, hogy a 'Hold the door' és az utolsó jelenetben látható karakter származásának bemutatásánál elő kell venni a zsepit. Nem csak hogy megható, hanem nagyon egyedi módon nyúltak ehhez a roppant érdekes teóriához, ami most már végleg beigazolódott. Összességében annyit fűznék a legkisebb Stark gyerekek történetéhez, hogy most csak kapocsként működtek közre a rengeteg karakter közötti történetben, mégis jobbra sikerült megvalósítani a hozzájuk kapcsolódó történetszálakat, mint némelyik fontosabb karakternél (khm Daenerys). Reméljük, a továbbiakban ők is központi szerepet kapnak és nem maradnak a háttérben.
Köszönöm, hogy velem tartottatok, és elolvastátok ezt a 'rövid' évadértékelőt. Ti mit gondoltok az évadról és az egyes karakterekről? Szerintetek is érezhető volt, hogy az utolsó két részre sokkal több figyelmet fordítottak? Hogyan folytatódhat a jövőben a széria? A válaszokat várjuk kommentben, de Facebookon is hozzászólhattok az ehhez kapcsolódó poszt alatt. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy bejelentsem, A TRÓNOK HARCA MOSTANTÓL AKTÍV TÉMA LESZ A KRITIZÁTORON. Milliónyi megbeszélni való és érdekesség van a tarsolyunkban, amiket meg szeretnénk veletek osztani. Valar Morghulis