A Stranger Things egy olyan sorozat, ami
igyekszik visszahozni Spielberg korai munkásságát, Stephen King
szellemiségét és a gyerekkori naivitást. Mindezeket hatalmas sikerrel
teszi. A Duffer testvérek, akik korábban a Wayward Pines pár epizódját
jegyezték, most előálltak egy retro sci-fi és horror kombóval, aminek
főszereplői egyaránt felnőttek és gyerekek.
1983-ban járunk Indianaban, Hawkins
kisvárosában. Főszereplő kissrácaink egy számukra átlagos, órákon
keresztül húzódó Dungeons and Dragons játék után haza indulnak, azonban
egyiküknek, Willnek (Noan Schnapp) rejtélyes körülmények között nyoma
vész. Ez a gyújtópont karaktereink számára, akik között felsorakozik a
városi seriff (David Harbour), Will anyukája (Wynona Ryder), az említett
három gyerek, és egy titokzatos kislány, aki képes az elméjével
irányítani a dolgokat. És mielőtt túlságosan előre szaladnék a
részletezésbe: a Stranger Things alighanem az év egyik legjobb sorozata,
ha nem a legjobb.
A Stranger Things minden egyes részén érződik a törődés és a szenvedély,
amit az alkotók beleöltek. Ez egy olyan projekt lehetett a számukra,
ami visszakalauzolta őket fiatalkorukba, s így nem restelltek azt
megtömni tisztelgéssel és ’80-as évekbeli popkulturális utalásokkal. Így
a sorozat egyfajta kirándulás is abba az időszakba, ám nem olyasféle,
ami abszolút nem fogyasztható azok számára, akik ebből kimaradtak volna.
A történet izgalmas, megáll a saját lábán, és tisztán kivehető, hogy
egy nyolc órás filmről van inkább szó, nem is egy klasszikus értelemben
vett sorozatról. Egy rész véget ér, a másik pedig nem húzza el a mézes
madzagot: ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Pont emiatt olyan
addiktív ez a sztori az első perctől az utolsóig. Van egy ív, egy szépen
kidolgozott, fokozatosan kibontakozó cselekmény és háttértörténet.
Ilyen egy évados (vagy antológia) produkciós értelemben a True
Detective-t és a Fargot tudnám megemlíteni, mint példa (hogy csak kettőt
említsek).
De milyen az atmoszféra és a szereplők? Be kell valljam, féltem. A
szupererővel rendelkező karaktereket átlagos környezetben nem egyszerű
kezelni, és itt is eltartott pár epizód erejéig, míg a Duffer testvérek
meggyőztek afelől, hogy semmi ok az aggódalomra. Tizenegyes (Milly Bobby
Brown), azaz a már említett különleges kislány pont annyira szerethető,
mint Mike (Finn Wolfhard), Lucas (Caleb McLaughlin) és Dustin (Gaten
Matarazzo). Hárman is és négyen is nagyszerű csapatot alkotnak, ami
masszívan képzi a Stranger Things alapját, amire megpróbál mindenkiben
építeni: ez pedig a gyerekkor felé hajló nosztalgia. Ha ez nem lenne
elég, Mike és Will idősebb testvérei körében megkapjuk a tinédzserek
saját szálát, a seriff és Will anyukájának eseményeiben pedig a
felnőttek szálát. Mind a három nagyszerű és fontos, nemcsak mesélés
szempontjából, de így alaposan megnöveli a sorozat befogadhatóságát több
közönség számára.
Nos, kombináljuk ezeket a karaktereket egy csipetnyi kisvárosi
hangulattal és egy Stephen Kinges, X-Aktás, ET-s sztoriággal, valamint
retro zenével, amit kapunk pedig egy különleges keverék, ami minden
szinten működik. Elkönyvelhetjük-e ezek alapján a Stranger Thingset az
év meglepetéseként? Egyelőre abszolút, viszont ami azt illeti, igazán
meglepődnék, ha jönne valami sorozatos vagy filmes fronton, ami erről a
trónról letaszíthatná. Nem, valóban nem nagyon említettem negatívumot,
mivel azok olyan elenyészőek (még a fényképezés is gyönyörű), hogy
igazából csak azok fognak haragosan állni ehhez a szériához, akik már a
fentiek alapján is viszolyognak, hogy mi lehet ez a fertelmes baromság. A
többieknek viszont kötelező darab minél hamarabb: itt az év egyik
legjobb filmes és/vagy sorozatos élménye, amit reméljük nem folytatnak.
Így remek ez, ahogy elkészült.
https://www.facebook.com/groups/2138582653035699/
VálaszTörlés