Ma este New Yorkban meghalt egy komédiás

Az Alan Moore (V for Vendetta, The League of Extraordinary Gentlemen, Batman: The Killing Joke) által alkotott Watchmen címre keresztelt képregény nem véletlenül foglalja el helyét a popkultúrában és a New York Times 100 legjobb könyvét (!) tartalmazó listáján. A történet egy alternatív 1985-be kalauzolja el a befogadót, ahol az amerikai és szovjet ellentétek (a saját világunkhoz hasonlóan) egy harmadik világháború felé terelik a világot, vagy legalábbis hatalmas pusztulás felé. Ebben az univerzumban azonban számos hős képviseli az amerikai rendet, s ezzel el is veszik a rendőrök munkáját. Hétköznapi, pusztán kiváló fizikummal és harctudással rendelkező emberekről beszélünk, akik a Percrekészek csapatát alkotják. Mire elérünk 1985-ig, addigra ez már mind a múlt, pont ahogy a címszereplő Őrzők is, mely többek között Dr. Manhattan felbukkanásának is köszönhető. Itt vesszük fel nagyjából a fonalat, s a rendezés tisztjét 2009-ben az akkor még csak a 300-at és a Holtak Hajnala remake-t jegyző Zack Snyder kapta.

A szuperhősök történelme rettentő részletes és hosszú, melyet a képregény külön szöveges részekben tárgyal. Snyder ezt egy zenés intró montázzsal oldja meg, ami gyakorlatilag egy felgyorsított történelemórának felel meg. Mikor először háttérismeret nélkül láttam a filmet, akkor is esztétikailag nagyszerű látványt nyújtott, ám a képregény után rettentő módon felértékelődik ez a jelenetsor. Ez épp így igaz a film egészére, mely megtekinthető egy 2 és fél órás, egy 3 órás és egy 3 és fél órás változatban. Jelen esetben a 3 és félórás verzióról lesz szó, mely az Ultimate Cut névre hallgat.

A Watchmen megjelenésekor rendkívül megosztó alkotás volt, sőt, még így hét évvel később is az. Christopher Nolan azt mondta Snydernek, hogy túl korán készítette el a filmet, ezzel pedig nehéz vitatkozni. Tekerjük csak kicsit vissza az időt. Tehát 2009-ben járunk, a Marvel filmes univerzuma mindössze két filmnél tart: a Vasembernél és aHihetetlen Hulknál, a DC pedig épp egy éve, hogy kiadta kezei közül a Sötét Lovagot. Ekkor még sejteni is alig lehetett a közelgő szuperhős dömpinget, amire a Watchmenigazából a válasz. Erre a legközelibb példa lehet a Deadpool. A közönség megérett már a zsáner kifordítására, a Deadpool ezt pedig maradéktalanul teljesítette. Amit aDeadpool a humorával és főszereplőjével ért el, azt a Watchmen a történetmesélésével és karaktereivel. Emiatt mondom azt, hogy akinek akkor nem tetszett, itt az ideje egy újabb esélyt adni az Őrzőknek!

Visszakanyarodva az alternatív 1985-re és cikkünk címére: Ma este New Yorkban meghalt egy komédiás - írja Rorschach naplója. A Komédiás (Jeffrey Dean Morgan) halála indítja el az eseményeket: valaki vadászik az Őrzőkre. Rorschach (Jackie Earle Haley), a szuperhősök elleni törvény ellenére is önbíráskodó félőrült, feladatának tekinti, hogy figyelmeztesse erről Dan Dreiberget, az Éji Bagolyt (Patrick Wilson) és Dr. Manhattant (Billy Crudup).

A cselekmény lényegi része valójában nem hosszú, és a filmet nem nehéz részekre osztani. Míg az Őrzők háttértörténetét szépen adagolva kapjuk meg, addig bizonyos szakaszokon egy karakterre fókuszálunk egészen a film két harmadáig. Először a Komédiás része, aztán Dr. Manhattan és még mások. A főbb karakterek jelentősen eltérnek egymástól, értendő ez motivációjukra, erkölcsi nézeteikre. Ott van a már sokszor emlegetett Komédiás, aki bevallottan egy paródia és a világot is egy hatalmas viccként fogja fel. Rorschach egy romlott, mocskos világot lát, s gondolatait nem fél megosztani a közönséggel, ami abszolút nem gond, lévén a legjobb szövegeket ő kapta. Adrian Veidt / Ozymandias (Matthew Goodie), mint a világ legokosabb embere nagy beruházásokban látja az emberek jövőjét, míg Éji Bagoly és Lauire Jupiter (Malin Akerman) a tipikus jó hősöket formálják meg.

Igen. Egy kimaradt. Ő lenne Dr. Manhattan. Az egykori Jon Osterman, aki egy labori baleset során megsemmisült, majd újra összerakva magát egy természetfeletti lénnyé vált, megváltoztatva az addig ismert világot. Az urántól kéken ragyogó Dr. Manhattan egyszerre látja a múltat, a jelent és a jövőt, s képes bármit atomjaira bontani, vagy akármit teremteni a semmiből. Ereje révén nem csoda hát, hogy lassan eltávolodik az emberiségtől. Átok lenne egy ilyen lény jelenléte vagy áldás? Mi történne, ha ellenünk fordulna? Egyáltalán ki lehet játszani egy ehhez hasonló teremtményt?

A Watchmen foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, és természeténél fogva egy félelemkeltő individuumként mutatja be Dr. Manhattant. Érdekes, hogy Snyder következő filmje, a Batman Superman ellen: Az igazság hajnala hasonló témát fog körüljárni csak épp Supermannel a középpontban. A szóban forgó kék neutrális hős mégis sokkal fenyegetőbb: nincs ellene mit tenni, neki nincs "kriptonitja".

A Watchmen nem egy egyszerű alkotás sem filmben, sem képregényben. Sokáig egészen megfilmesíthetetlennek tartották, épp ezért érdekes, hogy Snyder egy nagyon pontos adaptációt tett le az asztalra, mely nem köpi szembe alapanyagát, bár más befejezést kapott. Erről a befejezésről annyit érdemes tudni, hogy Alan Moore (a képregény írója) is méltatta és kifejezetten okosnak találta. Személy szerint, sőt sokak véleménye alapján merem állítani, hogy jobb, mint a képregény konklúziója. De ne feledjétek, ez szubjektív, senki egyéni meglátását nem tervezem felülírni.

A színészek jók, nem kiemelkedők, szimplán jók. Egyedüli kivétel talán Rorschach, aki már a forgatókönyvből adódóan is kiérdemelte a közönségkedvenc szerepet. Snyderhez méltóan a színészeket megannyi lassítás és tömény vizualitás kíséri, ezúttal dalbetétekkel megfűszerezve. Ez a film igazából ékes példája annak, hogy Zack Snyder, ha értelmes forgatókönyvet kap, tud rendezni. Ez azonban nem teszi semmissé azt a tulajdonságát, hogy bármilyen hulladékból képes filmet készíteni. Csak egy esetnek álljon itt a grandiózusan rossz Álomháború, ami kemény próbálkozás volt karrierje végleges elpusztítására.

Egy bekezdésnyit bőven érdemes róla mesélni mindenféle spoiler nélkül. A Fekete Hajó meséi egy fiktív képregénysorozat a Watchmen világán belül, aminek számai a történettel párhuzamosan kerülnek nyomtatásba. Ezt az újságosnál olvassa egy fiú, és rajzfilm formájában mi is meg-megkapjuk belőle adagunkat időről időre. Érthető miért került ki a film mozis változatából, hisz nélküle is érthető a történet, azonban még jobban segíthet megérteni Ozymandias motivációit, és azt, hogy min mehetett keresztül.

Összességében kinek ajánlható a Watchmen? Fura kérdés, hisz aki ezt olvassa, az nagy valószínűséggel látta már, de a kisebbség kedvéért: ha szeretnél valami nagyon mást látni a szuperhős zsáneren belül, ami fenekestül felfordítja ezt a dömpinget, akkor ez számodra a megfelelő darab. A Marvel a könnyedségre épít, így nekik a Deadpoolvalósítja meg filmjeik között a paródiát, a DC ellenben a sötétségre és a komolyságra hajt, így valamilyen nyakatekert értelemben a Watchmen groteszk párja lehet a filmnek. Egy nagyon hosszú, komoly, lassú tempójú, kifejezetten erőszakos, ám nem az erőszakra építő filmről van szó, ami nem való mindenkinek. Nem egy tipikus közönségfilm, de egy próbát minden bizonnyal megér. Reméljük Snyder végre ismét egy jó íróval maga mellett (Chris Terrio) képes lesz újfent valami értékeset felmutatni 2016-ban Supermannel és Batmannel a főszerepben.

Superman Tim Burton világában

Idén Hollywood úgy ellát minket szuperhős filmekkel, mint eddig soha. A Deadpool februári premierje után a következő már Batman és Superman első közös filmje lesz. Hogy mi köze ennek a dokumentumfilmnek a Batman Superman ellenhez az egyik címszereplőn kívül? A Superman Lives című Tim Burton film egyik fő célja volt megfilmesíteni a legendás 1993-as képregényt, melyben Superman meghalt (aztán visszatért). Doomsday léte az idén érkező filmben az, ami kapcsot alkothat a Batman Superman ellen és a Superman Lives között, ugyanis Superman gyilkosa nem volt más, mint Doomsday. Fontos: ezzel nem azt akarom mondani, hogy idén láthatjuk Supermant elbukni a mozivásznon, de megvan a lehetősége.

Tehát a ’90-es években járunk, amikor Jon Peters producer eldönti, hogy szeretne egy filmet készíteni Supermanről, ehhez azonban három feltételnek teljesülnie kell: a kriptoni hős nem repülhet, nem viselheti a ruháját és meg kell küzdenie egy pókkal. Legalábbis Kevin Smith forgatókönyv író szerint ilyen követelmények között készült az első változat, noha ezeket a pontokat a producer tagadta. Érdekes koncepció? Igen! Van értelme? Nem! A továbbiakban szerencsére az első két pont tisztázódott.

Aki jártas valamennyire az internet világában, az tudhatja, hogy valaha Nicolas Cage-et szemelték ki Superman szerepére, aki igazi fanatikus révén biztos örömtáncot járhatott (saját gyermekét is Kal-Elnek nevezte el). Képe az ikonikus szuperhős ruhában bejárta a világhálót: egy hosszú hajú, enyhén gagyi jelmezű Supermant láthattunk. Emellé társult még Tim Burton rendező, aki Cage castingjánál Michael Keatonra hivatkozott, hisz őt sem szerették volna az emberek a Sötét Lovag szerepére.

Tim Burton csalódást igazából nem okoz. A film rendezője, a Collider Movie Talkból talán néhány embernek ismerős Jon Schnepp, nem volt rest őt sem felkeresni a projekttel kapcsolatban. Burton birtoka igazából pont annyira beteg, mint maga az ember az udvari sírköveivel, valamint háza csontvázaival és egyéb filmes figuráival (és tegyük hozzá, ő még a vaksötétben is napszemüveget visel). A Superman Liveskoncepciója egyszerű: Superman meghal, de visszatér, és ezt a Burtonhöz méltó legbetegebb módon akarták megvalósítani (nem is csoda, hogy három író kezében is megfordult a forgatókönyv, bár Burtonre a választás nem a munkálkodás kezdetén esett).

Mit is értek betegség alatt? Lex Luthor markáns épülete legyen gótikus, Brainiac legyen egy pók, az űrhajója pedig egy hatalmas koponya. A film továbbá felvonultat koncepciós rajzokat a hajón tartózkodó undorítóbbnál undorítóbb lényekről, az új (egyébként egész pofás) Kriptonról és... Doomsdayről. A hatalmas, regeneráló, halhatatlan (vagyis inkább folyton újjáéledő), fejlődő szörnyeteg Álmosvölgy önjelölt polgármesterének kezében természetesen nem lehet képregényhű, s talán a legtorzabb értelmezést is ő kapta (ezt már nem lőném le). Burton nincs oda a szuperhősökért, és Batmant is csak azért vállalta be, mert ő az egyetlen, akit bír sötét történetei miatt. A reményt szimbolizáló Superman így hasonlóan komor útnak indult, mely aztán a stúdió válsága miatt félbeszakadt.

A The Death of "Superman Lives": What Happened? egy érdekes film, aminek a címe kicsit félrevezető lehet. Ugyan van szó arról, mi okozta a kaszálást, a reflektorfényben mégis a készítési procedúra áll. Kapunk egy "hogyan készült" típusú dokumentálást egy olyan darabról, ami sosem készült el, és akár egy egyedi darab lehetett volna a szuperhősfilmek között, noha biztosan rendkívül megosztó is. Laikusoknak is ajánlják, azonban az igazi ízét az adja, ha van egy kis (és tényleg nem kell nagy dolgokra gondolni) háttértudása az embernek Superman világával, antagonistáival kapcsolatban.

A kártyavár felépült

A House of Cards-ot sokan a Netflix legjobb sorozatának tartják. Legnagyobb örömömre, mától Magyarországról is elérhető a Netflix kínálatában, egyelőre csak angol felirattal, de ennek is örülni kell! Addig is vegyük górcső alá, hogy mi történt Frank és Claire Underwooddal a legutóbbi szezonban. Figyelem, ha még nem láttad a harmadik évadot vagy a korábbiakat, akkor inkább ne olvass tovább, mert enyhénspoileres írás következik.

A második évad vége nagy katarzis volt, Frank elérte célját, az elnökséget. A folytatásban azokra a kérdésekre keresték a készítők a választ, hogy mi van a csúcson túl? Milyen hatással van az abszolút hatalom megszerzése Frank környezetére, a házasságára Claire-re? Kikkel kell szembeszállnia, hogy magánál tarthassa az elnöki széket? Kevin Spacey játékára továbbra sem lehet panasz, akárcsak a sminkesek munkájára. Ahogy egyre szövevényesebb politikai intrikák során kell a karakterének átlavíroznia, úgy őszül bele a gyülekező gondok felhőjébe. (Az évad végére már kész télapó, csak a szakáll  hiányzott.)

A helyzet nem indul túl rózsásan Frank számára: tulajdonképpen egy unalmas elnök, aki néha felavat valamit, tart pár beszédet, viccet csinál belőle a média és közben nekünk, a nézőknek osztja életvezetési tanácsait. Olyan pozícióba került, ahol legfeljebb a rohamosan közeledő következő választásig van biztos helye, de támogatói nincsenek, se az ország helyzetét javító ötletéhez, se a választási kampányához. Az sem segíti a hivatalban töltött idejét, hogy Claire többre vágyik a szimpla First Lady szerepnél, és itt kezdődnek az igazi bonyodalmak. Robin Wright annyi réteget visz a játékába, hogy sokszor nem vagyok teljesen tisztában karaktere szándékaival, és számomra ez szolgáltatja a személyét körbelengő misztikumot. Aztán ahogy haladunk előre a sztoriban, ezek a rétegek egytől-egyig leomolnak, mint egy ostromlott várfal. Miközben a nemzetközi helyzet szép lassan fokozódik, Claire karakterfejlődése egy-egy lényeges pontján váratlanul “megrántja a kormányt”. Az első két évad rendes lezárást kapott, most viszont Claire-nek köszönhetően akkora cliffhangert kaptunk az arcunkba az utolsó percben, hogy a fanatikus rajongók azóta már csontig rágták a körmeiket. A két színész kémiája továbbra is működik, de a kapcsolatuk más szintre került, és ezt nézőként is érezni lehet. Hasonlóan ambiciózus karakterek állnak egymással szemben, látszólag azonos szinten, de valójában alá-fölé rendeltségi viszonyban.

A harmadik évad erősségei közé tartozik egy régi szereplő, Doug Stamper, Frank pincsije, jobbkeze, intézője, “egyfolytában ugyanazzal az érzelemmentes faarccal néző” mindenese. A második évad végét fejjel a földön végezte egy erdőben, és itt láthatjuk újra, amint magához tér a kómából egy kórházban. Az ő története itt kapott egy mellékvágányt, ami nekem nagyon tetszett és a Dougot alakító Michael Kelly nagyon erős alakítást nyújt. Egy célja maradt, hogy minél előbb visszakerülhessen Frank mellé, ami nem egyszerű feladat amellett, hogy újra meg kell tanulnia járni: egyrészt nagyot hibázott, másrészt lett egy helyettese Seth személyében. A másik nagyon erős mellékszereplő az orosz elnök, Viktor Petrov, akit Lars Mikkelsen alakít. Igen, ő Mads Mikkelsen (Hannibal, Zöld hentesek) bátyja. A sorozat készítői nagyon jól választottak, hiszen azon túl, hogy egy picit még hasonlít is Vlagyimir Putyinra, tökéletes ellenpólusa Frank Underwoodnak. No, nem arra kell gondolni, hogy jószívű és törődő elnöke Oroszországnak - ez nem fantasy -, hanem arra, hogy ő is ugyanolyan hatalommal bír, mint Frank, hasonlóan pragmatikus, törtető és ambiciózus. Frank Underwood megkapta méltó ellenfelét és rá kell jönnie, hogy a 10 éve pozícióban lévő orosz medvével szemben neki nagyon kevés tapasztalata van a nemzetközi intrikák terén. Kettejük játszótere már túlnő az USA határain és (nem mindig) óvatosan kóstolgatják egymást, egyelőre a 3. világháború kirobbantásának sikeres elkerülésével. Az egész évadban csak négy epizódban kapott szerepet, de azok a legjobbak közé tartoznak.

Vajon megkapja Saul az Oscart?

Eltelt egy újabb év, ezúttal is szoríthatunk kedvenceinkért, hogy díjazottak lehessenek. Csak úgy, mint múlt évben, most is élőben közvetítjük az aktuális történéseket, hogy ne maradhassatok le semmiről. Lélegzetvisszafojtva várjuk az idegen nyelvű kategória nyertesét, szurkolunk a Mad Maxnek és A visszatérőnek, és talán DiCaprio is végre megkapja a hőn áhított díjat. Holnap hajnali fél 3-tól tartsatok velünk, mert J103Baronskival és Mendax Durdennel karöltve, fáradságot nem ismerve osztjuk meg veletek a legfrissebb történéseket. A tovább után az elejétől a végéig elolvashatjátok a gála történéseit, aminek két kiemelkedő pillanata is volt, az egyik Leo díja, a másik pedig a Saul fia győzelme. 

Egy romantikus komédia zombikkal? – Haláli Hullák Hajnala

A Haláli hullák hajnala az Edgar Wright–Simon Pegg szerzőpáros első közös mozifilmje, melyet korábbi, Spaced című tévésorozatuk szellemében (és nemegyszer arra utalva) készítettek. A Haláli hullák hajnala ugyanúgy tömve van popkulturális referenciákkal, mint a Spaced, harsog a kiváló angol humortól és mindezeken túl úgy válik a zombifilmek paródiájává, hogy maga is ízig-vérig autentikus zombifilm.

A Haláli hullák hajnala rengeteg filmet megidéz. Találhatunk benne utalást különféle zombifilmekre (főképp George A. Romero Holtak szériájára), a Birodalom visszavágra, de még az eredeti Hivatalra is. A filmnek minden jelenetében fölfedezhető idézet, melyek nem törik meg a cselekmény folyását, szinte észrevétlenül simulnak bele.  Az intertextusok nagyban hozzájárulnak ahhoz az élményhez, amit a Haláli hullák hajnala nyújt: hol paródia tárgyává teszi az adott utalást, hol ezek által nyeri el legitimitását az adott műfajban, vagy pedig szimplán kikacsint az értő nézőre, aki, fölismerve a beemelt textust, összemosolyog a rendezővel.

A film fergeteges szórakozást biztosít. Azoknak is, akik románcra vágynak, azoknak is, akik a horror vérengzésére és azoknak is, akik nevetnének egy jót. A humor forrása gyakran a szereplők jól megírt szövegei, a visszatérő be-, ki- és elszólások, de sokkal gyakoribb a vizuális komédia, mely a rendező, Edgar Wright egyik kézjegye. Példának okáért a film első fele ilyen képi poénokra épít, amikor a zombi apokalipszis csupán a beállítások hátterében törik ki, mintegy mellékesen, hogy ja, amúgy itt zombik is vannak. A néző ezen tudás birtokában csak nevet a szereplők vakságán.

Magának a sztorinak nem sok köze van a zombi apokalipszishez, az csupán katalizátorként szolgál arra, hogy főhősünk, Shaun, végre összeszedje magát és rendbe tegye életét. A zombik fölbukkanása arra ösztönzi, hogy részegen hűtőre firkantott listáját az utolsó pontig kipipálja: "Go round mum's, get Liz back, sort life out!" Gyerekes, strucc-politikát folytató életstílusának véget vet a világ vége, a zombik pedig valódi vezetőt faragnak belőle, hogy végül boldogan élhessen, amíg meg nem hal.

Cikkem címéül a Haláli hullák hajnala DVD borítójának szövegét választottam. Legyen bár hangzatos, a filmre ez a megállapítás nem igaz. A Haláli hullák hajnala igen komolyan beszél az emberi (és romantikus) kapcsolatokról, középpontjában egy félresiklott szerelem áll, miközben nevetünk az abszurd helyzeteken és morbid poénokon, mégsem válik romantikus komédiává. Vígjátéki elemei és mély tartalma mellett a Haláli hullák hajnala egyértelműen horror. A zombifilmek elemeit (és zombifilmekre tett konkrét utalásokat) fölhasználva építi föl világát, melyben elhelyezi karaktereit és elmeséli a történetüket, gyakran ugyanolyan véresen, mint bármely zombihorror.

A Haláli hullák hajnala különleges élmény. Kineveti a zombifilmeket, miközben tiszteleg is előttük, remek vizuális humorral nevetetti meg a nézőt, komoly témákról beszél és még románcra is marad elég idő. Ajánlom mindenkinek, horror rajongóknak és vígjátékok kedvelőinek is. Ha pedig az ön szomszédságában törni ki a következő zombi apokalipszis, ne feledje: a legjobb, ha eltávolítjuk az élőholtak fejét, vagy elpusztítjuk az agyukat. De talán még jobb, ha inkább valami biztos helyre menekülünk, megiszunk egy hideg pint sört és megvárjuk, amíg az egész elmúlik.

Leszbikus kaland - Carol (2015)

Az Akadémia idén úgy gondolta, ha már egy film nem elég jó, hogy bekerüljön a legjobbak közé, vigaszdíjként a színészek kategóriájában való jelöléssel ismerte el a szándékot, ami szinte képmutatással ér fel, tekintve, hogy mint a Dán lány esetében Redmayne alakítása bár jó, de a bemutatni kívánt karakterfejlődés szörnyű, és ugyanez igaz a Carol Blanchettjére, akiből bár mélyen búgó hangjából árad a szexualitás, a karakter súlytalan, egysíkú. Újabb film tehát, ami nagyot akart szólni, a leszbikus téma miatt a neki járó hype-ot is szépen meglovagolta, ám belül üres és semmitmondó maradt.

Todd Haynes mozija ígéretesen indult, az opening alatt felcsendülő zene talán az egyetlen felidézésre méltó momentum. Teljesen bepozícionál az események fókuszába, majd elhalkul a zene, és több mint két órás mélységes unalom veszi kezdetét. Érdekes, hogy hőbörgésre adhatna okot a leszbikus téma, mégsem érezzük kínosnak, sőt, a legelhanyagolhatóbb tény, hogy a szerelem két nő között szövődik. Senki sem kapja fel a fejét, senki sem bámulja meg őket, így a néző sem. Kérdés, hogy ez a rendező érdeme-e vagy az 50-60-as évekbeli Amerika naivitásának, amikor még nem kapott füttykoncertet, hosszú, jelentőségteljes pillantásokat, lesajnáló tekinteteket két sétáló nő kettőse - inkább az utóbbira szavazok.

Szóval ha már a leszbikus téma sem szolgál vezérelvként, nem marad más hátra, mint a színtiszta és igaz szerelem, ami nagyívű és drámai kívánt lenni, de ha jobban megnézzük, semmi ilyesmiről nincs szó. Adott egy válófélben lévő gazdag feleség – MILF (sic!) -, aki unalmában flörtbe bocsátkozik babavásárlás közben a csinos, naiv fiatal lánykával. Cate Blanchett Carol Airdje céltudatos ragadozó, mélyen búgó hangjával és mélyre ható pillantásával seperc alatt zavarba hozza az eladólányt, ha kell, „hálaebédre” invitálja, mert az visszaszolgáltatta a „véletlen” ott felejtett kesztyűjét, és nem rest meginvitálnia a házába, mikor elvileg a kislányával szeretné tölteni az időt, ugyanis az apuka igényt tart rá karácsonykor. Carol önző, ezt kár lenne tagadni, és ezzel semmi baj nem lenne, ha közben eldobná a külvilág felé mutatott álszent, képmutató maszkját. A férje annak ellenére vette el, hogy mindvégig sejtette, neje a saját neméhez vonzódik. Carol tudhatta volna, ha válóperre kerül a sor, férje a gyermekelhelyezési perben felhasználhatja ezt ellene (meg is tette), és ahelyett, hogy harcolt volna a lányáért, utazni indult a beújított szeretőjével. Szerelmük lelki és testi értelemben is beteljesült, kiélvezték egymás társaságát, meghozták a kellő áldozatot a kapcsolatukért. És ennyi…

Elég egydimenziós, papírmasé karakterek, semmi izgalom nincs bennük, és sajnos ez a két színésznő kémiájára is kihatott, ezen rontani már csak a blőd szövegkönyv tudott. Blanchettből árad a szexualitás, Marából meg a naivitás, de egyikük sem tud újat mutatni, elmélyülni a karakterükben. DE legalább nem lett giccses és öncélú...

Te kibírnál 5 évet egy szobában? - A szoba kritika

Hála az égnek csak a tartalmát olvastam el a filmnek és egyetlen előzetest sem láttam belőle. És jól tettem, mert így is meglepetésként ért, mivel előtte sehol sem láttam egyetlen jelenetet sem a filmből. Izgatottan ültem be a terembe, mert az elmúlt időben egyetlen alkotást se láttam volna, amire egyértelműen rábólintanék, hogy "ez igen."

A szoba érzelmek egész skáláját vonultatja fel, és így igyekezik berántani nézőjét a film világába. Vajon sikerül elérnie célját? Ne haladjunk ennyire előre, nézzük meg mivel is dolgunk! A történet szerint Jack és édesanyja, Joy a szobába élik mindennapjaikat. Ez a legjobbik esetben is csak 10 négyzetméteres helyiség jelenti Jack számára a világot. Ami a szobán kívül van az elképzelése szerint csak az űr. Itt játszik, tanul, tévézik és él gondtalanul, amíg 5 éves nem lesz. Ekkor közli vele Joy, hogy annak a falnak, amit ők látnak, van egy másik oldala is és ott a valódi, létező világ terül el. Mondanom sem kell, hogy egy ilyen fiatal kis srácnak ezen kijelentés után millió kérdése támad, arról nem is beszélve, hogy egészen eddig az információig csak a szoba létezéséről tudott, amit anyja töltött meg élettel, hogy így biztosítson fia számára egy tűrhető és szerethető környezetet. Miután ezt az újdonságot sikerül némiképp feldolgoznia, közösen nekilátnak a menekülési tervnek, hogy végre kiszabadulhassanak a négy fal fogságából, és ezáltal kiiktassák életükből a csak Öreg Nicknek nevezett apát, aki Joyt már 7 éve tartja fogva.  Ezt az információt ha nem gond inkább hagyom ködbe veszni, mint ahogy azt is, hogy min mennek ketten keresztül, miután kiszabadulnak a szobából.

A filmet nem a sztori, hanem a színészek viszik el a hátukon. Brie Larson és Jacob Tremblay brillírozik a szerepükben, mindkettejüktől a lehető leghitelesebb alakítást kapjuk. Larson a szerető és védelmező anyaként nyújt nagy valószínűséggel Oscar-díjas alakítást, míg Tremblay a maga 10 évével sokkal idősebb színészkollégáit megszégyenítően prezentálja a meglepődött kisfiút, aki számára a szó szoros értelmében a szabaduláskor tárul ki a világ.  A rendező, Lenny Abrahamsont is dicséret illeti, mivel a szabadulás után nem hagyja szétesni a filmet, azaz nem különül el a szobában és az azon kívül látott cselekmény sem. Valamint az, hogy hogyan tudták megoldani azt, hogy abban a kicsi fészerben forgatták le a szobás jeleneteket még most sem értem. Továbbá kiemelném a zenét, ami bár a film nélkül is megállja a helyét, de igazán mégis csak azzal együtt működik. Olyan szinten ad egy plusz lökést a filmben látható érzelmeknek, hogy ember legyen a talpán aki miután véget ért a stáblista nem morzsol el pár könnycseppet. Egy szó, mint száz. Hiába sikerült rövidre az írásom higgyétek el, hogy bőven van ebben a filmben potenciál. Egy igazi érzelmi hullámvasút, amit mindenkinek át kell élni.