A sorozat két főszereplője borzalmasságuk ellenére valahol szerethető figurák is egyben, hisz egyrészt milyen lenne már az a sorozat, ahol nem kedveljük a karaktereket, másrészt az embernek amúgy is van egy rossz szokása, hogy a negatív hősökért rajong. Arról nem is beszélve, hogy Jimmy és Gertchen életében nem nehéz felismerni azokat a mintákat, amiket mi is elkövetünk olykor, vagy azokat, amelyeket követnénk. Ki ne szeretne kinevetni mindenkit, és tojni a világra annak mindenféle giccsességével egyetemben? Ők ketten ezt teszik, közben isznak és buliznak, élik a saját életüket, ami nem a legjobb táptalaja egy egészséges kapcsolatnak. A sorozat egyértelműen a karakterekre épít, és amitől olyan nagyszerű lesz, az nem csak a két központi, de a mellékszereplőknek is köszönhető. A történet tele van elcseszett emberekkel, akiknek a sorsa legalább olyan érdekes, mint Jimmy és Gertchen sztorija. A lány legjobb barátnője Lindsay, akinél nem lehet érteni, hogy került össze férjével (nem is boldog), vagy Edgar, a kissé esetlen lakótárs, Jimmy legjobb barátja, Becca és Vernon katasztrófális házassága, mind borzalmasak, de rettentő szórakoztatóak is egyben. Ez persze nem lenne elég, ha nem a megfelelő szereplők játszanák őket. Nekem személy szerint egyikük sem volt ismerős a sorozat előttről, de nehéz elképzelni bárkit is úgy, hogy nem a sorozatbeli szerepével azonos. Egyedül a Gretchent alakító Aya Cash szerepelt olyan produkciókban, mint a News Room és aWall Street farkasa, de csak az IMDB közölte velem, hogy láttam ezekben, nyilván rossz az arcmemóriám. Ugyanakkor Kether Donohue (Lindsay) egyik interjúját nézve teljesen az az érzésem volt, hogy a valóságos énjét játssza és a sorozatbeli az igazi.
A sztori érezhetően rossz emberi tulajdonságokra épít, amin nagyon jól lehet szórakozni, és ez magával vonzza a történet erőteljes szókimondóságát is. Természetből fakadóan olykor kapunk enyhén megbotránkoztató jeleneteket is, de aki ismeri az FX sorozatait, az nem lepődhet meg a stíluson. A stíluson, ami valahol a romantikus komédiák kifigurázása is egyben, egy cinikus átirata valaminek, ami egy másik csatornán teljesen más árnyalatot kapna. Bár a sorozat alapvetően komédia, a drámai rész is erőteljes szerepet játszik. A második évadban például egy olyan vonalat hoznak be, ami központi kérdésként foglalkozik a depresszióval. Ez, vagyis a drámai felhang, meglepően jót tesz a sorozatnak, és jóval nagyobb mélységet ad a karaktereknek, akik ennek ellenére egy percre sem válnak önmaguk paródiájává. Igazából nehéz a rossz tulajdonságok ellenére sem megszeretni ezeket az embereket, bár véleményem szerint ez a dolog igazán csak a második évadra érik be. Az évadokról szólva, a harmadik már zsákban van, és nem tudom elég erősen ajánlani a sorozatot, simán az utóbbi idők egyik legjobbja. Nagyon vicces, szórakoztató és nem finomkodik.
