A világ tele van borzalmas emberekkel, olyanokkal, akik idegesítenek, kihasználnak, és még ha kedvesek, akkor is annyi borzalmas tulajdonságuk van, hogy tönkretesznek mindent maguk körül. És tudod mi a legborzasztóbb még az életben? A kémia. Az ellen nem tehetsz semmit. Tegye fel a kezét, aki még sosem szeretett bele borzalmas egyéniségű emberbe! Sejtettem. A You’re the worst erről szól: két önző és elviselhetetlen egyéniség egymásba szeret. Hát történhet ennél nagyszerűbb dolog?
A tévézés szempontjából semmiképpen sem. A nem tipikus komédiákat kedvelő emberkéknek is írhatnám ezeket a sorokat, de az igazság az, hogy a You’re the worst jóval populárisabb humorral operál, mint az elsőre látszik, mindezt teljesen egyedi és friss módon teszi. Maga az alapfelvetés is érdekes. Jimmy, az egoista író, aki az egyetlen publikált regénye egyre halványodó sikerén lovagol még mindig, megjelenik Becca esküvőjén. Teszi ezt azon okból kifolyólag, hogy tönkretegye az esküvőt, mert Becca kosarat adott neki, valamint hivatalosan rajta is van a meghívottak listáján. Aztán az esküvő egyetlen hozadéka az lesz, hogy megismerkedik Gretchennel, aki legalább annyira önző és egoista, mint Jimmy. Mit tehet két szarkasztikus, katasztrofális szociális képességekkel megáldott hedoinista ember? Szórakoztató szexuális viszonyba kezdenek, a jelszó: „kötöttségek nélkül”. A probléma akkor kezdi felölteni baljós alakját, mikor ráébrednek az elkerülhetetlen katasztrófára, hogy vonzódnak egymáshoz.
A sorozat két főszereplője borzalmasságuk ellenére valahol szerethető figurák is egyben, hisz egyrészt milyen lenne már az a sorozat, ahol nem kedveljük a karaktereket, másrészt az embernek amúgy is van egy rossz szokása, hogy a negatív hősökért rajong. Arról nem is beszélve, hogy Jimmy és Gertchen életében nem nehéz felismerni azokat a mintákat, amiket mi is elkövetünk olykor, vagy azokat, amelyeket követnénk. Ki ne szeretne kinevetni mindenkit, és tojni a világra annak mindenféle giccsességével egyetemben? Ők ketten ezt teszik, közben isznak és buliznak, élik a saját életüket, ami nem a legjobb táptalaja egy egészséges kapcsolatnak. A sorozat egyértelműen a karakterekre épít, és amitől olyan nagyszerű lesz, az nem csak a két központi, de a mellékszereplőknek is köszönhető. A történet tele van elcseszett emberekkel, akiknek a sorsa legalább olyan érdekes, mint Jimmy és Gertchen sztorija. A lány legjobb barátnője Lindsay, akinél nem lehet érteni, hogy került össze férjével (nem is boldog), vagy Edgar, a kissé esetlen lakótárs, Jimmy legjobb barátja, Becca és Vernon katasztrófális házassága, mind borzalmasak, de rettentő szórakoztatóak is egyben. Ez persze nem lenne elég, ha nem a megfelelő szereplők játszanák őket. Nekem személy szerint egyikük sem volt ismerős a sorozat előttről, de nehéz elképzelni bárkit is úgy, hogy nem a sorozatbeli szerepével azonos. Egyedül a Gretchent alakító Aya Cash szerepelt olyan produkciókban, mint a News Room és aWall Street farkasa, de csak az IMDB közölte velem, hogy láttam ezekben, nyilván rossz az arcmemóriám. Ugyanakkor Kether Donohue (Lindsay) egyik interjúját nézve teljesen az az érzésem volt, hogy a valóságos énjét játssza és a sorozatbeli az igazi.
A sztori érezhetően rossz emberi tulajdonságokra épít, amin nagyon jól lehet szórakozni, és ez magával vonzza a történet erőteljes szókimondóságát is. Természetből fakadóan olykor kapunk enyhén megbotránkoztató jeleneteket is, de aki ismeri az FX sorozatait, az nem lepődhet meg a stíluson. A stíluson, ami valahol a romantikus komédiák kifigurázása is egyben, egy cinikus átirata valaminek, ami egy másik csatornán teljesen más árnyalatot kapna. Bár a sorozat alapvetően komédia, a drámai rész is erőteljes szerepet játszik. A második évadban például egy olyan vonalat hoznak be, ami központi kérdésként foglalkozik a depresszióval. Ez, vagyis a drámai felhang, meglepően jót tesz a sorozatnak, és jóval nagyobb mélységet ad a karaktereknek, akik ennek ellenére egy percre sem válnak önmaguk paródiájává. Igazából nehéz a rossz tulajdonságok ellenére sem megszeretni ezeket az embereket, bár véleményem szerint ez a dolog igazán csak a második évadra érik be. Az évadokról szólva, a harmadik már zsákban van, és nem tudom elég erősen ajánlani a sorozatot, simán az utóbbi idők egyik legjobbja. Nagyon vicces, szórakoztató és nem finomkodik.
2016. április 4., hétfő
2016. április 2., szombat
Az acélember
Bevallom őszintén, szeretem a képregényfilmeket. Pontosabban mondva szeretném, ha a 98%-a nem lenne elcsépelt, unalmas vagy éppenséggel roppant bugyuta alkotás. Évek óta érkeznek hozzánk újabb és újabb adaptációk, de valahogy eddig soha senki nem tudta megrendezni a tökéletes, nagybetűs remekművet. Az ember már gyakran herótot kap a fantáziátlan Marvel-filmektől és a borzasztóan amatőr kivitelezésektől, ám legnagyobb szerencsénkre csaknem 3 évvel ezelőtt megjelent az, amire mindannyian vártunk. Hölgyeim és uraim, szeretném bemutatni Önöknek Zack Snyder rendezőt (a továbbiakban Atyaisten) és mesterien megkomponált gyöngyszemét, az Acélembert.
Kaotikus állapotok uralkodnak a Kripton bolygón, Zod tábornok a helyzetet kihasználva magához ragadja a hatalmat, ám egykori barátja, Jor-El az utolsó pillanatban kilő egy űrhajót a Föld felé, benne csecsemő fiával és egy titkos kódexxel. A hajó egy kansasi kisvárosban landol, ahol a Kent házaspár talál rá a gyermekre és sajátjukként nevelik fel. Clark Kent néven hosszú évekig el tud rejtőzni az emberek között anélkül, hogy felfedné különleges képességeit, azonban amikor Zod támadást indít a Föld ellen, hősünk a hadsereggel karöltve felveszi a harcot saját fajtársaival szemben.
Nem szeretnék kertelni, ez a film bemutatja az ideális szuperhőst. Végre nem egy laza poéngyáros marhát kapunk pizsamában, hanem egy érett, megfontolt szereplőt, aki fáradhatatlanul menti meg folyton ugyanazt a hat embert. Szándéka és eltökéltsége csodálatraméltó, képes bármennyi fájdalmat eltűrni, közben mégis megmarad benne egyfajta emberség, ami szimpátiát kelt a nézőben. Belső vívódása saját morális értékei és fogadott apja tanításai között átütő erővel hat a közönségre, ez adja a mű alapvető drámai töltetét. Finoman kibontakozó szerelmét Lois Lane iránt precízen dolgozták ki, picit talán túlságosan is, mert sokkal életszerűbb volt így, mint a képregényekben. Kivágták a rémunalmas, nyálas párbeszédeket, inkább gyorsan a lényegre tértek, megkímélve a közönséget a felesleges részletektől. A színészek egytől egyik zseniálisak, Henry Cavill páratlan beleéléssel mutatja be Superman gyötrelmeit, simán lepipálva a korábbi filmekben látott alakításokat. Párja, Amy Adams szintén remekül hozza a félelmet nem ismerő riportert, végre nem egy bajba jutott libát láthatunk, hanem egy határozott, karakteres nőt, akinek az összes megjelenése teljességgel indokolt és kifogásolhatatlan.
Külön kiemelném Snydert, az Atyaistent, aki ezt a csodát fantasztikus pontossággal, mély tisztelettel, illetve alázattal a szemünk elé tárta. Felemelő élmény volt látni, ahogy Snyder ledobja magáról a "logikus történetvezetés" és a "pontos karakterfejlődés" felesleges béklyóit. Néha random történtek az események, egymástól függetlenül, mindenféle értelem nélkül, ami egyáltalán nem gond, elvégre ez egy szuperhősfilm, nem pedig A féreglyukon át Morgan Freemannel. Itt az a lényeg, hogy szórakoztató legyen, sok akcióval és rendkívüli látvánnyal tálalva, ebben rejlik az Acélember igazi ereje. Az Atyaisten már-már Michael Bay-i magasságokba emelkedve robbantja fel Manhattan amúgy is lebontásra váró épületeit, emellett a folyamatos összecsapások is rendkívül izgalmasra és pörgősre sikeredtek. A szövegkönyvért felelős David Goyer szintén kitett magáért, nemhiába ő az egyik legnépszerűbb képregényíró manapság. Sikerült olyan mondatokkal gazdagítani a filmet, amiknek hatására olyan kellemes érzés kerülgetett, mintha egy '80-as évekbeli akciófilmet néztem volna Dolph Lundgren főszereplésével.
Egy szó, mint száz, az Acélember végre megtestesíti az igényes rajongók álmát, így kell kinéznie egy zsánerfilmnek, kérem szépen. Ha tőszavakban kéne jellemeznem, a következők lennének a legtalálóbbak: BUMM-BUMM, DURR-DURR, RATATATATATATTATTA, KA-BOOOM, RECCS, MIAÚ. Ezzel mindent elmondtam, megtekintése mindenkinek kötelező, ezen kívül szeretném felhívni a figyelmet, hogy a várva várt folytatás (Batman vs. Superman) már a mozikban hódít. Kérem, támogassátok minél több jegy vásárlásával, hogy még sok hasonló kaliberű királyságot toljanak az arcunkba. Zack Snyder for Prez!
2016. március 30., szerda
Valami bűzlik a Pokol Konyhájában
Tisztán és pontosan emlékszem arra a tavalyi márciusi napra, amikor a Netflix és a Marvel szerelemgyermeke napvilágot látott és szinte azonnal közönségkedvenccé vált. Igen, kedves Elvtársak, a 13 részes Daredevil jött, látott és győzött, letarolva a többi szuperhősös sorozatot (sőt jó néhány filmet is), teljesen új megvilágításba helyezve a zsáner világát. A szinte tökéletes nyitás után nem volt kérdés egy újabb évad elkészítése, viszont lehetett tartani attól, hogy esetleg alulmarad a színvonal az elődjéhez képest. Kétségkívül tapasztalhatunk kisebb-nagyobb eltéréseket, azonban legnagyobb szerencsénkre a Fenegyerek még mindig viszi a prímet a kategórián belül.
Nem sokkal az első évad végét követően csöppenünk bele az eseményekbe: Wilson Fisk letartóztatásával Matt Murdock kicsit fellélegezhet és már klasszikus vörös jelmezében csépeli a mezei rosszfiúkat. Ám nyugalma nem tarthat sokáig, valaki vadászni kezd a város bűnözőire, lerombolt épületeket és hullahegyeket hagyva maga után. A rendőrség tehetetlenül próbál a Megtorló kódnévvel ellátott személy nyomára bukkanni, eközben felbukkan Matt volt barátnője, Elektra, aki nem mellesleg profi bérgyilkos és hősünk segítségét kéri a Kéz elleni harcban. Izgalomból, bunyóból és konfliktusokból most sincs hiány, de vajon elég lesz-e mindez a rajongók számára?
Bár elhatároztam, hogy nem fogom összehasonlítani az előző szezonnal, mégis akarva-akaratlanul szembetűnik néhány (pozitív és negatív) tényező ezzel kapcsolatban. A sötét, komor, noiros hangulat ugyanúgy működik, az akciójelenetek jól megkoreografáltak, a színészek változatlanul remekelnek (erre később visszatérek), viszont a történetvezetés hagyhat némi kívánnivalót maga után. Míg az első évadban egy fő szálat követtünk végig, most két vonalat is kapunk, ami egy darabig működik, csak a vége felé kezd összekuszálódni és itt-ott összecsapottnak tűnik. Alapból nincs gondom a ninjákkal, de egy idő után bármennyire is nőtt a veszély, egyre súlytalanabbnak tűnt a jelenlétük. Az elején túlmisztifikálták az ő történetüket, a végére meg szinte csak kötelező jelleggel tűntek fel, mert kellettek a csattanóhoz. Kár érte, ezt a részt jobban is kezelhették volna a rendezők. No, de mi a helyzet szereplők terén?!
Ismét kiderült, hogy Charlie Cox jó választás volt a főszerepre, küszködése saját démonaival a jog és a vallás oldalán valószerű és emberivé teszi, ebben kiváló partner Elden Henson (Foggy Nelson) és Deborah Ann Woll (Karen Page), aki sokat fejlődött a korábbiakhoz képest. Az igazi meglepetést azonban a két frissen debütált karakter okozta. Elodie Yung (Elektra) egy ízig-vérig femme fatale, vonzó, hidegvérű, tökéletes párja Daredevilnek. Kettejük kémiája átütő erővel működik, nélkülözve minden felesleges sallangot, amiért igazán hálásak lehetünk. Mégis, aki számomra elvitte az egész sorozatot és ha hívő lennék, imába foglalnám a nevét:
Jon Bernthal, azaz a Megtorló. Atyavilág, Jézus szíve, meg a hét szentség, leírhatatlan amit ez az ember művelt a képernyőn! Maximálisan kihozott mindent a karakterből és a legjobb, hogy nem csupán a megállíthatatlan gyilkost látjuk benne, hanem egy végletekig megtört és elkeseredett embert, aki elveszített mindent, ami fontos volt neki. Egyszerre félelmetes, durva és sajnálatraméltó, mindez páratlanul hiteles alakítással fűszerezve. A legerősebb jeleneteket neki köszönhetjük - bírósági tárgyalás, párbeszéde a kéményhez láncolt Daredevillel a tetőn, illetve a temetőben -; emellett komoly morális kérdéseket feszeget, vegyes érzelmeket kiváltva a nézőből.
Mindent összevetve remekül sikerült a Daredevil idei szezonja, hiába rendelkezik több apró hibával, legalább ennyi újdonsággal és élménnyel gazdagodtunk. Rengeteg potenciál van a sorozatban, bízzunk benne, hogy jövőre sikerül még inkább kiaknázni ezeket a lehetőségeket. Mi mindenesetre töretlen lelkesedéssel várjuk a folytatást, azt pedig csak halkan súgom meg, hogy szóba került a Megtorló önálló szériájának a forgatása... (kezeket összekulcsol, elmond három Bernthal-atyánkot!)
Nem sokkal az első évad végét követően csöppenünk bele az eseményekbe: Wilson Fisk letartóztatásával Matt Murdock kicsit fellélegezhet és már klasszikus vörös jelmezében csépeli a mezei rosszfiúkat. Ám nyugalma nem tarthat sokáig, valaki vadászni kezd a város bűnözőire, lerombolt épületeket és hullahegyeket hagyva maga után. A rendőrség tehetetlenül próbál a Megtorló kódnévvel ellátott személy nyomára bukkanni, eközben felbukkan Matt volt barátnője, Elektra, aki nem mellesleg profi bérgyilkos és hősünk segítségét kéri a Kéz elleni harcban. Izgalomból, bunyóból és konfliktusokból most sincs hiány, de vajon elég lesz-e mindez a rajongók számára?
Bár elhatároztam, hogy nem fogom összehasonlítani az előző szezonnal, mégis akarva-akaratlanul szembetűnik néhány (pozitív és negatív) tényező ezzel kapcsolatban. A sötét, komor, noiros hangulat ugyanúgy működik, az akciójelenetek jól megkoreografáltak, a színészek változatlanul remekelnek (erre később visszatérek), viszont a történetvezetés hagyhat némi kívánnivalót maga után. Míg az első évadban egy fő szálat követtünk végig, most két vonalat is kapunk, ami egy darabig működik, csak a vége felé kezd összekuszálódni és itt-ott összecsapottnak tűnik. Alapból nincs gondom a ninjákkal, de egy idő után bármennyire is nőtt a veszély, egyre súlytalanabbnak tűnt a jelenlétük. Az elején túlmisztifikálták az ő történetüket, a végére meg szinte csak kötelező jelleggel tűntek fel, mert kellettek a csattanóhoz. Kár érte, ezt a részt jobban is kezelhették volna a rendezők. No, de mi a helyzet szereplők terén?!
Ismét kiderült, hogy Charlie Cox jó választás volt a főszerepre, küszködése saját démonaival a jog és a vallás oldalán valószerű és emberivé teszi, ebben kiváló partner Elden Henson (Foggy Nelson) és Deborah Ann Woll (Karen Page), aki sokat fejlődött a korábbiakhoz képest. Az igazi meglepetést azonban a két frissen debütált karakter okozta. Elodie Yung (Elektra) egy ízig-vérig femme fatale, vonzó, hidegvérű, tökéletes párja Daredevilnek. Kettejük kémiája átütő erővel működik, nélkülözve minden felesleges sallangot, amiért igazán hálásak lehetünk. Mégis, aki számomra elvitte az egész sorozatot és ha hívő lennék, imába foglalnám a nevét:
Jon Bernthal, azaz a Megtorló. Atyavilág, Jézus szíve, meg a hét szentség, leírhatatlan amit ez az ember művelt a képernyőn! Maximálisan kihozott mindent a karakterből és a legjobb, hogy nem csupán a megállíthatatlan gyilkost látjuk benne, hanem egy végletekig megtört és elkeseredett embert, aki elveszített mindent, ami fontos volt neki. Egyszerre félelmetes, durva és sajnálatraméltó, mindez páratlanul hiteles alakítással fűszerezve. A legerősebb jeleneteket neki köszönhetjük - bírósági tárgyalás, párbeszéde a kéményhez láncolt Daredevillel a tetőn, illetve a temetőben -; emellett komoly morális kérdéseket feszeget, vegyes érzelmeket kiváltva a nézőből.
Mindent összevetve remekül sikerült a Daredevil idei szezonja, hiába rendelkezik több apró hibával, legalább ennyi újdonsággal és élménnyel gazdagodtunk. Rengeteg potenciál van a sorozatban, bízzunk benne, hogy jövőre sikerül még inkább kiaknázni ezeket a lehetőségeket. Mi mindenesetre töretlen lelkesedéssel várjuk a folytatást, azt pedig csak halkan súgom meg, hogy szóba került a Megtorló önálló szériájának a forgatása... (kezeket összekulcsol, elmond három Bernthal-atyánkot!)
2016. március 27., vasárnap
Egyenesen az utcáról... Eazy-E emlékére
Az amerikai rap és hip-hop kultúra itthon is népszerű az underground műfaj kedvelőinek. A 90-es évektől hazánkban is beindulni látszott a zenének ezen iparága, igaz még nagyon kezdetleges formában. Nemcsak a nyugati kultúra szerves részét képezte 30-40 évvel ezelőtt, de mind a mai napig. Az 1970-es években indult el világhódító útjára, alapját az egymással rímekben versenyző afroamerikai fiatal bandák és az alattuk ritmizáló funk és soul zenék adták. Innen indult a rap.
A 80-as években egyre jobban kiforrni látszódott ez a fajta stílus, jöttek a lazábbnál lazább előadók, mígnem 1986-ban megjelent a nyugati parti Los Angeles Comptonevű nyomornegyedéből öt tehetséges fiatal, akik keményen odaszólós, kendőzetlen szövegeikkel hamar a fekete közösségek kedvencei lettek. Ők voltak az N.W.A.formáció, azaz a Niggaz Wit Attitudes, zenéjükkel ők adtak egyfajta alapot mind a nyugati, mind a keleti parti underground stílusnak. A csapat történelmét vetíti elénkF. Gray Gray filmje, a Straight Outta Compton. (2015)
A film a híres hip-hop, rap banda megalakulását és történetét vetíti elénk, a gang összeverődésétől egészen az Aftermath Entertainment Records 1996-os megalakulásáig. Öt tehetséges, húszas éveikben járó fiatal összeáll, hogy megalapítsák azt a bandát, amely a kemény igazságról szövegelve meghozza nekik a pénzt, a csillogást, a nőket és a hírnevet. O'Shea Jackson (aka. Ice Cube), Eric Lynn Wright (aka. Eazy-E), André Romelle Young (aka. Dr. Dre), Lorenzo Jerald Patterson (aka. MC Ren) és Antoine Carraby (aka. DJ Yella), a szabad szájú suhancok elindulnak hát világhódító útjukra, hogy a rendőri brutalitástól kezdve, az amerikai gettók elviselhetetlen körülményeiről világosítsák fel embertársaikat. A hatalmas sikerrel és a tömérdek pénzzel azonban jön a „kötelező” rongyrázás is, melynek vége a lehangoló és tragikus végzet, majd a későbbi új vonal felemelkedése.
Gray Gray rendező nevéhez olyan nagysikerű alkotások fűződnek, mint az Olasz meló 2003-ból, vagy a Törvénytisztelő polgár 2009-ből. Mondanom sem kell, mindkét esetben bizonyította már alkotói képességét és ez a Straight Outta Comptonnal sincs másképp. Mr. Gray láthatóan jól ismerte és szerette az alapanyagát, nem beszélve arról, hogy a korai banda élő tagjai is (nevezetesen Dr. Dre és Ice Cube) segítséget nyújtottak a megvalósításban. A film betudható egyfajta életrajznak: a korrajz pontos, ráadásul az egyes szereplők szintjén működő dráma is hihető. A zenének központi szerep jut. Ez a produkció teljes egészében két és fél órás, de ez az idő is túlságosan szoros ahhoz, hogy részletekbe menően bemutassák az N.W.A. történetét, fennállásának eseményeit, így csak a legfontosabb, a rapperek és az együttes mérföldkövének számító pillanatait voltak képesek ábrázolni. Ezért a történetvezetésben igen nagy ugrásokkal haladunk előre, majd egy ponton (körülbelül a film fele és háromnegyede közt) a sztori lelassul, hogy a néző is beérhesse azt amit lát. A hatalmas lépések nem válnak feltétlen a film javára, de szerencsére a megfelelő dialógusoknak és magyarázatoknak köszönhetően nem lesz élvezhetetlen, vagy követhetetlen. Emellett sajnos ez miatt folytonos a néző hiányérzete, főleg azok érzékelhetik ezt akik alapvetően szeretik az életrajzi filmeket vagy magát a rappet, mint zenei műfajt. A felvázolásban nemcsak a bagázs története került a vászonra, hanem viszonylagos részletességgel kitérnek a tagok magánéletére, háttértörténetükre, valamint helyet kapnak többek között az akkori helyi történelem jelentős momentumai, például az 1992-es los angelesi lázongás, amely Rodney King afroamerikai állampolgár rendőrök által való brutális kegyetlenséggel elkövetett összeveréséből alakult ki. Habár akkorra a csapat nem volt hivatalosan együtt számaikat aktualitásuk miatt ismét elővették és ezek lázító hatással voltak az akkori fekete közösségekre. Az indulatok a végletekig elszabadultak. Ezek mellett megfigyelhetjük Dr. Dre zenei produceri karrierjének megalakulását, hogyan fut össze és egyengeti pályafutását az éppen feltörekvő Snoop Dogg-nak, Warren G-nek és Tupac Shakur-nak.
A film látványvilága nagyon igényesre sikeredett. Kiemelném a banda koncertjeinek felvételét, a főbb fellépések rekonstruálását, amely a kameramozgásoknak és a díszletnek köszönhetően valóban képes úgy bevonzani a nézőjét, hogy azt gondolhatjuk egy MTV-s koncertfelvétel kellős közepén vagyunk. Megemlíteném a színészek játékát is, amely erősíti a film atmoszféráját, hiszen hiteles és jó szereplést produkálnak mindnyájan. O'Shea Jackson Jr. (Ice Cube), Corey Hawkins (Dr. Dre), Jason Mitchell (Eazy-E), Neil Brown Jr. (DJ Yella), Aldis Hodge (MC Ren) egyenként is instrukciókat kaptak az egykori tagoktól, nem is lehetett volna másképp, hisz magát Ice Cube-ot saját fia eleveníti meg. Egy interjúban O’Shea Jackson Jr. a következőképp válaszol a riporter által feltett kérdésre:
„Milyen tippet kaptál apádtól arra vonatkozóan, hogy hogyan játszd el Őt?”
„Csak legyek önmagam és ennyi.”
Nos mondhatjuk, hogy ez maradéktalanul sikerült is. Huszonegy éve már annak, hogy az amerikai hip-hop kultúra jeles ikonja Eazy-E 1995. március 26-án itt hagyta ezt a világot HIV fertőzésben, ám vele együtt egy örökséget is, mely mind a mai napig példaként szolgál a feltörekvő zenészek számára. A filmet azoknak ajánlom, akik szeretik ezt a fajta stílust, szeretik a logikusan felépített, időrendiséget betartó életrajzi filmeket és képesek szemet hunyni a mű hatalmas léptein. Ezt a kis kritikát az Ő emlékére ajánlja fel a Kritizátor üzenvén ezzel: Merjetek nagyot álmodni!Kellemes húsvéti ünnepeket kívánunk!
2016. március 24., csütörtök
Sierra Leo(nardo) - Véres gyémánt
A Véres gyémánt című 2006-os film mindenképpen a kedvenceim közé tartozik, annak minden hibájával és pozitívumával együtt. A rendező, Edward Zwick jegyzi az amerikai polgárháború fekete-ezredét megjelenítő Glory-t (54. hadtest), a felemelően romantikus Legends of the Fall-t (Szenvedélyek viharában) és az ugyancsak nagy kedvencnek számító Az utolsó szamurájt. Szintén ez volt az a film, melyben a számomra addig igencsak ellenszenves nyálherceg, az azóta már Oscar-díjas Leonardo DiCaprio az egyik kedvenc színészemmé avanzsált, szinte egycsapásra.
A fekete kontinens
A történet 1999-ben játszódik Sierra Leone-ban, a polgárháború sújtotta nyugat-afrikai országban. A fekete halász, Solomon Vandy családja eltűnik a háború sűrűjében, őt magát pedig rabszolgaként egy gyémánt bányában dolgoztatják. A gyémántokból befolyt pénzből a lázadók fegyvereket szereznek és gyermek katonákból verbuvált hadsereget toboroznak (a film címe is ezekre a konfliktus-zónákból származó "véres gyémántokra" utal). Vandy a bányában egy nagy értékű gyémántra bukkan, mely nagy lehetőségeket és nagy veszélyt is rejt számára. A véletlenek folyamán azonban Vandy "segítő társra" talál a DiCaprio által játszott Danny Archer (nem rokona Sterling Archernek), az egykori zsoldos és gyémántcsempész személyében, aki azonban nem teljesen önzetlen szándékkal segíti hősünket. Hozzájuk csatlakozik még az amerikai újságírónő, Meddy Bowen is, aki a humanizmuson túl a nagy sztori reményében is érkezett Afrikába.
Megvalósítás
A történet igencsak érzékeny témát érint. Felveti ugyanis azt a kényes kérdést; honnan is származik a gyűrűbe foglalt csili-vili gyémánt és mibe is került az valójában. A film legmegrázóbb képsorain keresztül láthatjuk, hogy a lázadók miként nyomorítanak és gyilkolnak meg ártatlan embereket és változtatnak át szelíd gyermekeket drogok és fanatizáló agymosás segítségével bionikus gyilkoló robotokká. Azt is láthatjuk, ahogy gyémánt kartelek a minél nagyobb profit érdekében nem csupán szemet hunynak a helyzet felett, de folytonos forgásban is tartják az ördögi kört.
Egy ilyen témát nehéz akciófilmként feldolgozni, hiszen a rendező és a forgatókönyvíró ilyenkor végig borotvaélen táncol; az eredmény vagy túl mély lesz, lassú és teli politikával vagy a sok akció mögött a mélyebb mondanivaló is elvész. Zwick, ha nem is tökéletesen, de elég jól egyensúlyozza ki a sztorit, a pörgés mellett mindig ott van a mélyebb üzenet, még ha sokszor túlzottan is populáris formában tálalva. Ez a film legnagyobb hibája is helyenként, néha azért előkúszik a jellegzetes amerikai pátosz és megfertőzi az egyébként igen nyers és hatásos képsorokat (az operatőri munka is segíti hogy Afrika véres és gyönyörű valósága együtt elevenedjen meg a vásznon).
Realista Leo
A színészek egytől egyig tökéletes alakítást nyújtanak, még Djimon Hounsou (a fekete fazon a Gladiátorból) is hitelesen alakítja a szegény, de családszerető halászt, Jennifer Connelly is parádés az idealista újságírónő szerepében, azonban a koronázatlan király itt sem más, mint DiCaprio (szerintem ezért a szerepért érdemelte volna meg legjobban az Oscart). Az ő karaktere ugyanis a történet egyetlen realista szereplője, és pont ettől válik sokszor hihetetlenül antipatikussá és szerethetővé is egyszerre. Háttértörténete hiteles, amit a meggyőző színészi játék is alátámaszt, megmagyarázva azt, miért is annyira közömbös azok iránt az emberek iránt, akik az általa csempészett gyémántok bányászásáért sokszor az életükkel fizettek. Többé nem a Titanic nyálhercegét látjuk, hanem egy kemény, számító, irgalmatlan és kegyetlenül realista embert. Sajnos ő az egyetlen, aki igazán érti az őt körülvevő világot és ebből ártatlan emberek élete árán húz hasznot. Nem csak Afrikában, de az ő szívében is háború dúl az emberbarát idealizmus és a kegyetlen realizmus között.
Még mindig aktuális
De miért érdemes igazán megnézni ezt a filmet? Azért, mert sajnos még mindig hihetetlenül AKTUÁLIS. Bár Sierra Leone-ban azóta úgy tűnik béke van, napjaink afrikai és közel-keleti menekültáradata azonban a film által is felvetett kérdést hozza elő; mennyiben felelősek az egykori gyarmattartó országok azért az ördögi körért, amely ilyen szörnyű körülmények közé kényszerít embereket, amely ilyen lelki mélységekbe taszít egyébként ártatlan lelkeket. Mennyiben felelnek a négerek azért, amiért rosszul élnek a fejlett országok nyújtotta "segítséggel". A Véres gyémánt nagy erénye, hogy nem akarja a feketéket sem szenteknek ábrázolni és a fehéreket sem ördögöknek. Jó és rossz testet ölt bármely bőrszínben.
Afrika és a harmadik világ azonban bizonyosan még sokáig egy nagy megoldatlan csomó lesz az emberiség számára, amit ha valaki meg is old, azt csak Nagy Sándor-módra, a csomó elvágásával teheti. Ez viszont több millió ártatlan ember életébe kerülhet.
A fekete kontinens
A történet 1999-ben játszódik Sierra Leone-ban, a polgárháború sújtotta nyugat-afrikai országban. A fekete halász, Solomon Vandy családja eltűnik a háború sűrűjében, őt magát pedig rabszolgaként egy gyémánt bányában dolgoztatják. A gyémántokból befolyt pénzből a lázadók fegyvereket szereznek és gyermek katonákból verbuvált hadsereget toboroznak (a film címe is ezekre a konfliktus-zónákból származó "véres gyémántokra" utal). Vandy a bányában egy nagy értékű gyémántra bukkan, mely nagy lehetőségeket és nagy veszélyt is rejt számára. A véletlenek folyamán azonban Vandy "segítő társra" talál a DiCaprio által játszott Danny Archer (nem rokona Sterling Archernek), az egykori zsoldos és gyémántcsempész személyében, aki azonban nem teljesen önzetlen szándékkal segíti hősünket. Hozzájuk csatlakozik még az amerikai újságírónő, Meddy Bowen is, aki a humanizmuson túl a nagy sztori reményében is érkezett Afrikába.
Megvalósítás
A történet igencsak érzékeny témát érint. Felveti ugyanis azt a kényes kérdést; honnan is származik a gyűrűbe foglalt csili-vili gyémánt és mibe is került az valójában. A film legmegrázóbb képsorain keresztül láthatjuk, hogy a lázadók miként nyomorítanak és gyilkolnak meg ártatlan embereket és változtatnak át szelíd gyermekeket drogok és fanatizáló agymosás segítségével bionikus gyilkoló robotokká. Azt is láthatjuk, ahogy gyémánt kartelek a minél nagyobb profit érdekében nem csupán szemet hunynak a helyzet felett, de folytonos forgásban is tartják az ördögi kört.
Egy ilyen témát nehéz akciófilmként feldolgozni, hiszen a rendező és a forgatókönyvíró ilyenkor végig borotvaélen táncol; az eredmény vagy túl mély lesz, lassú és teli politikával vagy a sok akció mögött a mélyebb mondanivaló is elvész. Zwick, ha nem is tökéletesen, de elég jól egyensúlyozza ki a sztorit, a pörgés mellett mindig ott van a mélyebb üzenet, még ha sokszor túlzottan is populáris formában tálalva. Ez a film legnagyobb hibája is helyenként, néha azért előkúszik a jellegzetes amerikai pátosz és megfertőzi az egyébként igen nyers és hatásos képsorokat (az operatőri munka is segíti hogy Afrika véres és gyönyörű valósága együtt elevenedjen meg a vásznon).
Realista Leo
A színészek egytől egyig tökéletes alakítást nyújtanak, még Djimon Hounsou (a fekete fazon a Gladiátorból) is hitelesen alakítja a szegény, de családszerető halászt, Jennifer Connelly is parádés az idealista újságírónő szerepében, azonban a koronázatlan király itt sem más, mint DiCaprio (szerintem ezért a szerepért érdemelte volna meg legjobban az Oscart). Az ő karaktere ugyanis a történet egyetlen realista szereplője, és pont ettől válik sokszor hihetetlenül antipatikussá és szerethetővé is egyszerre. Háttértörténete hiteles, amit a meggyőző színészi játék is alátámaszt, megmagyarázva azt, miért is annyira közömbös azok iránt az emberek iránt, akik az általa csempészett gyémántok bányászásáért sokszor az életükkel fizettek. Többé nem a Titanic nyálhercegét látjuk, hanem egy kemény, számító, irgalmatlan és kegyetlenül realista embert. Sajnos ő az egyetlen, aki igazán érti az őt körülvevő világot és ebből ártatlan emberek élete árán húz hasznot. Nem csak Afrikában, de az ő szívében is háború dúl az emberbarát idealizmus és a kegyetlen realizmus között.
Még mindig aktuális
De miért érdemes igazán megnézni ezt a filmet? Azért, mert sajnos még mindig hihetetlenül AKTUÁLIS. Bár Sierra Leone-ban azóta úgy tűnik béke van, napjaink afrikai és közel-keleti menekültáradata azonban a film által is felvetett kérdést hozza elő; mennyiben felelősek az egykori gyarmattartó országok azért az ördögi körért, amely ilyen szörnyű körülmények közé kényszerít embereket, amely ilyen lelki mélységekbe taszít egyébként ártatlan lelkeket. Mennyiben felelnek a négerek azért, amiért rosszul élnek a fejlett országok nyújtotta "segítséggel". A Véres gyémánt nagy erénye, hogy nem akarja a feketéket sem szenteknek ábrázolni és a fehéreket sem ördögöknek. Jó és rossz testet ölt bármely bőrszínben.
Afrika és a harmadik világ azonban bizonyosan még sokáig egy nagy megoldatlan csomó lesz az emberiség számára, amit ha valaki meg is old, azt csak Nagy Sándor-módra, a csomó elvágásával teheti. Ez viszont több millió ártatlan ember életébe kerülhet.
2016. március 22., kedd
Véresőben fürödni jaj de jó!
Múlt év közepén teljesen véletlenül futottam bele a Turbo Kid előzetesébe, ami akkor elég szokatlan képi világával azonnal elhintette bennem a kíváncsiság magvát. Amint elérhetővé vált a világhálón, már be is szereztem és egy jó ideig várt arra, hogy végre belevessem magam a poszt-apokaliptikus világába, amit a készítők egy meglehetősen furcsa akció-, vígjátékszerű köntösbe bújtattak, s mindezt nyakon öntötték rengeteg brutalitással. Bizony, a film nem finomkodik és olyan mértékű lágy eleganciával láthatjuk a szanaszét fröcskölő vért, hogy az bizarr módon még nevetést is kiválthat belőlünk.
1997-ben járunk, egy nagy tragédia utáni világban, ami a savas esők okozta károk miatt bár nem haldoklik, de az emberek jóval kisebb számban találhatóak meg benne. Itt éli mindennapjait Kölyök, aki a guberálásból való üzleteléssel biztosítja magának a napi étel és ital adagot. A cselekmény akkor indul be igazán, amikor az így megszerzett képregényt, a Turbo Ridert olvasva, egyszer csak megjelenik egy Apple nevű rejtélyes leányzó. Az egész sztori a köztük kialakuló barátságról és több bosszú behajtásáról szól, ami így olvasva egy teljesen átlagos történetet sejtethet. Pedig ebben a filmben sokkal több van, mint azt meglehetősen sok klisével teleszőtt leírás sejteti. Példának okáért egyfajta coming of age hátszél is el van bújtatva a másfél órás játékidőben, amiben a Kölyök akarva-akaratlanul rádöbben, hogy ideje lenne kilépni kedvenc képregénye világából.
A Turbo Kid egy teljesen független, sajnos hazai forgalmazásba nem kerülő kisfilm, ami tele van lélekkel és nem süllyed el a filmipar egyre silányabb felhozatalának gödrében. Nem olyan tipikus kirobbanó film, hanem egy aprócska durranás, amit több utórobbanás kísér így kiemelve a hatásvadász blockbusterek közül. A színészek játékában érződik, hogy ők nem csak a pénzért öltik magukra az adott karaktert, hanem valóban élvezik és átélik azt, amit csinálnak. Ezt misem bizonyítja jobban, mint, hogy a két főszereplőt megformáló színész játszi könnyedséggel hozza a fiatal, felnőtt élet előtt álló tinédzsert. De összességébe véve a többi szereplő is, legyen fontosabb vagy kevésbé fontos szerepe, fantasztikusan hozzájárul ahhoz, hogy minden egy feel good érzést váltson ki a nézőből. A látottak, a szintén múlt évben debütáló Kung Furyhoz hasonlóan, gazdagon tartalmaznak egyes elemeket a 80'-as évekből. Az külön öröm, hogy az összes szereplő biciklin, vagy éppenséggel BMX-en közlekedik, ami egy üldözés során nem csak új kameraállásokhoz szolgál alapanyagul, hanem néha vicces látni, ahogy két keréken kergetik egymást. Kvázi elmondható, hogy ez a Mad Max kistestvére biciklikkel, ami nem is nagy tévedés, elvégre a világ és a fő motivációk megegyeznek a két filmben.
A kicsit lassan beinduló cselekmény azonban senkit se ijesszen el, mert a játékidő további kétharmadában olyan pörgést és belsőségektől tocsogó harcok várnak ránk, hogy a kezdeti nyugalmi helyzettől jócskán fel megy a pulzusunk. A jelenet, amikor Turbo Kid és Apple egy napernyővel állnak a vér eső alatt, szerintem kifejezi, hogy mennyire elborult, ám mégis szerethető ez az alkotás. A már korábban említett dolgok mellett kiemelném Apple jellemét, ami egyszerre barátságos és ijesztő, hiszen féktelenül azon fáradozik, hogy személyes buborékunkba férkőzzön. De ezt ne rójuk fel neki hibaként, hiszen erre a túlzott barátkozási mániájára is megkapjuk a választ. Továbbá még egy különösen remekre sikerült dologra hívnám fel a figyelmet, ami a fantasztikus zene. Itt nem simul bele a történetbe, hanem önálló életre kel az elektronikus szólamok garmadája, amik simán megállnák egy retro discoban is a helyüket. De most komolyan, a Wasteland című dalt, ha azóta nem hallgattam meg vagy 10-szer akkor egyszer sem. Egyetlen aprócska hiányosság, hogy az effektek helyenként érezhetően műre sikerültek, de ezt írjuk a valószínűleg alacsony költségvetés számlájára. A fantasztikus jelmezek ezt a parányi hibát is ellensúlyozzák, hiszen nagyon hatásosak. Ennek remek példája az ijesztő külsejű, forgó minifűrészlapos Skeletron, aki vígan gyilkolja az embereket, elvégre szegény csak ebben lelheti örömét.
Szerintem a Turbo Kid egy igazi gyöngyszem, ami bár kevésbé ismert, mégis aranyat ér. A készítőket hatalmas dicséret illeti, hogy ebből a végtelenül elborult, de szerethető történetből ennyit kihoztak. Minden klappol és ez remek kikapcsolódást nyújthat többször is, mert ezt az őrültséget nem elég egyszer látni. Próbáljatok ti is szerencsét, és fürödjetek együtt Kölyökkel a véresőben, miközben képzeletben fejek tucatjait és különféle végtagokat vágtok le sebészi pontossággal. Jó szórakozást a filmhez!
1997-ben járunk, egy nagy tragédia utáni világban, ami a savas esők okozta károk miatt bár nem haldoklik, de az emberek jóval kisebb számban találhatóak meg benne. Itt éli mindennapjait Kölyök, aki a guberálásból való üzleteléssel biztosítja magának a napi étel és ital adagot. A cselekmény akkor indul be igazán, amikor az így megszerzett képregényt, a Turbo Ridert olvasva, egyszer csak megjelenik egy Apple nevű rejtélyes leányzó. Az egész sztori a köztük kialakuló barátságról és több bosszú behajtásáról szól, ami így olvasva egy teljesen átlagos történetet sejtethet. Pedig ebben a filmben sokkal több van, mint azt meglehetősen sok klisével teleszőtt leírás sejteti. Példának okáért egyfajta coming of age hátszél is el van bújtatva a másfél órás játékidőben, amiben a Kölyök akarva-akaratlanul rádöbben, hogy ideje lenne kilépni kedvenc képregénye világából.
A Turbo Kid egy teljesen független, sajnos hazai forgalmazásba nem kerülő kisfilm, ami tele van lélekkel és nem süllyed el a filmipar egyre silányabb felhozatalának gödrében. Nem olyan tipikus kirobbanó film, hanem egy aprócska durranás, amit több utórobbanás kísér így kiemelve a hatásvadász blockbusterek közül. A színészek játékában érződik, hogy ők nem csak a pénzért öltik magukra az adott karaktert, hanem valóban élvezik és átélik azt, amit csinálnak. Ezt misem bizonyítja jobban, mint, hogy a két főszereplőt megformáló színész játszi könnyedséggel hozza a fiatal, felnőtt élet előtt álló tinédzsert. De összességébe véve a többi szereplő is, legyen fontosabb vagy kevésbé fontos szerepe, fantasztikusan hozzájárul ahhoz, hogy minden egy feel good érzést váltson ki a nézőből. A látottak, a szintén múlt évben debütáló Kung Furyhoz hasonlóan, gazdagon tartalmaznak egyes elemeket a 80'-as évekből. Az külön öröm, hogy az összes szereplő biciklin, vagy éppenséggel BMX-en közlekedik, ami egy üldözés során nem csak új kameraállásokhoz szolgál alapanyagul, hanem néha vicces látni, ahogy két keréken kergetik egymást. Kvázi elmondható, hogy ez a Mad Max kistestvére biciklikkel, ami nem is nagy tévedés, elvégre a világ és a fő motivációk megegyeznek a két filmben.
A kicsit lassan beinduló cselekmény azonban senkit se ijesszen el, mert a játékidő további kétharmadában olyan pörgést és belsőségektől tocsogó harcok várnak ránk, hogy a kezdeti nyugalmi helyzettől jócskán fel megy a pulzusunk. A jelenet, amikor Turbo Kid és Apple egy napernyővel állnak a vér eső alatt, szerintem kifejezi, hogy mennyire elborult, ám mégis szerethető ez az alkotás. A már korábban említett dolgok mellett kiemelném Apple jellemét, ami egyszerre barátságos és ijesztő, hiszen féktelenül azon fáradozik, hogy személyes buborékunkba férkőzzön. De ezt ne rójuk fel neki hibaként, hiszen erre a túlzott barátkozási mániájára is megkapjuk a választ. Továbbá még egy különösen remekre sikerült dologra hívnám fel a figyelmet, ami a fantasztikus zene. Itt nem simul bele a történetbe, hanem önálló életre kel az elektronikus szólamok garmadája, amik simán megállnák egy retro discoban is a helyüket. De most komolyan, a Wasteland című dalt, ha azóta nem hallgattam meg vagy 10-szer akkor egyszer sem. Egyetlen aprócska hiányosság, hogy az effektek helyenként érezhetően műre sikerültek, de ezt írjuk a valószínűleg alacsony költségvetés számlájára. A fantasztikus jelmezek ezt a parányi hibát is ellensúlyozzák, hiszen nagyon hatásosak. Ennek remek példája az ijesztő külsejű, forgó minifűrészlapos Skeletron, aki vígan gyilkolja az embereket, elvégre szegény csak ebben lelheti örömét.
Szerintem a Turbo Kid egy igazi gyöngyszem, ami bár kevésbé ismert, mégis aranyat ér. A készítőket hatalmas dicséret illeti, hogy ebből a végtelenül elborult, de szerethető történetből ennyit kihoztak. Minden klappol és ez remek kikapcsolódást nyújthat többször is, mert ezt az őrültséget nem elég egyszer látni. Próbáljatok ti is szerencsét, és fürödjetek együtt Kölyökkel a véresőben, miközben képzeletben fejek tucatjait és különféle végtagokat vágtok le sebészi pontossággal. Jó szórakozást a filmhez!
2016. március 19., szombat
A füves detektív és a kokainozó hírolvasó
A sorozatfüggőségben az a legnagyobb baj, hogy az ember úton-útfélen ajánlgat a baráti körének valamit, ami főleg akkor probléma, ha azokon a dolgokon tudunk veszettül röhögni, amin más sírni szokott. Személy szerint már igyekszem nem tukmálni senkire az általam viccesnek tűnő sorozatokat, mert többségében észreveszem a szemekben a csalódást. Titeket viszont nem látlak, szóval most Jonathan Amesről lesz szó, akiről nem hallottunk a Bored to Death vége óta, egészen a tavalyi frenetikus Blunt Talkig.
Jonathan Ames alapvetően regény-, esszé- és képregényíró, továbbá bokszoló, tehát egy érdekes figura. Az IMDB listáján több helyen fel van tüntetve, mint színész, többek között John Malkovich mellett is láthattuk szerepelni. A The Extra Man című könyvéből 2010-ben Kelvin Kline csinált filmet. Bár a könyveit (még) nem olvastam, az talán megmagyarázza a rajongásom a két fentebb említett sorozata iránt, hogy óriási Bukowski rajongó hírében áll, de hát ki nem? A Princeton Egyetemen mellesleg, ahol 1987-ben végzett, Joyce Carol Oates látta el tanácsokkal az írással kapcsolatban. Egyébként pár interjút végignézve vele, nekem úgy tűnt, mintha kissé bogaras lenne a fazon, bár őszintén hiszem, hogy az írók többsége az. A Columbia Egyetemen mellesleg írástechnikát is tanított.
Nem nehéz kicsit egy kalap alá venni mindkét sorozatát, hisz stílusukat tekintve nem különböznek olyan sokban, humor tekintetében meg egyáltalán nem. Az biztos, hogy nem ez a két műsor lesz az, amin az emberek a térdüket csapkodva röhögnek artikulátlanul, tisztelet a kivételnek. Tapasztalatból mondom, lesz ilyen. Ames sorozatai valahol nagyon finom, elegáns humorral operálnak, de a sikamlósabb dolgok felé is úgy megy el, hogy az sosem érződik olcsónak. Az azért kijelenthető, hogy nem szemérmes, a karaktereinek sorsa mindig meg van szórva a szexualitás témakörével cseppnyit. A 2009-es Bored To Death (Író és kamuhős) első részénél teljes mértékben úgy voltam, hogy ez egyáltalán nem vicces és nem fog nekem kelleni. Mivel azonban hamar eltelt az első rész, maradtam a következőre, és mint a vacak rádiók finomhangolásánál, amint megfelelően ráhangolódtam a humorára, nem bírtam abbahagyni. Ez mellesleg egy tipikus sorozatos jelenség, sok esetben idő kell ahhoz, hogy berobbanjon a történet, a humor, vagy az, ami az adott műsor lényegét adja.
Jonathan Ames első sorozatában az azonos nevű és foglalkozású főszereplő, Jonathan Ames szereti a nyugtató hatású füvet és a kellemes bort. Ez okozza minden problémájának forrását, mert e szokásait a barátnője nem tolerálja, mégpedig annyira nem, hogy miután besokall, hívja is a költöztető céget és lelép. Jonathannak amúgy is van elég baja, hisz írói válsága elég nagy méretet öltött, de a szakítás végképp padlóra küldi. Aztán, hogy megfelelő ihletet találjon, gondol egyet és felad egy hirdetést, melyben privát kopóként adja el magát, a jelentkezők ügyes-bajos ügyeit pedig a régi detektív ponyvákban olvasottak alapján tervezi megoldani. Két társát Ray és George alkotja. Előbbi Jonathan legjobb barátja, egy kissé ütött rajzoló, míg utóbbi a füves főnöke. Mindkét mellékkarakter nagyon jól el van találva, és ez nem csak az írás és kidolgozottság, hanem a színészek, Zach Galifianakis és Ted Danson érdeme is. A főszerepet egyébként Jason Schwartzman (az ő együttesének köszönhetjük mellesleg a főcím zenét) alakítja, aki feltűnik kicsit a Blunt Talkban is később. Egyébként mindkét mellékkarakter alapból érdekes és őrült, mindkettőnek remekül meg van villantva a saját történetszála is (például Ray eladja a spermáját egy leszbikus párnak, vagy George hullámzó kapcsolata a lányával). Szóval őrült nüánszokban nincs hiány.
Érdekes, hogy bár a 2015-ös Blunt Talkban egy más életkorú és foglalkozású főszereplőt kapunk, valahol mégis rengeteg párhuzamot lehet felfedezni a kettő közt. Nem kisebb név, mint Patrick Stewart alakítja Walter Blunt hírolvasót, aki Jonathanhoz hasonlóan egy hamisítatlan antihős. Walter szintén nem veti meg a piát, a nőkkel is hasonló kapcsolatot ápol, és megesik, hogy orrát egy csík kokain felé emeli, persze csak a freudi módszerek nevében. Óriási botrányba keveredik, mikor egy prostituált társaságában benyomva elkapják a rendőrök, ő pedig kezdheti megmenteni a karrierjét.
A Blunt Talk mellékszereplői legalább annyira jól megszerkesztettek, mint az előző sorozat alakjai. Elsőre ott van Blunt komornyikja, egykori katonatársa, Harry, aki mindig és minden esetben hű a munkaadójához, és néha meztelenül pózol egy festményhez, reggelente pedig őrült hirtelenséggel támadja meg Waltert egy fakarddal, persze csak azért, hogy formában maradjanak.
Jonathan Ames alapvetően regény-, esszé- és képregényíró, továbbá bokszoló, tehát egy érdekes figura. Az IMDB listáján több helyen fel van tüntetve, mint színész, többek között John Malkovich mellett is láthattuk szerepelni. A The Extra Man című könyvéből 2010-ben Kelvin Kline csinált filmet. Bár a könyveit (még) nem olvastam, az talán megmagyarázza a rajongásom a két fentebb említett sorozata iránt, hogy óriási Bukowski rajongó hírében áll, de hát ki nem? A Princeton Egyetemen mellesleg, ahol 1987-ben végzett, Joyce Carol Oates látta el tanácsokkal az írással kapcsolatban. Egyébként pár interjút végignézve vele, nekem úgy tűnt, mintha kissé bogaras lenne a fazon, bár őszintén hiszem, hogy az írók többsége az. A Columbia Egyetemen mellesleg írástechnikát is tanított.
Nem nehéz kicsit egy kalap alá venni mindkét sorozatát, hisz stílusukat tekintve nem különböznek olyan sokban, humor tekintetében meg egyáltalán nem. Az biztos, hogy nem ez a két műsor lesz az, amin az emberek a térdüket csapkodva röhögnek artikulátlanul, tisztelet a kivételnek. Tapasztalatból mondom, lesz ilyen. Ames sorozatai valahol nagyon finom, elegáns humorral operálnak, de a sikamlósabb dolgok felé is úgy megy el, hogy az sosem érződik olcsónak. Az azért kijelenthető, hogy nem szemérmes, a karaktereinek sorsa mindig meg van szórva a szexualitás témakörével cseppnyit. A 2009-es Bored To Death (Író és kamuhős) első részénél teljes mértékben úgy voltam, hogy ez egyáltalán nem vicces és nem fog nekem kelleni. Mivel azonban hamar eltelt az első rész, maradtam a következőre, és mint a vacak rádiók finomhangolásánál, amint megfelelően ráhangolódtam a humorára, nem bírtam abbahagyni. Ez mellesleg egy tipikus sorozatos jelenség, sok esetben idő kell ahhoz, hogy berobbanjon a történet, a humor, vagy az, ami az adott műsor lényegét adja.
Jonathan Ames első sorozatában az azonos nevű és foglalkozású főszereplő, Jonathan Ames szereti a nyugtató hatású füvet és a kellemes bort. Ez okozza minden problémájának forrását, mert e szokásait a barátnője nem tolerálja, mégpedig annyira nem, hogy miután besokall, hívja is a költöztető céget és lelép. Jonathannak amúgy is van elég baja, hisz írói válsága elég nagy méretet öltött, de a szakítás végképp padlóra küldi. Aztán, hogy megfelelő ihletet találjon, gondol egyet és felad egy hirdetést, melyben privát kopóként adja el magát, a jelentkezők ügyes-bajos ügyeit pedig a régi detektív ponyvákban olvasottak alapján tervezi megoldani. Két társát Ray és George alkotja. Előbbi Jonathan legjobb barátja, egy kissé ütött rajzoló, míg utóbbi a füves főnöke. Mindkét mellékkarakter nagyon jól el van találva, és ez nem csak az írás és kidolgozottság, hanem a színészek, Zach Galifianakis és Ted Danson érdeme is. A főszerepet egyébként Jason Schwartzman (az ő együttesének köszönhetjük mellesleg a főcím zenét) alakítja, aki feltűnik kicsit a Blunt Talkban is később. Egyébként mindkét mellékkarakter alapból érdekes és őrült, mindkettőnek remekül meg van villantva a saját történetszála is (például Ray eladja a spermáját egy leszbikus párnak, vagy George hullámzó kapcsolata a lányával). Szóval őrült nüánszokban nincs hiány.
Érdekes, hogy bár a 2015-ös Blunt Talkban egy más életkorú és foglalkozású főszereplőt kapunk, valahol mégis rengeteg párhuzamot lehet felfedezni a kettő közt. Nem kisebb név, mint Patrick Stewart alakítja Walter Blunt hírolvasót, aki Jonathanhoz hasonlóan egy hamisítatlan antihős. Walter szintén nem veti meg a piát, a nőkkel is hasonló kapcsolatot ápol, és megesik, hogy orrát egy csík kokain felé emeli, persze csak a freudi módszerek nevében. Óriási botrányba keveredik, mikor egy prostituált társaságában benyomva elkapják a rendőrök, ő pedig kezdheti megmenteni a karrierjét.
A Blunt Talk mellékszereplői legalább annyira jól megszerkesztettek, mint az előző sorozat alakjai. Elsőre ott van Blunt komornyikja, egykori katonatársa, Harry, aki mindig és minden esetben hű a munkaadójához, és néha meztelenül pózol egy festményhez, reggelente pedig őrült hirtelenséggel támadja meg Waltert egy fakarddal, persze csak azért, hogy formában maradjanak.
Egyébként Walter munkatársai is mind flúgos figurák, de rettentő szerethetőek. Ez nagy erőssége mindkét sorozatnak, hogy minden szereplő kedvelhető és minden résznek van egy kissé keserédes, ám pozitív kicsengése. A karakterek valahol minden önzőségük mellett csupa szív alakok és hűek a maguk által felállított erkölcsi értékekhez. Ez teszi a sorozatot kellemessé, amitől az embernek kedve támad benne maradni a képzeletbeli fanyar világban.
Én azt mondom, mindenképp érdemes bepróbálni, és nem csak azoknak, akik nem a tipikus közönséghumort kedvelik a komédiákban. Mind a Bored To Death három szezonját, mind a Blunt Talk eddigi egy évadát, amit követ majd a második. Ja, és ha számít, a Blunt Talk producere nem más, mint Seth McFarlane (American Dad, Family Guy), persze a humort ne az animációs sorozatai alapján keressük. Ez Jonathan Ames humor.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)














