Hajsza Erdély tájain

Történet és kidolgozás

Márta (Gryllus Dorka), a sikeres ügyvédnő és férje, László (Simon Kornél) Erdély zordon hegyei közé utazik, hogy Márta ügyfelével, Istvánnal együtt (Lengyel Tamás) vadászatra induljanak. Ám kiderül, hogy a háttérben komoly és nem túl legális ügyletek folynak, melyben a nem túl feddhetetlen erkölcsű ügyvédnő keze is benne van. A vadász és vad szerepe egy csapásra megváltozik, amikor egy helybéli a zsákmányejtés során meghal. Hogy folytatódik a hajsza és ki (vagy mi) van ennek ez egésznek a hátterében? Mi a kiruccanás célja?

Ezek azok a kérdések, melyeket felvet számunkra ez a bő másfél órás alkotás. Többet nem is írnék le a sztoriról, nem véletlenül. Olvasóink engedelmével bele is csapnék a közepébe.

Nos, régen húztam már fel magamat filmen a vetítőteremben, legutóbb a 2013-as Farkason fogtam a fejem, miközben néztem, és sajnálatos módon azt kell mondjam, hogy a Víkend ugyanezt a hatást váltotta ki. A magyar thriller szóra felkaptam a fejem és gyakorlatilag minél előbb meg akartam tekinteni, hogy mit sikerült kihozni belőle, igaz, már a bemutató sem sugallt túl sokat, de érdeklődéssel mentem be. Ez az érzés gyorsan lelohadt. A film elején „megismerjük” (vagy inkább csak látjuk) a főbb karaktereket és elénk dobálgatják a cselekmény háttér sztorijának magvait, amelyből majd az egész történet épülne fel. Az alapvető cél itt az lett volna, hogy apró információkkal, visszaemlékezésekkel szépen lassan rávezessék a nézőt a megoldásra, amivel nem is lenne semmi baj, mégis itt kezdődnek a gondok. Valaki megzsarol valakit, az a valaki visszazsarolja, egy másik valaki emiatt üldözőbe veszi, aztán egymás után hullanak a szereplők, mint a legyek… Gyakorlatilag a tudatos történetvezetésnek a halvány szikráját sem véltem felfedezni a filmben. A mű cselekménye elindul egy ponton, majd alig halad valahova, a vége felé pedig egy olyan összekuszált szálat kapunk, amelynél ember legyen a talpán, aki azt kibogozza. Az alapsztori jó és rengeteg lehetőség van benne, igaz már láttuk ezt a felhozatalt nem egyszer. Azon agyaltam, hogy vajon mely hollywood-i alkotásra akar hajazni, de nem igazán jöttem rá. Természetesen a végén a film próbálkozik csavarokkal, fordulatokkal operálni (megjegyzem irreálisan sokkal), melyeken már csak mosolyogtam, hiszen gyakorlatilag kötnek még egy hurkot az addigra már teljesen feje tetejére állított cselekmény fonalára. És hogy a végén van-e megoldás, végkifejlet, letisztulás? Hát persze, hogy nincs, csak még pár halottal bővült az amúgy sem szűk repertoár. Nagyon hiányoltam az egész történet megmagyarázását, a szálak tudatos és letisztult elvarrását. De egyszer csak vége a filmnek és azt vesszük észre, hogy a káosz a fejünkben nem csendesedett le. Jó, jó, de most mi van??? Kérdezheti a néző okkal, mert a film benne hagy minket a zűrzavarban és a végén csak ennyit böffent hozzánk: Nesze, old meg, szűrd le magadnak a tanulságot, most mentem sörözni, helló! Maga a film a saját játékidejéből túl sokat fordít a cselekmény előkészítésére, így az akciódúsabb jeleneteket (amiben akár történhetne is valami) az utolsó fél órára hagyja, de ezek már senkinek sem keltik fel akkorra az érdeklődését. Leszögezhetjük, hogy a kusza, ide-oda csavart történet a tetejébe még unalmas is. Ezek és még más fogyatékosságai a filmnek váltották ki nálam a negatív szemléletet, emellett nem tudok haragudni a filmre, hisz egy kis magyarsággal kevert amerikai hangulatot rejt magában, mélyen a felszín alatt.

Dialógusok, karakterek, színészi játék és egyéb hozzávalók

Ami egyből szemet szúrt az az, hogy a szövegkönyv valami eszméletlenül bugyuta volt itt-ott. A párbeszédekre építő sztorinak ez a másik nagy gyengesége. Ebben az esetben a dialógusok által kellene leszűrnünk magunknak az egész hátteret, ez adhatná a történet sava borsát, mint egy igazi rejtélymegoldós thriller esetében, ezzel szemben ezek az elemek olyan egysíkúak és semmitmondóak, hogy egyáltalán nem visznek előrébb semmit. Hiányosak és érdektelenek, emellett végtelenül egyszerűek. A színvonalát mutatja, hogy szerintem a szövegkönyv oldalainak nagy részét a káromkodások töltötték be, mintha az alkotok egy-egy ötlethiányos pillanatban azt az instrukciót adták volna a szereplőknek, hogy „hát ide mondd, hogy b*****g és így rendben is van”. Ezt akár már az elején leszűrhetjük, hisz igaz nem túl sok szöveg jellemzi az első jeleneteket, de bőven elég ahhoz, hogy megállapítsuk, ez ide nagyon kevés.

A karakterek sem erősségei az alkotásnak. Van három főszereplőnk, akik köré a film cselekménye épülne, de ezek a szereplők olyan hiányosan vannak megírva, hogy egyszerűen érdektelenek. A kidolgozásuk, jellemük és fejlődésük sehogy, vagy kis mértékben van jelen az egész film alatt, ezáltal senkit nem ismerünk meg kellőképp. Egyedül a Gryllus Dorka által játszott ügyvédnő karaktere (aki központinak számít) volt kidolgozott és részletes, jól ábrázolta az erkölcstelen, mindenkin átgázoló nőszemély jellemét. Nem is lenne ez rossz, ha valaki végre megtanítaná Dorkát rendesen színészkedni. Mert ez is hagy némi kívánnivalót maga után. Még ha az ügyvédnő személyisége le is jött mindenkinek, a színésznő alakítása nem emelte ki a karakter sajátosságait, sokkal inkább hatott idegesítőnek, mint érdekesnek. És hát a többiekkel szemben is lehetne elvárásunk, mert Simon Kornél például a Megdönteni Hajnal Tímeát óta sem tanult meg rendesen érzéseket közvetíteni az arcával. A párbeszédek olykor teljesen kihangsúlyozatlanok és érthetetlenek, néha úgy kellett magamban felidézni, hogy mit is mondhatott a szereplő. A film alapkövei sajnos nincsenek szinkronban egymással.

A zene az, amit még nagyon hiányoltam. Gyakorlatilag az egész film teljesen csöndes, igaz néha-néha felcsendül valami muzsika, hogy próbáljon egy kis érzetet közvetíteni, csak ezzel az a baj, hogy nem hordozza magában a megfelelő hangulatot. Semmilyen zene, hanghatás nem kölcsönöz a műnek semmiféle izgalmat, pedig igencsak hangulatossá tehette volna a jeleneteket, de sajnos így kénytelenek vagyunk a csönd alatt erre az idegesítően nyakatekert történetre koncentrálni. Így nem is szögez oda, nem kelti fel a néző érdeklődését.

Az operatőri munka viszont kifogástalan, mely Győri Márk nevéhez köthető. Erdély vadregényes tájai nagyon szépen vannak bemutatva, a lehető legszebb pozícióból és szögekből. Meg kell hagyni, a mű hangulatát jól visszaadja a környezet, ugyanis egy ilyen sztorihoz remekül dukál a minden szem elől rejtett hegyvidék és erdősség, ahol gyakorlatilag bármi megtörténhet úgy, hogy senki ne tudja meg. Ez az elem remek feszültséget generál, már ha van mellette egy jó film is.

Összegzés

Nos, ha a Víkend egy autóreklám akarna lenni, na annak mindenképp megfelel, hisz nem egy márkát vonultatnak fel. Ezzel szemben filmünk sajnos nem hozza az elvártakat. Az alaptörténet jó, de a kidolgozása nem sikerült. A végletekig összekuszált, megoldatlan, letisztulatlan történetszál kissé bugyuta és itt-ott érthetetlen dialógusokkal van bemutatva. A végén levő túl sok csavar meg már csak ront ezen a nyakatekert helyzeten. A színészi teljesítmény sem a legmegfelelőbb, mert a karakterek kidolgozatlanok, senkivel nem vagyunk képesek azonosulni, egyedül Gryllus Dorka karaktere éri el a megfelelő érzelemkiváltást, csak hát színészkedni még mindig kellene hozzá tudni. Az operatőri munka szép, igényes és kifogástalan, a film környezete közvetíti a megfelelő hatást, ám ezt lehetett volna erősíteni több zenével és megannyi akciódús és izgalmas jelenettel, melyekből híján van az alkotás.

Amikor a határzár sem segít - District 9

A népvándorlás és a migráció napjaink egyik legkényesebb és leginkább sürgető problémája, melyet politikusok, szakemberek és civilek egyaránt vegyesen értékelnek, más és más szempontok alapján. Egyesek az embertársaink iránti megértést és türelmet helyezik előtérbe, mások a rideg realitást és az óvatosságot, de sajnos sokszor szélsőséges vélemények is akadnak, mind bal, mind jobb oldalról. Miközben a migránsok az életveszély elől és/vagy a jobb élet reményében indulnak Nyugat-Európa felé, addig a kormányok is különböző hatékonyságú és vitatott módszerekkel igyekeznek szűrni vagy feltartani a hatalmas tömegeket, mint határzár, kerítés, határvadászok stb.  Nem tisztem, hogy a migrációt, mint biztonságpolitikai szakértő értékeljem, ezt meghagyom a nálam milliószor képzettebb Nógrádi Györgynek. 
Van azonban egy film, ami folyamatosan kattogott az agyamban valahányszor a híradásokat néztem, illetve valahányszor a Keleti pályaudvar környékén jártam. Ez a film ugyanis most aktuálisabb, mint valaha...egy film, amely bemutatja, mi van, ha már a határzár sem működik...Igaz, itt a migránsok nem valamely távoli országból jönnek...Annál sokkal, sokkal messzebbről!

A District 9, avagy A 9-es körzet még 2009-ben készült, tehát jóval a 2015-ös migránsválság előtt. Rendezője, Neil Blomkamp eredetileg a Halo című videójáték filmes adaptációján dolgozott Peter Jackson-nal, a Gyűrűk ura-trilógia atyjával. A közös munka viszont teljesen másféle fordulatot vett. Blomkamp lényegében egy saját korábbi rövidfilmjét, az Alive in Joberg-et dolgozta át egész estés mozivá (a rövidfilmben a District 9 későbbi főszereplője, Sharlto Copley is feltűnik). Az alkotás hamar megtalálta helyét a sci-fi klasszikusok között, és Blomkamp azóta is próbálkozik a siker megismétlésén, eddig inkább kevesebb, mint több sikerrel.

A District 9 története szerint a Dél-afrikai Köztársaság nagyvárosába, Johannesburgba egy földönkívüli anyahajó érkezik, fedélzetén rák külsejű földönkívüli migránsokkal, akik betegen és rendkívül rossz állapotban vészelték át a hosszú utazást. Azt pontosan nem lehet tudni, miért kényszerültek elhagyni bolygójukat, talán afféle galaktikus menekülteknek számítanak. Az emberek hamar egy elkülönített körzetbe (gettóba) zárják a lényeket, ahol kriminális állapotok uralkodnak. A rákok (a film szerint ez afféle non-PC elnevezés) gyakorlatilag a szemétdombokon kotorászva élnek, életmódjukkal és eltérő kultúrájukkal pedig az emberi faj nemtetszését is kivívják, így a már milliósra duzzadt 9-es körzetet fel kell számolni és lakóit máshová költöztetni. A művelet végrehajtásával Wikus van de Merwe-t bízzák meg, akinek alá kell íratnia az áttelepítési okmányokat a migránsokkal (értsd, az is jó, ha dühükben rácsapnak a papírra). Wikus azonban kénytelen átértékelni a helyzetet, amikor egy baleset következtében kezdi jobban átérezni a migránsok sorsát és egykori kollégái esküdt ellenséggé válnak...

A film cselekményének központja nem véletlenül lett Dél-Afrika és Johannesburg (és nem mondjuk New York vagy Washington), elég csak az 1994-ig tartó fajgyűlölő apartheid rendszerre gondolni, melyben a feketék alárendelt pozíciót kaptak a fehér elittel szemben (Eddy Grant is megmondta: "Gimme Hope Joanna"). A fajgyűlöletet azonban a District 9 esetében szószerint kell értenünk, hisz a rákok ténylegesen más fajhoz tartoznak, akiket fehérek és feketék egyaránt gyűlölnek (mivel bolygónkon csupán egy emberi faj, a Homo sapiens sapiens létezik, így valódi FAJgyűlöletről hülyeség lenne beszélni). Blomkamp kegyetlen dokumentarista elbeszélés-módjával is sokkol minket. A film elején dokumentumfilm-szerű felvezetést kapunk a problémáról; interjúkat szakértőkkel vagy éppen az utca emberével, visszaemlékezéseket és házivideókat. Az egyik megszólaló például egy fekete lány, aki megemlíti, hogy azt a pénzt, amit a kormány a 9-es körzetre fordít, azt akár az emberekre is költhetnék, hisz a körzeten kívül is általános a nyomor és a szegénység.

Lényegében azt látjuk, amit a TV híradások is közölnek velünk; a borzalmas körülmények hatására állatiasan viselkedő lények és az ezt megelégelő és erőszakos megoldásokat sem megvető emberek konfliktusát (ami néha talán olyan, mint általános alsóban a "ki kezdte?" illetve a "tyúk vagy a tojás" kérdése). Itt viszont a helyzet egy filmhez méltóan felnagyított és eltúlzott; a rákok-bár értelemmel és érzelmekkel bíró lények-ténylegesen más kultúrát képviselnek, mint az emberek, nemcsak abban különböznek tőlünk, hogy más istenhez fohászkodnak, más kajákat esznek vagy más a munkamoráljuk. A viselkedésük sokszor tényleg állatiasnak tűnik, de az emberek bánásmódja is hihetetlenül kegyetlen velük szemben. Azokat a cselekedeteket viszont, amit a filmbéli emberek elkövetnek a rákokkal, mi emberek egymással követtük el történelmünk során. Elég csak az indiánok kiirtására, a II. világháború borzalmaira, a náci és szovjet haláltáborokra, valamint az afrikai törzsi háborúkra gondolni, és hamar beláthatjuk, hogy Vörösmartynak bizony igaza volt: "az emberfaj sárkányfog vetemény".

A District 9-ban az idegenekkel szembeni erőszak hátterében a fegyverkezés is komoly szereppel bír. A migránsok fegyverei ugyanis sokkal jobbak bármilyen ember alkotta gyilkolóeszköznél, de működésük az idegenek DNS-éhez kötött, emberi kézben hatástalanok. A fegyverfejlesztők ezért kegyetlen orvosi-kísérletek keretében kínozzák a rákokat, míg a nigériai bűnözők afféle babonaként egyszerűen elfogyasztják a megölt idegeneket, mivel azt hiszik, hogy bűvös erejük így beléjük száll (a filmet emiatt Nigériában betiltották). Az aztékokat és az inkákat még az aranyért ölték, az idegeneket már a legújabb fegyverekért; ez a XXI. századi El Dorado (és akkor a szexrabszolgaságról még nem is beszéltem).

A 9-es körzetben nem csupán az illegálisan felhalmozott fegyverek végett tartanak állandó razziákat, hanem azért is, hogy a népesség féken tartása végett megakadályozzák a rákok utódlását, ilyenkor a tojásaikat egyszerűen megsemmisítik (ennek ellenére rengeteg rákgyermek él a táborban). 
A District 9 nem lesz a gyenge idegzetű nézők kedvence. Gyomorforgató jelenetek sokasága, rengeteg vér és rideg látványvilág gondoskodik arról, hogy ne csak a történetet, de a vizuális elemeket se felejtsük el egyhamar. A látvány már csak azért is elképesztő, mert Blomkamp-nek és csapatának mindössze 35 millió dollárból kellett gazdálkodnia, ami hollywoodi mércével mérve nem egy igazán nagy összeg. Ennek ellenére sem a rákok külsejére, sem az anyahajóra, sem az akciójelenetekre, sem a díszletre nem lehet semmi panaszunk.

Ami talán mégis némi mosolyt csalhat a nézők arcára, az az emberek és a rákok közötti kommunikáció; akárcsak C3PO-nak vagy Chewbaccának a Star Warsban, úgy a rákoknak sem okoz gondot, hogy vartyogó beszédüket megértessék az emberekkel-vajon milyen lehet egy nyelvvizsga rákul? A rákok kattogó hangját egyébként tökök dörzsölésével állították elő!
A District 9 tehát elképesztő görbetükröt tart korunk civilizáltnak mondott társadalmai számára, mind a bürokratáknak, mind az úgymond őslakos népességnek, de talán még picit a migránsoknak is. Ne várja persze senki azt, hogy komoly mélységi szociológiai vagy biztonságpolitikai  fejtegetéséket fog hallani, vagy hogy Blomkamp majd választ ad nekünk a migráns-problémára (a film például nem igazán foglalkozik a terrorveszély kérdéskörével, holott ez egy, a témához kapcsolódó komoly problémakör). A District 9 egy dokumentarista akciómozi, amely nem válaszokat ad, inkább kérdéseket vet fel, mégpedig olyan kérdéseket, amelyekre valószínűleg sohasem fog kielégítő válasz születni. Ettől igazán nyomasztó...

Ray Bradbury: Fahrenheit 451

"Fahrenheit 451 fok - az a hőmérséklet, amelynél a könyvnyomó papír tüzet fog és elég. Ha vonalazott papírt tesznek eléd - másra írj." - Juan Ramon Jimenez

Ezzel az idézettel kezdődik Ray Bradbury egyik leghíresebb kisregénye, a Fahrenheit 451. Az 1953-ban megjelent disztópikus sci-fit leginkább az USA-ban egyre nagyobb teret hódító televíziózás ihlette. 1966-ban film is készült belőle, amivel egyidejűleg a magyar olvasókhoz is eljutott a kötet az Európa Kiadó jóvoltából. A történet időtlenségét jelzi, hogy az első magyar kiadást még négy követte, amelyből az utolsó 2013-ban jelent meg. Mivel kisregényről van szó, így általában gyűjteménykötetekben kapott helyet, de nem volt ritka az önálló megjelenés sem.

A történet főszereplője Guy Montag, aki hosszú ideje a tűzőrségnél teljesít szolgálatot. Mivel a házak tűzbiztosak, így a tűzoltóság intézménye rég kihalt. Helyét a tűzőrség vette át, akiknek az volt a feladatuk, hogy a bejelentéseket kivizsgálva kiszálljanak a helyszínre és amennyiben könyveket találnak ott, azokat elégessék. Montag is lelkesen végezte hivatását, mindaddig míg nem találkozott a szomszédlánnyal, akinek kérdései és furcsa viselkedése megzavarta tűzőri nyugalmát.

Mildred, Mondtag felesége, az amerikai háziasszonyok mindennapját éli. Egész nap a TV szobában ül és a három falon elhelyezett készüléket figyeli, melyben folyamatosan a "Család" látható. A műsor nem szól semmiről, tartalom nélküli fények villogása az egész, értelmetlen párbeszédek sorozatával. Mildred egyetlen vágya, hogy a negyedik falra is kerüljön egy TV készülék, hogy azzal teljes legyen a kép.

A társadalmi jólétnek köszönhetően az emberekből kihalt az igény a változás iránt. Az iskolákban megszűnt az oktatás és helyét a tévéműsorok átbeszélése vette át. Aki pedig kilógott a sorból, arra a pszichiátria várt, mint társadalomra veszélyes elemre. A fiatalok egyetlen szórakozása a vidámpark és a sztrádán való száguldozás. A rendszer, minden gondolkodásra esélyt adó tevékenységet megszüntetett.

Mielőtt azt hinnénk, hogy a könyvek betiltása az állami vezetők ötlete lett volna, nézzük át, hogy hogyan is alakult át a társadalom. Kezdetben, a jólétnek köszönhetően egyre csökkent az érdeklődés a regények és tudományos munkák iránt. Ezért megszülettek azok a kötetek, melyek rövidített változatban dolgozták fel az eredeti műveket (napjainkban lásd: Nógrádi Gergely - Klassz! sorozata). Azonban egy idő után már ez is terjedelmesnek számított, így megjelentek a képregényes feldolgozások, majd ezt követte a kivonatok készítése. Végül az embereknek már az is elég volt, hogy egy lexikonban 1-2 mondatban összefoglalva jellemezzék a regényt. Tehát az emberek igénytelensége vezetett ahhoz, hogy a nyomtatott irodalom koporsójába beverjék az utolsó szöget is.

A párhuzam napjainkban is felfedezhető. Kezdve az igénytelen, semmitmondó és üres regényekkel, melyek könnyen olvashatóak és nem késztetnek gondolkodásra. Erre a legjobb példa a nemrégen megszűnt kiadó kiadványai, élen a szürke sorozattal és a magyar úszónő "vallomásaival". Egyre csökken az igény a tartalommal rendelkező kiadványok iránt, és eltolódik az üres szórakoztatás felé. Mielőtt azonban azt hinnénk, hogy csak a könyveket érinti a kiürülés, vessünk egy pillantást a mozi irányába is. A 3D-s filmek megjelenésével egyre több olyan egész estés film készül, aminek semmi története sincs és mindössze a látványvilágra összpontosít. Talán erre a legjobb példa az idén megjelent Mad Max - A harag útja. Ezek azok a filmek, amiket otthon a tévén megnézve semmi élményt nem nyújtanak. És ha már a tévénél tartunk, akkor megvizsgálhatjuk azt is, hogy mit nyertünk, mi nézők, a sok csatornával? Mindenhol valamilyen helyszínelők sorozat megy, az ismeretterjesztő csatornákon pedig fő műsoridőben a felújítós, barkácsolós autós műsorok, vagy éppen valóságshow-k kivonatai. Ha véletlenül valóban bekeveredik a műsorba egy ismeretterjesztő film, akkor viszont hemzseg a hibáktól, hiszen le kell egyszerűsíteni a dolgokat a nézőknek és nincs idő a probléma kifejtésére.

Ray Bradbury előrelátta a jólét és a szórakoztatás következményeit. Montag főnökének, Beatty kapitány szájába adva a szavakat, elgondolkodtató érveléssel vezeti le a fentieket. A szórakozás utáni vágyunk erősebb minden másnál, és ami nem szórakoztat az már nem is köt le bennünket. Viszont az ezzel járó kiürülés az élet értelmét veszi el és gondolatok nélküli zombivá változunk.

Montag példáját követve, fel kell vennünk a kesztyűt és ellen kell szegülnünk a hanyatló társadalmi tendenciáknak. A virtuális "Család" (magyarul: Barátok közt és  Jóban Rosszban) helyett inkább az igazi családunkkal töltsük az időt. A semmitmondó filmek és sorozatok helyett pedig válasszunk olyat, aminek tartalma és mondanivalója van, amelyek gondolatébresztőek és megnézésük után tartalmas beszélgetéseket eredményeznek. Válasszunk olyan könyveket, melyek gondolkodásra késztetnek és ne olyanokat, melyen csak végigszaladunk és nem marad meg belőle semmi. Vértezzük fel magunkat tudással, hiszen a tudatlan embert a legkönnyebb befolyásolni és az orránál fogva vezetni.

Aki a könyv olvasása mellett dönt, az nem fog csalatkozni, hiszen Bradbury stílusa igencsak lenyűgöző. Nincsenek benne felesleges mellékszálak és unalmas leírásokkal sem terheli az olvasót. Inkább azt tudnám mondani, hogy túl tömör a regény, hiszen minden bekezdés előrébb viszi a cselekményt. A gondolatokat nem rejti a sorok közé, de nem is szájbarágósan közli. Minden egyes leírásnak súlya van, akárcsak a kimondott szavaknak. A technikai eszközök ismertetésével nem foglalkozik az író és éppen ezért lóg ki egy kicsit a klasszikus tudományos-fantasztikus irodalomból. Bradbury regényei éppen ezért időtállóak és egyben időtlenek is. Regényei és novellái középpontjában mindig az ember és a társadalom áll, a technika csak másodlagos, ami "csak" díszletként szolgál a történethez.

A filmes feldolgozás szinte hűen követi a regényben leírtakat, így aki ezt válassza, az sem fog csalatkozni. Azonban ne feledjük, hogy 1966-ban készült, így a technikai háttér néha talán megmosolyogtató lesz. Viszont ha ezen felül tudunk emelkedni, akkor egy igen tartalmas kultuszfilm élménnyel leszünk gazdagabbak.

Hallgassuk meg Ray Bradbury üzenetét és gondolkodjunk el rajta. Legyünk inkább Montag-ok, mint Mildred-ek.

Mr. Robot évadzáró

A Mr. Robot évadzáró része egyszerre volt tökéletes, és egyszerre hagyott maga után egy cseppnyi hiányérzetet. Ez persze nem vitatja a sorozat mesteri zsenialitását, de az egész évad után olyan érzetem van, mintha akkora futó sebességet vettünk volna fel, hogy a szalag után is lendületben maradtunk volna. Spoileres leszek szőrmentén.

Mondanám, hogy ott vesszük fel a fonalat, ahol az utolsó rész lerakta, de hazudnék. Elliot, Tyrell kocsijában ébred és fogalma sincs, mi történt. De nem csak neki, nekünk nézőknek – a képzeletbeli barátainak – sem sok. Az biztos, hogy az FSociety véghez vitte a tervet: a világ romokban, az adósság eltörölve, és az E-Corp akkora slamasztikában van, mint ide Oroszország (ami nincs is olyan veszett messze). De mi történt? Hol van Tyrell? Ez utóbbi kérdésre keresi a választ, és ami a legmeglepőbb a részben, hogy nem találja meg. Ha bárki is arra számít, hogy kiderül, mi történt Elliot (pontosabban Mr. Robot) és a hátranyalt hajú öltönyös ficsúr között, akkor nagyot fog koppanni a rész végén, ellenben a keresés más érdekes eredményt hoz. Az első, ami feltűnik neki, hogy nincs sehol, pedig elég nagy szüksége lenne agyának azon részére, ha válaszokat akar kapni. Nem mellesleg ez a „fogalmunk sincs, mi történt” érzet adja a rész legjobb hangulatát. Aztán persze Mr. Robot előkerül, de csak úgy, hogy Elliot magát veszélybe sodorva kikényszeríti a feltűnését. Ez a jelenet (köszönhetően Maleknak) zseniális. Egy internet kávézó teljes személyzetével egyetemben láthatjuk, amint elméje a totális szétesés közepén, a legfélelmetesebb pillanatának közepén tombol, és ott van Tyrell felesége is, Joanna. Esküszöm, ez a nő amennyire szép, annyira a frászt hozza az emberre. Ugyan nincs a hacker segítségére, hogy kiderítse, hol van a férje, ellenben jól látszik, hogy többet tud, mint amit elmond. Persze ezzel csak azt éri el, hogy mi nézők még több megválaszolatlan kérdést kapjunk az arcunkba.

Elliott szála mellett láthatjuk, amint Angela a cég összeroppanásának közepén, már alkalmazottként tipeg véres kis cipellőiben. Azt kell mondjam, hogy az ő története majdnem erősebb lett, mint Ellioté. A rész gyönyörűen bemutatja, hogy a lány közvetlen a pokol közepére került, olyan emberek közé, akik ellen idáig harcolt, és akarata ellenére is egy lett közöttük. Mind a cipőbolti jelenet, mind a Philip Price (fogalmam sincs pontosan milyen igazgatója a cégnek) által nyújtott beszéd a rész legjobb momentumai közé tartoznak. Úgy gondolom, a következő évad központi kérdése lesz, hogy a lány beáll azok közé, akiket gyűlöl, vagy megpróbál kimenekülni onnan. Mindenesetre céges környezet még nem volt televízióban ennyire gonosznak bemutatva.

z igazat megvallva kétségtelen, hogy az évadzáró egy tökéletesen, precízen megszerkesztett és levezényelt rész volt, de valahol hiányérzetet hagyott maga után. Olyan volt az egész, mintha csak most következne a záró rész, mintha még jönnie kellene valaminek. Arról nem is beszélve, hogy ettől pofátlanabb (de a maga morbid módján működő) cliffhangert én még nem láttam.  

Friss, forró GoT hírek a VI. évadról!

Természetes, hogy rengeteg találgatás lát napvilágot a hőn áhított következő évaddal kapcsolatban. Ez egy természetes folyamat, hiszen a világ legnézettebb sorozata logikus, hogy megmozgatja a több millió kíváncsi rajongó fantáziáját. Még egy kis adalék a népszerűségéhez, hogy a Trónok harca bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe is, mint a legtöbb országban azonos időpontban vetített drámasorozat, hiszen az 5. évad hétről-hétre érkező részeit 173 országban ugyanakkor nézhették a rajongók az HBO-n és más csatornákon. Az új információk utáni vágyakat csak tovább fokozza, hogy a Winds of Winter, azaz a következő könyv megjelenésének idejét még mindig homály fedi. Több klikkvadász cikk után, megpróbálok az eddig felröppent hírek alapján tiszta képet festeni az eljövendő részekkel kapcsolatban.

A Johnt alakító Kit Harington több interjúban is kijelentette, hogy bár járt az ötödik évad forgatásán, nem tér vissza a következő szériában. Viszont.. Jon varg. Mindegy, hogy a sorozat csak Bran képességeit mutatta be, ettől még ugyanúgy benne is él ez az adottság. S minden varg mikor meghal, lelke egy állatba "száll”. Viszont lássuk be, hogy akik Jont megölték, azok Szellemet is meg fogják (vagy legalábbis megpróbálják) ölni, hiszen miért is ne, ha már ennyire gyűlölik Jont? Így jöhet képbe a Vörös Isten s Melisandre. A rendezők minden tette rásegít erre a teóriára, miszerint a papnő támasztja fel Havast. Az, hogy a falnál erősebb a vörös papnő mágiája, s hacsaknem véletlenül tért vissza a deresi csatából,hovatovább az emberáldozat is megvolt, mikor Shireent máglyán elégették. De ezek csak találgatások, ami viszont tény, hogy mindezt nem fogjuk megtudni 2016 április-májusában sem!

Ha már volt róla szó, hát örvendjünk, hiszen Havas Urasággal ellentétben, visszatérBran és vele kedvenc bőbeszédű barátunk Hodor is. A Bran Starkot alakító Isaac Hempstead-Wright a The Irish Examinernek erősítette meg, hogy a sorozat következő szezonjában visszatér Bran Stark szerepében.

“Csak annyit mondhatok, hogy ebben az évadban visszatérek, és különösen érdekes dolgok történnek majd Bran körül. Lesznek izgalmas látomásai." - mondta el a színész. S, hogy mik is lesznek ezek a látomások egy nagyon izgalmas kérdés. De elég valószínűnek tartom, hogy ezek által láthatjuk újra a legnagyobb horderővel bíró biztos visszatérőnket…

Szintén biztos hír, hogy Theon (Bűzös) Greyjoy nagybátyja, a Vas-szigetek királyi családjának fekete báránya, a Csend kapitánya, Euron (Varjúszemű) Greyjoy a következő évad egyik állandó szereplője lesz. S az is eldőlt, hogy ki alakítja majd a sorozatban. A dán színészt, Pilou Asbæket választották a szerepre, aki a Borgen című sikeres drámában tűnt fel, de játszott a Borgiákban is, és hamarosan a Ben-Hur remake-ben ő alakítja majd Pontius Pilátust.