Bajos csajok - Knock Knock kritika

Mondja valaki, hogy a nők nem veszélyesek! Persze, hogy azok. Keanu Reeves karrierje ingadozik, mint a libikóka. Legutóbb a John Wick egy jó kis zsánerfilmet rakott le, a Knock Knock is erre készül? 

Nem sajnos. Én nyilván együtt érzek Keanuval. Nem csak mert volt már szerencsém őrült nőkhöz, de azért is, mert ebben a filmben az egyetlen ami jó, az ő alakítása. Na meg persze az alapötlet. De tényleg! Ilyet még nem láttunk. Ez valami olyan, mint mikor elsütöd a puskát, nagyot durran, a puskatus visszaüt, de a tetves üveget nem találod el.

Keanu Reeves tisztes családapa, jó munkával, csinos felességgel, két aranyos gyerekkel, meg egy szupi házzal. Az asszony elviszi a kölyköket a partra, de sajnos Keanu nem tud velük menni, mert van egy csomó melója. Mit tehet hát, felrak egy lemezt, bepattint valamilyen CAD szoftvert, és tervezi a házakat, mint az építészek többsége. Aztán két csaj beállít hozzá, vizesen szexin, hogy hát eltévedtek, nem tudná-e útba igazítani őket. A mi Neónk ugye jó ember, hát beinvitálja a két szexfilmet meggyalázó módon átázott lánykát, megengedi nekik, hogy telefonáljanak és megszárítsák a ruhájukat. Aztán persze az történik, amit minden jobb érzésű szingli már az ajtónyitáskor megtenne (ne menjünk bele morális kérdésekbe). Ez viszont egy nagyon elcseszett reggelhez vezet, és innen megindul a lavina, tekintve, hogy a lányok nem teljesen százasok.

Azzal be lehet határolni a filmet, hogy Eli Roth nevéhez köthető. Mondjuk ebben kevesebb vér van, mint a filmjeiben általában. Mindenesetre kicsit hazudtam, mikor azt mondtam, hogy egyedi ötlet, ugyanis 1977-ben ellőtték ezt a sztorit. Mondtam már, hogy a film remake? Tetves Hollywood, nincs egy épkézláb kreatív ott?! Az eredeti filmről nem tudok nyilatkozni, itt viszont nagyon kevésnek tűnik az alapötlet, vagyis egyértelműen kevés egy filmhez, mert amúgy a sztori felvetése tetszett (biztos sok férfigyűlölőnek lesz ott a díszdobozos blu-ray a polcán). Trailert ne nézzetek, mert az első fél órája a filmnek, az "úgyis tudom, mi fog történni" jegyében fog lezajlani, és nem okoznak majd nagy meglepetést a készítők. Ez is az egyik hibája a filmnek, nem sok fordulat van benne, bár a karakterek azért menthetnék a menthetőt, de nem így történik. Jó lenne például megtudni pár dolgot a csajok motivációjáról (sejteni azért lehet) vagy háttértörténetéről, vagy a kettőjük kapcsolatáról, ellentéteikről. 

Amit a számlájukra lehet írni, hogy tényleg idegesítőek voltak, a végén már nagyon szurkoltam a főhősünknek, hogy "itt az ideje kicsinálni a libákat"! Keanu viszont csak szenved. Persze reflexből jót alakít, mert tud ő ha akar, de a forgatókönyv nem segít a kezére. Voltak pontok, mikor felkiáltottam magamban, itt az idő, hogy belemássz a fejükbe, egymás ellen fordítsd őket, taktikázz! Erre ez a hülye csak nyavajgott. Nem tudom megállapítani milyen színészek a lányok, nem kaptak teret egyáltalán, sőt, ez a két lány egy is lehetett volna, nem volt semmi személyiségük, Keanu meg hiába jó, ha a karaktere a legnagyobb, legesetlenebb áldozat a filmtörténelemben. A Knock Knock nem egy agysebész film, de sajnos még egyszerinek sem jó, egy unalmas estét simán tehet rosszabbá.

Fear: OFF 6. season: ON!

Több millió rajongó számára minden perc nehezen telt a világ legnézettebb zombi sorozata a The Walking Dead nélkül. Márciusban záporoztak a hírek arról, hogy ismét kóborlók okozta kóbor álmok tölthetik be a hétfő esténket, hiszen az AMC tévétársaság bejelentette, hogy kapásból két évadot is berendelt minden idők legjobb és legnépszerűbb zombisorozatának előzményeként Fear the Walking Dead címmel.

Az első évad megtekintése után, jogosan tehette fel a kedves néző azt a kérdést, hogy ez valóban előzmény lenne? Első lépésként tisztázzuk ezt! Az AMC nem adott ilyen információt, egyes internetes médiumokban jelent meg ez a hír tévesen. Hiszen a helyes definíció a Fear és az „eredeti” The Walking Dead kapcsolata között a spin-off, azaz testvérsorozat. Ha ez a legtöbb néző előtt is egyértelmű lett volna, talán egy árnyalattal kevesebb kritika éri a „kistestvért”.

Kifejezetten jó színészi gárdát hoztak össze készítők (a rendező, Adam Davidson volt). A főszerepet Cliff Curtis kapta, mellette láthatjuk Kim Dickenst (Kártyavár, Kemény motorosok), az ausztrál Alycia Debnam Carey-t (A vihar magja) és az angol Frank Dillane-t (Harry Potter és a félvér herceg). A fiatal Voldemort szerepében feltűnő 24 éves színész gesztusai, mimikái, ha kissé túlzó is az összehasonlítás, de a fiatal Johnny Depp-re emlékeztetettek. Remekül hozta a neki kiosztott drogfüggő anyuci pici fiát. Minden mozdulatát elhittem!

Ha a sikert lájkban mérjük, egyelőre jócskán elmarad az eredeti sorozattól, de Róma sem egy nap alatt épült fel. Ugyanakkor egészen elképesztő nézettségi adatokat produkált az USA-ban. 10,1 millió néző választotta a sorozatot a tévés sugárzással egy időben,(s egy egészen más cikk tartalma lehetne, hogy mennyire helytálló az a kijelentés, hogy manapság a fiatal generáció már nem néz tv-t..?!) márpedig ennyien még egy szériát sem(!!) néztek az amerikai kábeltévés történelemben.

Összegezve a horrorisztikus apokalipszis los angelesi története, nem volt csalódás. Csillapította a járkálók, vér, szenvedés, s megdöbbentő fordulatok iránti vágyunkat, de újat nem tudott mutatni. Nehéz is lett volna, hiszen az „anya” sorozat túlságosan magasra tette a mércét. A szerepek jól ki voltak dolgozva, (gondosan ügyelve arra, hogy itt is legyen minden rasszból legalább egy szereplő, aki a túlélők csapatát alkotja. Bár ázsiai még nincs, de ami késik nem múlik), s a történet se volt rossz. De az utolsó részt látva, elkapott egy deja vu érzés, hogy „ugyan már én ezt már láttam valahol?! Igen, egy előző The Walking Dead évadban! Még egy szezont talán tud ilyen nézettséggel is hozni a Fear, s nem véletlen az-az okos marketing, hogy így szinte egész évben mindenki az AMC zombijait nézheti, beszélgethet, vitázhat róluk s képeket, videókat tölthet fel különböző platformokra. Hiába, nem volt rossz ötlet ez a spin-off! De nem szabad feledni, hogy ami segítségnek tökéletes az nem mehet a fősorozat rovására. Hiszen neki mindig, minden részben valami meghökkentőt kell mutatni.

Igen, talán túlságosan is. Hiszen, ahogy a Fear-t érő legtöbb becsmérlő komment tette fel, kevésbé irodalmi nyelven azt a kérdést, hogy hol vannak már a zombik?!?!?! Na, most ezen igényt teljes mértékben kielégítették a rendezők. (Hivatalos forrás szerint több tízezer járkáló jelent meg a részben!! ) Ugyanakkor ezen a ponton fogalmazódott meg bennem az egyetlen igazán negatív vonása a kezdő résznek. Valóban ez fog következni, hogy a történet helyett a kóborlók számának növelésével akarnak hatni ránk? Attól lett több ez a sorozat bármelyik eddigi zombis vetélytársánál, hogy nem egyszerűen csak a gyilkolásra ment rá, hanem egy fantáziavilág legapróbb részletének kidolgozására, pszichológiai mélységekig bemutatva azt, hogyan válik az ember állattá egy haldokló világban. Ugyanakkor a rész befejező momentuma megnyugtatott, senki nem tudja (na jó George R. R. Martin igen..) úgy megkavarni a szálakat, mint a WD rendezői gárdája.

Tetszett, hogy mindent ott kezdtek ahol az ötödik szezonnak vége lett. Így az is kiderült, hogy minimum egy régi-új szereplőnk lesz. Hiszen Morgennel már az első képnél találkozhattunk. Nagyon jó karakter, hiányzott már egy olyan személy, aki képes lehet akár még Rick befolyásolására is?

A történet kettős szálának bemutatásához sorozatoknál is mostanában divatossá lett flashbacket vetették be. Érdekes kérdés, hogy szabad e, kell e művészieskednie egy ilyen sorozatnak? Nekem tetszett, újdonság volt, de mégis követhető. Bár bizonyára sokan nyúltak a laptopjukhoz, monitorjukhoz, hogy „a hiba az én készülékemben van”, vagy mi ez a sötétség?

Aki még nem látta az első részt, nézze meg, nem fog csalódni! Habár az USA-ban a nézettség kissé elmarad a vártnál, hiszen a 2014 őszén brutális számokkal nyitó rész után, ami 8.6-os ratinget célcsoportban s 17,3 millió tévézőt hozott, az most „visszaesett”, 7.4-re, és 14,6 millió nézőre. Azt ugyanakkor kétlem, hogy az új adatokat böngészve, a producerek „kardjukba dőlnének”. Epekedve várjuk a következő felvonást, s legyen az első rész legnagyobb tanulsága az, hogy Ricknek mindig igaza van! Mindig? Igen, mindig…!!

Tom Hardy versus Tom Hardy

Batmantől a Mad Maxig, az Eredettől a Warriorig és még sok más mindenig, Tom Hardy rengeteg kisebb-nagyobb filmben szerepelt az utóbbi években. Számtalan cikk veszi szemügyre, hogy vajon ő lenne generációnk legnagyszerűbb színésze? Ez természetesen nem így van, hisz ott van Michael Fassbender, Benedict Cumberbatch és igazából még sokan mások. Az viszont vitathatatlan tény, hogy Tom Hardynak is ott a helye a legjobbak között. A Legenda után pedig akár duplán is aláhúzhatjuk ezt a kijelentést, ugyanis maga a film igazából Hardy nélkül nem lenne nagy eresztés, viszont vele... Mondhatnánk azt, hogy ő menti meg az egészet?

A '60-as évek Londonjában járunk, a korszakban, mikor a Kray testvérek birodalma megérte fénykorát, már ha ezt így nevezhetjük. A történet során pár évnyi szeletet kapunk a bukás előtti korszakból, aminek minősége kissé hullámzó, de összességében jó. A film túlságosan érdekes karaktereket nem vonultat fel Ronald és Reginald Krayen kívül. Lehet az írói lustaság, de úgy gondolták, két Tom Hardy elég lesz. És be kell ismerni, valahol nem tévedtek. Mikor a két testvért látjuk a vásznon, azok pillanatok egyértelműen a fénypontjai a filmnek. Tom Hardy brilliáns kémiát visz a párosba, olyannyira, hogy a nézőben meg sem kérdőjeleződik, hogy Ronald és Reginald nem ugyanaz az ember, végig elhisszük, hogy két teljesen más embert látunk. Ehhez pedig a film okosan alkalmazza a külső megkülönböztetés eszközét is, miszerint míg Reginald a "normál Tom Hardy", addig Ronald egy szemüveges, furcsa beszédű "Tom Hardy light", aki mellesleg a humort is szolgáltatja, nem is olyan rosszul.

Az ikrek interakciója, jelenlétük szignifikánsan növeli a film szórakoztató faktorát, de ha kicsit lejjebb nézünk, nos, akkor eljutunk a fekete levesig. Minden más karakter egyszerűen háttérbe szorul, vagy csak néhány gagre futja. Ez utóbbi "gages" estekben nem is lenne probléma, ha ezt nem az Emily Browning által alakított Francis Shea szenvedné meg legjobban. Más esetekben azt mondanám, hogy a szerelmi szál felesleges, de itt a felállás teljesen más, itt egy motivációs és sztorialakító tényezőt akart megformálni, ez pedig csak hellyel-közzel sikerült. Nem érteni, miért szeret egymásba Reginald és ő, túlságosan kapkodnak az elején, míg a végén az ellenkezőjét viszik kicsit túlzásba.

De ha még ettől el is tekintünk, maga a cselekmény is hajlamos a csapongásra, és szintén éppen megüti a jó kategóriát. Így végül a Legenda egy szimplán jó film, amit Tom Hardy alakítása húz fel pár ponttal. A Kray ikrek összetartása és harca egymással abszolút megéri a mozijegyet, hisz amíg nézzük szórakoztat, leköt, de nagy elvárásokkal semmiképp sem szabad beülni rá, mivel a címével ellentétben ez maximum Tom Hardy legendája.

Misztikum, kietlen jövő, maffiózó feleségek - Képregény kritika zanzásítva

A mostani képregények igen vegyes képet mutatnak, de igazán unni egyiket sem lehetett. Néha igazából ízlés kérdése a dolog, ami egynek bejön, másiknak nem fog, és fordítva. Mi történik, ha a jövőt elcseszik a múltban? Vagy ha egy hétköznapi srác mágikus sisakra bukkan? És ha pár háziasszony rossz útra lép? 

Scott Lang Miamiba költözik, hogy része legyen a lánya életének, ami olyan jól sül el, hogy el is rabolják a csajszit. A szúpérhősködés helyett Ant-Man egy biztonsági céget indít (munkatársa az a bizonyos Grizzly, aki medve jelmezben általában a bűnözők táborát erősítette) és igyekszik helyrehozni az elfuserált életét, de persze semmi sem működik jól az elrablás miatt. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekrabló nem más, mint Darren Cross (aki a mozikban futott filmben is szerepelt, ha jól emlékszem) fia, Augustine Cross. Hogy ne legyek spoileres, nem árulom el az indítékát. Fene vigye el! Nem is lényeges. Az Ant-Man egy rettentő vagány képregény sorozat, ha valaki szerette a Superior Foes of Spider-Man füzetet, ezt is imádni fogja. A sztori nem eget rengető, de ez egyáltalán nem hátrány, sőt előny! Az Ant-Man képregény ereje ugyanis a hangulatában van, az pedig csillagos ötös. Ezt a kritikát kicsit későn írom, szóval pontosan nem tudom mi lesz a sorozattal, hogy a Marvel nemsokára újraindítja a képregényes univerzumát, remélem megmarad és vele együtt az alkotógárda is. Kár lenne elveszteni ezt a jó szórakozást.

A fene se gondolta volna, hogy ez ekkora szórakozás lesz! Tényleg nem fűztem a jövőbeli Batman kalandjaihoz nagy reményeket, de tévedtem. Na, nem váltja meg a világot azért, de ennek ellenére kellemes olvasmány. Azt tudjuk, hogy a DC The New 52: Futures End eseménye alatt Terry McGinnis, aki eredetileg Batman volt a jövőben, visszagályázta magát a múltba, hogy a Brother Eye néven futó Skynet hasonmást megakadályozza abban, hogy minden létező latex-gatyást cyborggá alakítson. Mindeközben Terry feldobta a bakancsot, és Tim Drake (Robin) vette át a helyét, majd a sztori végén visszakerült a jövőbe. (Annak aki elvesztette a fonalat: mindjárt a végére érünk). Szóval minden happy lenne, ha a jövőben nem derülne ki, hogy valami rettentően elcsesződött, mert elég nagy a káosz, és Brother Eye még mindig tevékenykedik. Ez a Batman Beyond felütése, és jól működik, ahogy Tim Drake is jól működik Batmanként. Az első három szám alapján ez egy kellemes sci-fi/poszt apokaliptikus jellegű szórakozás lesz.

Mivel a Marvel univerzuma jelenleg ki van fordítva, mint az állatpreparátornál a húsvéti nyúl, ezért valahol a Daredevil folytatása is kétséges lenne, ha az lenne. Bár annak ellenére, hogy nem emlékszem milyen címeket ígért a kiadó az univerzum rebootnak nem nevezhető újraindítása utánra, biztos vagyok benne, hogy lesz Daredevil cím, már csak a második szezonjával (nem is tudom mikor) érkező sorozat okán is. De ajánlom is nekik, mert a képregény már nagyon hosszú ideje hozza a konstans minőséget. A helyzet a következő: Matt Murdock lépett egy Civil War jellegű Pókembert és felfedte a kilétét a nyilvánosság előtt. Aztán, hogy megvédje ellenségeitől legjobb barátját, megjátszották Foggy halálát és jelenlegi csajával, Kristennel leléptek San Franciscoba, ahol Matt tovább űzi az ipart, mint ügyvéd és ügyeletes igazságosztó. Ja,és önéletrajzi könyvet ír! Nem is nagyon lövök le poént a sztoriból, megjelenik az Owl lánya (ki a fene tudta, hogy van), és Matt szuperhős kiléte is sok fejtörést okoz, pontosabban az, hogy nem titok már. A tizennyolcadik résszel le is zárják a sztorit (remélhetőleg egy időre csak) és kapunk régi ellenséget, nagy csatát, összességében egy kellemes és színvonalas sztorit. A Daredevil régóta nem okozott csalódást, nagyon ajánlom mindenkinek.

Tessék! Egy elszalasztott lehetőség. A Doctor Fate nagyon érezteti a potenciált, legalábbis azt, hogy valahol ott van benne, de aztán csak egy kipukkadt lufi lesz. A sztori, hogy a mágikus sisak egy fiatal sráchoz kerül, aki egy cseppet sem vágyik az egész hercehurcára, meg a misztikus egyiptomi szövegekre, meg a beszélő zombikutyákra és még misztikusabb fekete macskára, de hát nincs mit tenni, ő a leszármazott, a kiválasztott meg a fene se tudja mi. Aztán jön is a baj csőstül, kapunk egy-két poént, egy-két (képregényes keretek közt) pörgős akciót, de aztán ez rettentő kevés a boldogsághoz. Pedig szerintem a rajzok is nagyon mentek a stílushoz, de valahogy mégis félrecsúszik, hiányzik belőle valami plusz. Nem is értem, miért, nekem a karakter is tök szimpatikus. Még egy kis esélyt adok neki a kasza előtt, azért remélhetőleg tudnak javítani a történet minőségén. Mintha csak egy kevés hiányozna.

Vegyes érzéseim vannak ezzel a nyolc részes Vertigo képregénnyel kapcsolatban. Az alap ötlet nagyon jó volt. New York állandó maffia gyülekező helyén (Pokol konyhája) lecsuknak pár rossz arcú alakot, így a bizniszt már csak a lendület hajtja. A maffiózók feleségei, három nő marad csak a férjeik hagyatékával, és úgy döntenek, hogy amíg a teremtés koronái a börtön kosztot eszik, valakinek be kell gyűjteni a védelmi pénzt helyettük. Ez lenne a sztori alap kiindulása, ami tök jó ötlet. A kivitelezés már más kérdés. Nehéz rosszat mondani a The Kitchenre, mert összességében véve nem egy rossz sztori. A rajzok se nem kiemelkedőek, se nem rosszak. Véleményem szerint az egész egy tisztes iparos munka, egy hajszállal talán fölötte. Persze hozzá kell tennem, hogy nekem nem stílusom a maffia sztorik, ez pedig az. Ha kicsit feszesebbre vágták volna a történetet, kicsit mélyebbek lettek volna a karakterek (és nem lett volna annyi hirtelen és légből kapott személyiség változás) akkor egy kellemes esti olvasmány lehetett volna. Na így sem volt rossz, de nem vagyok biztos benne, hogy pár hét múlva emlékezni fogok rá. Akinek bejött a Donnie Brasco vagy a Maffiózók, az tehet vele egy próbát.

DC a televízióban

Míg tavaly a Flash remekül szuperált, addig társa, az Arrow minden erejével bele akart fulladni a szappanba és hullámvasútszerű történetvezetésébe. A Comic-Conon többek között ezen sorozatokról is ejtettek pár szót. A Flashbe érkezik Zoom és a multiverzum, Oliver Queen pedig új ruhát kap, ellenségnek a megszellőztetett Damien Darhkkal, és kicsit könnyedebb hangvételt. Most, hogy debütált mindkettő új évadjának a pilotja, szemügyre is vehetjük mennyire tartja az első rész ezeket az ígéreteket.

Történeti ígéreteken nyilván felesleges vitatkozni, ami a Flasht illeti. Az előző időutazással megtűzdelt, enyhe katasztrófába torkolló évadból logikusan következett a multiverzum, vagyis a Kettes számú Föld bevezetése, melynek a nyitó epizód igyekszik alapot adni. A fekete lyuk probléma áldozatok árán, de megoldódik, Barry Allen a bűntudatával küszködik, miközben a város a Flasht ünnepli, holott nem csak őt illetné a teljes köszönet. Igazából a Flash első része nem markol sokat, sőt, mintha a fele epizód filler részekből állna, a másik fele meg erősen az Arrow második évadjának pilotját utánozná. A befejezés után egyértelműen kijelenthető, hogy itt az érdekességek csak jövő héten érkeznek, ez pedig csak egy bemelegítés volt.

Ezzel szemben Oliver Queen sokadik visszatérésének története meglepően erősre sikerült, ha figyelembe vesszük miket láttunk az előző évadban. A készítők mintha hallgattak volna a kritikus szavakra: a legnagyobb szappan pillanatok között Oliver elejt egy poént vagy megpróbálják ezeket rövidre zárni. Az ezúttali főgonosz, Damien Darhk jelenléte csalogatja őt és Felicityt vissza Star(ling) Citybe, az évad fő konfliktusa ugyanis azonnal elkezdődik. Persze még mindig vannak idegesítő jelenetek (Diggle igazán abbahagyhatná a non-stop durcázást), de az előrelépés jelentős, ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy a 3. felvonásban minden random barátból szuperhős lett. És Diggle Magneto álarca... inkább hagyjuk...

BIDF – Igazi jó filmek

Lássuk be, a dokumentumfilm nem a legnépszerűbb filmes műnem, bár Hans Richter avantgárd ritmusfilmjeinél talán mindig jóval több nézőt vonzottak és vonzanak. A CGI effektektől hemzsegő és látványosabbnál látványosabb hollywoodi kasszasiker-filmek tömkelegében mégis szükség van rájuk, hisz a mai technikával ugyan bármilyen történetet el lehet mesélni, de hogy maga a valóság köszönjön vissza a vászonról, az igazi ritkaság.

Két hete zajlott le Budapesten a nemzetközi dokumentulmfilm fesztivál (BIDF), melyen mint önkéntes vettem részt. Az Uránia nagytermében vetített filmekről és aDrifterről már sok helyen lehetett olvasni, ám a fesztiválon rengeteg egyéb filmet is vetítettek, többek között a fesztivál versenyfilmjeit és a Best of válogatás egész estés doksijait. Egyik érdekes helyszíne a fesztiválnak az utolsó pillanatban visszamondott Tesla helyett jobbhíján a Színház és Filmművészeti egyetemen (az Uránia második emeletén) kialakított kisterem, melyben a kevésbé népszerű filmek peregtek a családias félhomályban.

A legújabb Marvel filmről természetesen mindig mindenki tud, de igazi filmes csemegét az ilyen fesztiválok félreeső zugaiban lehet csak találni (vagy az interneten bizonyos szűk keresőszavakkal, a Google sokadik oldalán). Vessünk egy pillantást néhány itt vetített filmre! Vajon eleget tesznek-e a fesztivál tán csöppet fellengzősnek ható tételmondatának és valóban IGAZI jó FILMEK?

Ritka az olyan, hogy a dokumentumfilm, a “legrealistább” a filmes műnemek közül olyan eszközhöz nyúljon, ami (még a legdisneysebb indexikális világszimulációval is) a legtávolabb áll valóságunktól. Anco Damian dokumentumfilmje mégis az animációt választotta közlési formájául. Története szörnyen megrázó, Magyarországon különösen releváns. Manapság ugyan (remélhetőleg) a koncepciós pereknek már leáldozott, hazai filmekből azonban a fiatalságnak is ismerős lehet a jelenség, melyet már Örkény és Kafka is megírtak fikciós műveikben. A téma lehet, hogy már sokadjára elővett, de az, hogy az animációs film cselekménye konkrét eseményeket mesél el (mindezt pontos adatokkal alátámasztva, a főhős naplójából merítve), teljesen új fénybe helyezi azt. A film formailag is nagyon érdekes, az animáció szinte összes létező metódusát fölhasználja: a rajztól és a CGI-tól a tárgyanimáción át egészen a papírkivágásig minden megtalálható benne, mégsem válik hektikussá, mert a film világa egységesen Crulicban összpontosul. A fiatalember története valós, hiába rajzolt a figura, ezt megerősítik a valódi fotók (melyeket szinkron hangeffektek és animált hátterek színeznek) és a naplórészletek. Crulic halála után a film átfordul ugyan fikcióba, a halál utáni naplóbejegyzés narrációjával és a “túlvilágra vezető út” szimbolikus szekvenciájával, de a film valósága megrázó.

Az öregedésről is sok mű készült már. A magyar származású Peter Kerekes Kassa fürdőin keresztül mutatja meg az idő múlását. Nénik és bácsik mesélnek fiatalságukról, nosztalgiáznak, miközben kicsit talán nevetségesnek is tűnhetnek a fiatalok szemében. A rendező ezeket a beszélgetéseket nem megvágva mutatja meg, hanem előszeretettel hagyja benne a “bakikat” is, s ettől még hitelesebbé válnak a bemutatott szereplők. Mégsem az olykor vicces, olykor szomorú anekdotákról szól a film, hanem arról, hogy bár a fürdőkre járók felett eljár az idő, a medencék attól még maradnak a következő szezonra is, újabb és újabb vendégeket fogadva. A 66 Szezonazért szólhat hitelesen minderről, mert éveken keresztül forgatták, s az idősek nosztalgiázása mellett megjelenik az is, hogy aki most terhesen sütkérezik a medenceparton, az a következő szezonban már kisgyerekét hozza el.

A Veruda és A kezdet olyan főhősöket mutat be, akik közel sem hétköznapiak, mégis valamennyire személyes problémáikon keresztül, általánosságban reflektálnak saját környezetükre. A Veruda Bojanja bűnöző, nem érzi tetteinek súlyosságát, a rövidfilmet az ő szinte érzelemmentes narrációjával nézzük végig. Ellenszenves figurának tűnhet, de kisugárzása szimpatikus, a film végére pedig megértjük szenvtelenségét. Bojan őszintesége megható, s történetéből megismerhetjük a környéket, ahol fölnőtt, s annak problémáit.

A kezdet Anetája szintén bűnöző, meggyilkolta a nagyanyját. Börtönbüntetését tölti, s közben egy program keretében az öregek otthonában segít. A filmből nem derül ki, hogy pontosan miért vetemedett gyilkosságra, talán ő maga sem érti, mégis megérintő azt látni, hogyan próbálja meg jóvátenni élete nagy rossz cselekedetét úgy, hogy odaadóan segít más időseknek. A rendező finoman kezeli a történetet, a végét pedig bravúrosan oldja meg. Végig ott húzódik a feszültség Aneta és családja között, amikor pedig kijut a börtönből és felhívja édesanyját, hogy hazamegy, Michał Szczesniak elvágja a jelenetet, mielőtt megtudnánk, mit válaszolt az anya. Így mindenki reméli, ahogy Aneta is remélte, hogy anyja örül hazatértének, ugyanakkor megmarad a sokkal valószínűbb válasznak is a lehetősége.

Barátságosabb lett A hátrahagyottak?

Mapleton helyett ezúttal a texasi Jardenben játszódik a történet. Jarden rengeteg szempontból különbözik a korábban látottaktól. Az emberek jobban összetartanak és az atmoszféra is nyugodtabb. Egy szekta sem formálja a város képét és ezáltal az ott lakók életét. A leglényegesebb mégis az, hogy az Elragadtatás egyáltalán nem érintette a városkát. Népessége csak a hírekből értesült az október 14-i tragédiáról. Már ebből leszűrhető, hogy az egykori borongós hangulat átcsapott egy szerethetőbb irányba. 

Ezúttal nem a Garvey család lesz a középpontban. Ezúttal a Murphy család mindennapjaiba nyerhetünk betekintést. Az apa, John a helyi tűzoltóságnál dolgozik, míg felesége a kórházban ápoló. Lányuk élvezi a fiatalok önfeledt életét, fiúk pedig próbál a helyi egyház értékes tagjává válni, hogy nyugalmat biztosítson mind a városban élők, mind a zarándokok számára. És ez még nem minden. A további részekben Lindelof bebizonyíthatja, hogy nem csak egy família széthullását, hanem egymásra találását is képes kibontani, úgy hogy mindenki elegendő szerephez jusson és ez ne menjen a családközpontúság rovására. Kíváncsian várom, hogy mindezt hogyan fogja megvalósítani.

Mint fentebb említettem, ezúttal is nagy hangsúlyt fektettek a vallásra. Felejtsük el a folyton dohányzó, néma Maradék csoportot! A baptista egyház lesz a fő csapásvonal. Nem fognak se megkövezni, se lakosságot pukkasztani és még tüntetni sem a hívek. Belekóstolhatunk abba, hogy miként kapaszkodnak még itt is ebbe a True Detective Rustja szerint "nyelvi vírusba" az emberek. Miként tartják fent a közösséget jóval az elragadtatás után. Ami számomra fantasztikus volt az a szimbolika. Szinte a Biblia egy pici szeletét foglalta modern köntösbe Lindelof és Perrotta. Egy idő után már azon kaptam magam, hogy szinte minden eseménynek volt valami mögöttes tartalma. Legyen szó egy földrengésről vagy az égen repülő sasról.

Több, mint valószínű, hogy első nézésre ezeken átsiklunk, és csak később vesszük észre. Ez teszi igazán különlegessé a szezon nyitányát. A finom utalások és a szó szerint is elhangzó bibliai idézetek. A madár, mint szabadság szimbóluma, a családi kötelékek mögött megbújó mozzanatok és a tucatnyi jel, amit megértve tisztán láthatjuk a borúsnak tűnő képet.

A színészi játékon már az elején érezhető, hogy határozottabb és biztosabb lábakon áll a sztori. Nem feszült a hangulat, a mellékszereplők is több szerephez jutnak. Mivel Murphy-éket ismerjük meg így róluk beszélnék bővebben. Regina Kingnek aggódó anya és határozott nő szerep is jól áll. Hiába női karakter, azért érezhető, hogy bőven tartogat meglepetéseket és a mosolya mögött rejtőzik valami szokatlan is. Kevin Carroll egy átlagos apa figura, átlagon felüli múlttal és gondolatokkal. Tudom, hogy közhely, de rá remekül illik, hogy sötét múlttal rendelkezik. A feladatait ellátja, ugyanakkor hajlamos elveszíteni a fejét.

Jovan Adepo által megformált Michael-ön érződik a bizonyítási vágy, mert véleménye szerint többre hivatott. Ha tartja ezt a szintet, akkor a színész számára igazi ugródeszka lehet a sorozat, mivel eddig csak pár kisebb szerepet tudhat magáénak. Jasmine Savoy Brown Evie-je a legidegesítőbb. A rész üresjáratai is neki köszönhetőek. Tipikus tinilány. Barátnőivel lóg, nem törődik a szülei intelmeivel, kórusban énekel. Rendkívül klisés karakter. Azt sajnáltam, hogy kétszer teljesen megakasztotta a történet folyását az ő jelenete. Már kezdek belemerülni a misztériumba és akkor a barátnőivel ugrál a vízbe és flörtöl (?) Egy nála jóval, idősebb férfival. Egyedül ez írható fel negatívumként. Valamint az opening. Az valami botrányos lett. Mind a zene, mind a klip, ami hozzákészült. Remélem Max Richternek sietnie kellett vele, mert ha hosszas gondolkodás után rakta össze a zenét, akkor jobb lesz ha időt szán egy esetleges 3. évados nyitódalra. A jelenetek alatti szerzeményeivel semmi baj sincs, de az opening alatt hallható dal botrányos.

Az, hogy milyen lesz az évad egy rész után nehéz megmondani. Mindenesetre fényes jövőt jósolok neki. Jól döntöttek akkor, amikor az első szezont egy lassú, döcögős és szomorú történetre írták. Most teljesen mást kapunk. Legalábbis eddig úgy érződik. Remélem, hogy ezúttal sokkal élvezhetőbb lesz a sorozat és bízok abban, hogy a kritikám után elkezditek nézni ezt az évadot is. Ja! Vigyázzatok október 14-én!