Aranyra ítélt Aranyélet

Csütörtök este került sor a HBO új sajátgyártású magyar sorozata, az Aranyélet díszbemutatójára és az első rész premier előtti vetítésére. Színészek, alkotók s pár szerencsés rajongó együtt ünnepelték, hogy hosszú munka után végre elkészült a 8 db 50 perces epizódbál álló széria. De miről is fog szólni az Aranyélet? Egy család történetét követhetjük végig, ahol Attila, az apa kétes ügyletekkel juttatta el családját a budai milliomosok elitjébe, a fény és csillogás világába. De ahogy Tony Soprano is próbált jó útra térni (nem véletlen a hasonlat, sok kommentelő várja az Aranyélettől a Maffiózók című világhírű sorozat „magyaros” változatát) úgy apja halála után a mi családfenntartónk is, de aki egyszer megérezte már a „piszkos milliók illatát”…A mindennapi életbe, az „egyszerű halandók” közé való visszatérés okozta nehézségek adhatják a sorozat fő konfliktusát. Pláne ha a családanya, Janka, különösen élvezi a budai „kékvérűek” életét, s férje elképzelésének támogatása helyett továbbra is az alvilág sötétsége felé löki. Két gyermek alkotja még a famíliát, Mira és Márk saját párbajt vívhat, hiszen míg a lány a naivság megtestesítője, addig a fiú maga a lázadás. Mira mint angyal, s Márk mint ördög? Nem lesz ilyen egyszerű a képlet! A szereplőket, s alkotókat illetően a 2000-es évek Real Madridjára illesztett jelző, azaz galaktikusok a legtalálóbb. A családfőt a már-már HBO kedvenc, Thuróczy Szabolcs játssza, feleségét sorozatban először szerepet vállaló Ónodi Eszter (ez a duó már a Valami Amerika 2-ben is nagyot játszott). A család fiatal tagjait Döbrösi Laura (az Egynyári kalandból ismerhetik az olvasók) és Olasz Renátó alakítja. Attila testvérét, Lengyel Tamás, míg a gyerekek keresztapját Anger Zsolt hozza majd a képernyők elé. De szerepet vállal még a sorozatban többek között Dobó Kata és Farkas Franciska is. A zseniális szereplősor mellett a HBO nem bízta a véletlenre a kreatív team névsorát, sem a sorozatot körülövező marketinget. Az írói csapatot Tasnádi István mellet Zomborácz Virág (Utóélet, Terápia) és Bárány Márton alkotja. A rendezői gárda tagjai pedig Dyga Zsombor (Egynyári kaland) és Mátyássy Áron (Átok) voltak. Véleményem szerint jogosan bízhatunk abban, hogy az Utóélet és az Egynyári kaland, s kiváltképp a Terápia sikere garancia lehet az Aranyélet pozitív fogadtatására is. Az utóbbi években tapasztalható reklámhadjáratok ellenére is tudott újat mutatni a HBO PR stábja az Aranyéletet illetően. Hiszen olyan kötelezőségek mellett, mint a sorozat facebook és instagram profilja, s a fővárosban több helyen is látható óriásplakátok mellett felállították Magyarország első pop-up szabaduló szobáját, ahol leendő rajongók sokasága próbálhatott meg kiszabadulni az Aranyélet csapdájának fogságából. Marketing, színészek, rendezők mind-mind jeles. Az eredetileg finn mintára átvett sztori (bár nyilatkozatok alapján már a második rész után teljesen eltértek az eredeti száltól) talán a világon nálunk a legjobban eladható, hiszen magyarok ezrei, milliói gondolkoznak el minden 4 óra 20-as kelés, vagy egy végig dolgozott éjszakás műszak után, hogy miért nem választom én is a könnyebb utat?! Egyszerűen nagyítóval keresve se találok kifogást arra, hogy mi lehetne az az ok, amiért a sorozat ne aratna osztatlan sikert. Talán csak a túlzott elbizakodottság miatt fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy a Víkend és egyre inkább úgy tűnik, hogy a Veszettek sem érte el a nekik remélt sikert, pedig ezen filmek esetében is minden adva volt ehhez. Minden hazai film és sorozatrajongó epekedve vár már egy igazán jó magyar sorozatra. Már csak kilencet kell aludni, és november 8-án kiderül, hogy megtöri-e a csendet, s valóban aranyat érdemel-e az Aranyélet!

Vérfürdő, Lady Gaga és vámpírkölkök

Mit ne mondjak, évről évre újabb meglepetéseket okoz Ryan Murphy és az ő elborult, már-már ijesztően beteges sorozata, az American Horror Story. A többihez képest viszonylag langyos, ám kellemesen szórakoztató kísértetházas első évad után hideg zuhanyként jött az 1960-as évek egyik elmegyógyintézetében játszódó szezon, ahol már nem finomkodtak a rendezők. Van náci orvosunk a fura emberkísérleteivel, rejtélyes ufo jelenségek, a halála után is visszatérő mészáros és egyéb nyalánkságok. A harmadik, talán legbizarrabb és legdurvább évad a boszorkányok és a woodoo világába kalauzol el minket, ahol megtanulhatjuk, hogyan varrjuk össze egyfajta modern Frankensteinként az ideális pasit (nem vicc) és hogyan éljünk tovább levágott fejjel. Aztán a negyedikben mintha kicsit visszafogták volna magukat és egy furcsa cirkusztársaság mindennapjait követhetjük végig, aminek a tagjai mind rendelkeznek valamiféle testi rendellenességgel (ollókéz, szakállas nő, kétfejű sziámi ikrek, stb.). A hangulat itt inkább nyomasztó, de cserébe kapunk egy véreskezű bohócot és Dandy-t, az elkényeztetett aranyifjút, aki a sorozat eddigi legjobb alakítását nyújtja. Most pedig megérkezett hozzánk a várva várt ötödik évad, ami a Hotel alcímet kapta. Ki nem találjátok, főként egy hotelben játszódik a történet, ahol azonban a szobaszerviz kicsit eltér a megszokottól. Két fiatal, külföldi csaj betéved egy ódon szállodába, hogy ott töltsenek egy éjszakát. A recepciós a 64-es szobába vezeti őket, ám nem sokáig tudják élvezni a csendes perceket. A középen összevarrt ágymatracból kinyúl egy kar és egy roppant torz lény jelenik meg a lányok előtt. Bejön az intro, kellemesen beteg képek és a tízparancsolat felvillanó részletei váltogatják egymást. Később a turista szőkeségekből a hotelben lakó sápadt, ősz hajú kisgyerekek lakmároznak csak úgy diszkréten. Megismerünk egy rendőrségi nyomozót is, aki egy rejtélyes sorozatgyilkos nyomába ered, miközben évekkel ezelőtt eltűnt kisfiát siratja. Egy idő után a szálak ahhoz a bizonyos szállodához vezetnek, aminek úgy tűnik, több állandó lakója van, mint például Sally, aki szeret meleg junkie-kat kínozni és a feltehetően vámpír Elizabeth. Ja és ott van még az arc nélküli fémdákós csórikám.. mi jöhet még? Mindent összevetve baromi erős kezdés volt ez a rész, ideális tempóban halad a sztori, mellette pedig kellő mennyiségű horrort kapunk az arcunkba. Remek ötlet újra és újra visszahozni ugyanazokat a színészeket, de újoncok terén sem lehet okunk panaszra, Lady Gaga egyelőre telitalálatnak tűnik a misztikus vámpírhölgy szerepére. Gyenge gyomrúaknak nem javallott, rajongóknak kötelező darab. Ha a közeljövőben elutaztok és hotelben szállnátok meg, kerüljétek a 64-es számú szobát.

Éljen Macbeth!

2 hete vasárnap lehetőségem nyílt az 5. Mozinet Filmnapok alkalmából megtekinteni Jutin Kurzel Macbeth című filmjét, ami Shakespeare azonos címet viselő drámáját dolgozza fel. Izgatottan vártam a vetítést, mivel az előzetesek szemet gyönyörködtetőek voltak, de nem ez volt az egyetlen indok, ami miatt türelmetlenül vártam az alkotást. A legnyomósabb ok az, hogy két kedvenc színészem is játszik benne egy-egy főszerepet. Továbbá az sem elhanyagolható tény, hogy ezúttal csak feliratosan vetítették az alkotást. Hivatalos forgalmazásban a feliratos vetítések mellett ugyanis szinkronosan is láthatjuk. Nem rajongok a feliratos filmekért, de tény és való, hogy a Macbethet úgy kell látni. Ezek után nincs más hátra, mint hogy feltegyek egy kérdést. Vajon sikerült Kurzelnek vászonra adaptálnia Shakespeare művét? Még mielőtt belekezdenék, szögezzük le, hogy a film előtt direkt nem néztem utána a történetnek. Szerettem volna, hogy a sztori teljesen ismeretlenül nyűgöz le. Most már sorra is vehetjük, hogy miért lett számomra maradandó élmény a film. Igazából maga az alapanyag se mindennapos. Ez William legrövidebb és egyben legsötétebbnek mondott drámája. A történetet bizonyára sokan ismeritek. Betekintést nyerhetünk a hataloméhes, fékezhetetlen Macbeth életébe, aki egy jóslaton felbuzdulva, józan eszét sutba dobva hatalmas vérengzésbe kezd. Történik ugyanis, hogy egy csata után Macbethet a skót király, Duncan kinevezi Cawdor thánjává. Ő azonban a jóslat hatására és felesége unszolására egyre többre vágyik. Innentől Macbeth elindul a lejtőn és egyre mélyebbre ássa magát a hatalmasok játékában. Egy bökkenő azonban mégis akad hatalmának gépezetében, mégpedig a fékezhetetlen éhsége, amit a trónja iránt táplál. Bármire hajlandó, hogy ezt megtartsa. Lényegében egy igazi férfi, aki férfiasságát bizonyítva a szó szoros értelmében bármire képes hírnevének megtartása érdekében. Ennyi információval szolgálnék számotokra. Az utolsó jelenet az igazi csemege, így azt semmiképp sem árulom el, hogy mi. Mégis mi az, ami miatt szerintem az év egyik legjobb filmje a Macbeth? Többek között az, hogy érezhető rajta az alapos előkészítés. A rendező minden részletre kellő figyelmet fordított. A díszletek és a ruhák is hűen tükrözik a XI. századi Skócia korszellemét. Még nem sikerült minden szimbólumot dekódolnom, de mérget merek venni rá, hogy a királyi sálon található jelek valami mögöttes tartalommal bírnak. A katonák zsákra emlékeztető ruhái, Lady Macbeth királynői ruhája vagy Macbeth arcát díszítő 3 fekete csík is mind-mind arról tanúskodnak, hogy itt bizony nem egyik napról a másikra jutott el a film az ötlettől a kész produktumig. És ez csak egy dolog. A következő a színészi játék. Persze elsüthető itt is a közhelynek számító mondat, hogy minden színész remekül játszik, de a főszereplők a legjobbak. És ez többé-kevésbé igaz. Mert bár tény, hogy Fassbender és Cotillard a történet kulcsfigurái, de én személy szerint még ugyanide sorolnám a Macduffot alakító Sean Harrist, aki kizárólag a zárójelenet miatt lett az egyik kedvenc karakterem. Az igazi zászlóshajók azonban mégiscsak a főszereplők. Cotillard-nak bőven jut szenvedés, hiszen nem lehet könnyű egy fékezhetetlen király feleségének lenni. Továbbá az, hogy a lelkes feleségből milyen mélyre süllyed, mindenképpen említésre méltó. Elvégre nem kis beleélés kell ahhoz, hogy valaki ezt szívbemarkolóan el tudja játszani. Az igazi meglepetés mégis az öreg Fassi, aki erre a szerepre született. Eszméletlen, hogy mennyire bele tudja élni magát a szerepébe. Általa remek hanyatlást láthatunk, ugyanis közel sem biztos, hogy egy harcosból lett uralkodó pályafutása olyan fényes lesz, mint amilyennek azt hiszi. Olyan férfi szerepében láthatjuk, akit áthat a nyers, brutális férfierő és ő ezt rendkívül élvezi. Lecsupaszítva láthatjuk pusztítani és korlátokat nem ismerve rombolni, és ez az, amin leginkább meglepődtem: a csillogás és a pompa teljesen elvette a józan eszét is. A fényképezésre egy rossz szót nem mondhatok. Az eredeti helyszíneken forgatott jelenetek szinte Skóciába repítenek minket. A dimbes-dombos vidék, a sokszor fogvacogtató hideg szél, valószínűleg az ottani táj legjellegzetesebb vonásai. A tengerparti lágy szellő, a puszták végeláthatatlansága mind káprázatosak. És akkor a csatákról még nem is beszéltem. A film első és utolsó jeleneti azok, amiktől a hozzám hasonló film fanatikus padlót fog. Én tényleg elmondanám nektek, hogy miért tetszett annyira a zárójelenet, de ezt mindenkinek a saját szemével kell megtapasztalnia. Utoljára hagytam a kedvencemet, a zenét. Persze eddig is áradoztam a filmről. De ez az a hozzávaló, ami pozitív értelemben kiverte a biztosítékot. Annyira belesimul a történetbe és annyira beleilleszkedik az adott korba, hogy arra nincsenek szavak. A rendező öccse fantasztikus zenét komponált a film alá. Összességében egy igazi gyöngyszemet kaptunk. Remek alakításokkal, csodálatos operatőri munkával kivitelezett és zseniális zenével megáldott film lett a Macbeth. Ezek után minden film és Shakespeare kedvelőt bátran bíztatok arra, hogy váltson jegyet a filmre. Nem amerikai, nincs benne CGI (vagy ha van is, vajmi kevés), nem egy vidám film, de még a soundtrackjében sincs egyetlen popszám se. De pont ettől különleges, hogy eltér az átlagos mozifilmtől és mer más lenni. A jelenleg egyetlen fellelhető szám előtt feltennék még nektek egy kérdést. Ti meddig lennétek hajlandók elmenni a célotok érdekében?

A szürke ötven árnyalatán túl

Chuck Palahniuk neve a legtöbbek számára a Harcosok klubja miatt lehet ismerős, mely azon kívül, hogy remek könyv, mára már kultikussá vált film is készült belőle David Fincher rendezésében, Edward Norton és Brad Pitt főszereplésével. Azóta sokan előszeretettel emlegetik a könyv egyik híres idézetét, a harci klub egyes (és kettes) számú szabályait, de hogy bármit idézgessenek a Beautiful Youból, azt erősen kétlem. Ha nem készült volna el A szürke ötven árnyalata film, azt mondanám, hogy valószínűleg filmet sem fognak forgatni a könyvből. Az azonban biztos, hogy Fincher nem tart igényt a rendezésre. Chuck Palahniuk legújabb könyve a Beautiful You címet viseli, mellyel görbe tükröt kíván állítani A szürke ötven árnyalata, Alkonyat és Facebook nemzedéknek, ami részben sikerül is, de a történetet olyan irányba viszi el, amitől az egész társadalomkritika nem lesz több egy színes, véletlenszerű hülyeséghalmaz egyetlen eleménél. Lehet, hogy sokan nem számítanak ilyen szavakra Chuck Palahniuk esetében, hogy “hülyeséghalmaz”, de elolvasva a Beautiful Yout, egyértelművé válik a szó jelentése. Chuck Palahniuk A szürke ötven árnyalatának sikerét meglovagolva kezdi el regényét, konkrétan paródia tárgyává téve a fönti regényt: a szürke, teljesen átlagos Penny Harrigant elcsábítja a multimilliárdos C. Linus Maxwell, aki szexuális játékainak teszi ki a nőt. Idáig nincs is semmi gond azzal, hogy itt nem szado-mazoról van szó és hogy Maxwell egyetlen célja, hogy Pennynek minél erősebb orgazmust okozzon, erősen kritizálja A szürke hímsoviniszta megközelítését. Ám ez a könyv végére ugyanolyan szexizmusba csap át: hiába vannak benne erős nők, hiába nő a főszereplő, hiába mondja mindenki, hogy ő az egyetlen, aki legyőzheti Maxwellt, ha mégsem ő győzi le (hanem egy véletlen baleset). A regény eleje azt veti föl, hogy a nők is ugyanolyan fontosak, mint a férfiak, de a végére ez átfordul: a nők nem tudják megmenteni a férfiak által tönkretett világot, sőt, a Maxwell által készített gyönyörkeltő eszköz illúzióiba menekülnek a világ elől, ahelyett, hogy bármit tennének. Tehát: Penny, ahelyett, hogy megmentené társait, csak annyiban jobb Maxwellnél, hogy nem a pénzért tesz mindent. A hülyeséghalmaz pedig még csak most indul be. A társadalomkritika továbbra is jelen van, talán túl egyértelműen (mindenki ugyanazért a vámpíros regényért van oda, ugyanazt a boybandet szeretik stb.), de mindezt elnyomja az, hogy mindez egy nagyszabású összeesküvésnek a része, mely a divatot és a rajongási hullámokat elképesztő sci-fi halandzsával magyarázza. Mindeközben pedig egyre másra történnek a sokkolni vágyó baromságok, Palahniuk nyilván úgy gondolta, A szürke ötven árnyalata és a Trónok harca után már kevés dolog képes megbotránkoztatni az olvasókat, ezért beleadott apait, anyait: rakétaként repülő műpéniszek roncsolják szét egyesek hímvesszőjét, himalájai barlangban élő szexboszorkány (akinek ősz fanszőrzete a földet súrolja) tanítja meg Pennynek az orgazmus rejtelmeit, hogy legyőzhesse Maxwellt, az Oscar-díj átadón a nyertes színésznő a szoborral elégíti ki magát és végül, de nem utolsó sorban, Penny a puncijával sikoltva vezeti vissza Maxwellre a felgyülemlő szexuális energiát. (Na jó, én is belátom, hogy ez a fölsorolás azért eléggé fölkelti az érdeklődést…) Lehet most azt gondolni, hogy egyszerűen csak prűd vagyok. Ez nem igaz, odáig kifejezetten éveztem a könyvet, amíg Maxwell Pennyn tesztelte szexuális segédeszközeit, minden egyes alkalommal eljuttatva őt a csúcsra. Amikor azonban a regény teljesen logikátlan és egyenesen hülye fordulatokat vett (pusztán azért, hogy minél jobban megbotránkoztasson), kezdtem megutálni. Az egész regénnyel az volt az érzésem, hogy olyan, mint egy óvodás, aki megtanulta az első csúnya szavát s egyre másra azt hajtogatja. A vége pedig egyenesen dühítő volt, nem írom le, hogy mi történt (pedig szívesen idéznék), hátha elolvassa valaki a könyvet, de legyen elég annyi, hogy pocsék helyre érkezik a remekül indított történet. Nem azt mondom, hogy rossz volna a Beautiful You. Az eleje kifejezetten tetszett, a közepén is találhatók jó ötletek, s bár a vége egy abszolút baromság, ajánlom elolvasásra, hisz kevés más regényben található ennyi abszurd hülyeség: Palahniuk valószínűleg mindent belerakott, ami csak eszébe jutott. Ez egyben pozitívuma is a regénynek, másrészt pedig negatívuma, hisz ez az oka a szörnyen zavaró csapongásnak. Az biztos, hogy a Beautiful You nem egy Harcosok klubja. Ha meg filmet csinálnak belőle, van egy jó tanácsom a készítőknek: ne kövessék el A szürke ötven árnyalatának hibáját, legyen az, aminek lennie kell – pornó.

Tarnádi História X-Veszettek

Az etnikai villongások, a szélsőséges ideológiák és az ezekből fakadó erőszak számtalan filmest ihletett már meg, gondoljunk csak az abszolút kultuszfilmnek számító Amerikai História X-re vagy az ausztrál Romper Stomper-re. Az ilyen témájú alkotásokat szinte mindig botrány övezi, hiszen ezt a jelenséget rendkívül nehéz pártatlanul tálalni a nagyközönség számára. Miként korábban a District 9-nal kapcsolatban, úgy most sem szeretnék mély szociológiai értekezésbe kezdeni, ez legyen a szakemberek dolga. Vessünk inkább egy pillantást Goda Krisztina legújabb filmjére, a Veszettekre! A filmet egy premier előtti vetítésen elsők között sikerült megtekintenem, ahol maguk az alkotók válaszoltak a nézők által feltett kérdésekre. História A Veszettek története egy fiktív vidéki városban, Tarnádban játszódik. A városka magas munkanélküliséggel és közbiztonsági problémákkal küszködik. A cselekmény központjában álló Madaras testvérek édesapja börtönben ül, mivel elbánt a birtokát háborgató tolvajokkal (ugye milyen ismerős). A testvérek és fiatal haverjaik a bűnözésbe menekülnek, amíg a város új rendőrfőnöke, a Fenyő Iván alakította Ács János hirtelen célt nem ad életüknek. Az új rendőrkapitány kopasz önvédelmi klubot szervez a fiatalokból (ettől lesz Tarnád igazán TAR), akikkel hamar rendet vágnak Tarnád utcáin, ám a régi problémák helyébe nem sokára újak lépnek... Nagy elődök nyomdokában A film alapjául Czető Bernát László Kakukk című kisregénye szolgált, de több ponton is mutat hasonlóságokat az Amerikai História X-szel (pl. a testvéri szál) illetve A hullám című német filmmel, de nyilvánvaló eltérések is vannak az említett művektől. Az Amerikai História X sokkal jobban rámegy a szélső-jobboldali gondolkodásmenet bemutatására, amelyet helyenként frenetikus monológokkal, párbeszédekkel és alakításokkal prezentál nekünk. A Veszettek kevésbé koncentrál az ideológia ismertetésére, de a Históriához hasonlóan megpróbál komplex képet alkotni a problémáról. Nem holmi primitív gyűlöletkampányt látunk, mint a Rasszizmus szívás videókban, hanem komoly ok-okozati összefüggéseket és a Veszettek ilyen szempontból felér a História X-szel is. Nincs sarkítás, "nincs szegény szerencsétlen cigányság és gonosz magyarság", a karakterek árnyaltak, jó és rossz pedig mindenféle bőrszínben feltűnik (az ilyen témájú filmek gyakori hibája ugyanis az egyoldalúság, pl. a Romper Stomper esetében is). Más téren persze a Veszettek gyengébben szerepel, a polkorrektség sajnos olykor a hitelesség rovására megy. A filmben ugyanis a cigányokat következetesen a "telepieknek" nevezik, a cigány illetve a roma szó egyetlen egyszer sem hangzik el! Ha már valaki erről a témáról készít filmet, akkor merje már kimondani a C-betűt! Ez számomra olyan, mintha a Django elszabadulból hiányozna a niggerezés vagy a Schindler listájából a zsidózás. Az említett alkotások épp elementáris kegyetlenségük miatt ütöttek akkorát, ettől hatottak igazán élőnek. Színészek, karakterek A szereplőkben én kellemesen csalódtam (persze azért nem Edward Norton volt a viszonyítási alap). Fenyő Iván meggyőzően formálja meg Ács Jánost, aki meglehetősen árnyalt karakter. A film elején szerintem nincs néző, aki ne szimpatizálna vele, hisz fegyelemre, rendre és egészséges életmódra tanítja a fiatalokat (a drogok elleni harc pl. egyértelmű pozitívum). A film végére azonban kimutatja a foga fehérjét. A fiatal Madaras testvéreket alakító Klem Viktor és ifj. Vidnyánszky Attila ígéretes tehetségek. Törőcsik Franciska korrekt alakítást nyújt, bár bőrszíne alapján nehezen hihető róla, hogy roma származású lenne. Györgyi Annára és Nyári Oszkárra szintén nem lehet panaszunk, kellő alázattal támasztják alá a főszereplők játékát, ahogy a város ifjait alakító srácok is. Helyenként nehezíti a színészek kibontakozását, hogy a dialógok és monológok néha kissé papír ízűek. A film technikai oldala A Veszettek technikai oldalán erősen érződik, a magyar filmekre sokszor nem igen jellemző "befektetett energia szaga". A film forgatása szokatlanul hosszúra 73 naposra nyúlt és az utómunka sem két napot vett igénybe. A fényképezés abszolút igényes, a helyszíneket jól válogatták (főleg Várpalota és Kazincbarcika), a vágás viszont helyenként talán egy picit kapkodó a verekedős jeleneteknél (valószínűleg ezzel is próbálták ellensúlyozni azt, hogy a szereplők egyike sem egy Chuck Norris). A film azért így sem szégyenkezhet harci jeleneteivel, melyek nyersek és zsigerien erőszakosak. A zene szintén megfelelő hangulatot ad a kemény történethez, de emlékezetes Hans Zimmeri dallamokat azért ne várjunk. A hangok viszont szó szerint ütősek és gyomorba vágóak. Összegzés Bár a Veszettek nem nevez meg konkrétan egyetlen létező személyt, pártot vagy szervezetet, természetesen találhatunk áthallásokat a valóságra vonatkozóan (sokszor erősen szubjektív, hogy ki mit lát bele egy ilyen történetbe). Azon természetesen lehet vitatkozni, hogy a film tanulsága, üzenete mennyire fedi igazából a magyar realitást, mennyire eltúlzott, illetve mennyire számít relevánsnak (ez már csak azért is kényes kérdés, mert a film elkészültét a Filmalap több mint 700 millió forinttal támogatta). A Veszettek valószínűleg jobbról és balról is megosztó fogadtatásban fog részesülni és a leghangosabban valószínűleg azok bírálják majd, akik nem is tekintették meg. Minden negatívuma és esetleges csúsztatása ellenére a Veszettek így is egy velőtrázó és pergő filmként írható le. Nem annyira a szélső-jobbról és a rasszizmusról szól, hanem a gyűlöletről és önbíráskodásról általában. A filmről és a témáról kialakult viták pedig remélem, hogy nem hátráltatni, hanem segíteni fognak minket a bemutatott problémák kezelésében és orvoslásában.

Utak... Ahová mi megyünk, ott nincs szükség utakra... - Vissza a jövőbe trilógia

Állok az utcán, majszolom a sonkás szendvicsemet, mikor egy felettébb ismerős alak odajön hozzám és egy távirányító szerű valamit nyom a kezembe, majd elrohan. Mi a fene? Aztán később kiderül, hogy ezzel a kis távirányítónak látszó kütyüvel vissza tudok utazni az időben. Mekkora lenne, ha ez már ezer éve nálam lenne. Várjunk csak! Visszautazom az időben a fiatalkori önmagamhoz, odanyújtom neki a távirányítót és elrohanok, mielőtt felfoghatná mi történt. Várjunk csak! Időutazós filmekkel tele van a polc, van köztük jobb, van köztük rosszabb és van köztük klasszikus. Hatalmas megdöbbenéssel vettem tudomásul úgy három éve, hogy létezik még olyan, aki nem látta egyik részét sem a Vissza a jövőbe trilógiának. Igen, vannak ilyen emberek. Persze ez nem azért megdöbbentő, mert olyan régi a film, hanem azért, mert annyira jó. A mai napig eszméletlen élményt nyújt. Mintha csak tegnap forgatták volna, pedig nem. Én még meg sem fogantam, mikor leforgatták. A film 1985-ös, és nem nosztalgiás túlzás azt állítanom, hogy nem hat avíttnak, mikor az ember előveszi. Szóval, aki nem ismerné a filmet, de nem akarja végigolvasni a cikket, annak itt egy rövid ismertető. Egy kölyök egy hűtő, egy őrült doki és a doki csimpánzának segítségével visszamegy az időben. A második részben 1967-be érkezik, ahol letartóztatják, mert nincs katonai behívója. És a film eredeti címe pedig Űrember a Plútóról. Menő, nem? Legalábbis egy alternatív idővonalon ez is történhetett volna, de aztán az alkotók kidobták a forgatókönyv egy részét az ablakon, és írtak egy újat. A nagy stúdiók vagy negyvenszer dobták vissza a könyvet. Lehet ebből egy jó filmet kihozni? Lehet. Egy klasszikust mégpedig, ami a mai napig úgy működik, mintha csak tegnap készítették volna. Marty McFly a kaliforniai Hill Valley csendes lakóházainak egyikében tengeti középiskolás napjait. Van egy lökött családja, egy Jennifer nevű csinos barátnője, imád zenélni és részmunkaidőben a város hivatalos őrült tudósának dolgozik, akiről többnyire csupán az őrült jelző maradt meg az emberekben. Egyik alkalommal Marty nagy feladata, hogy kamerával felvegye a Twin Pines Mall (Két Fenyő Áruház vagy mi) parkolójában, amint Dr. Emmett Brown egy kissé átalakított DeLorean segítségével előre dobja a kutyáját az időben. A még félálomban lévő srácot az ébreszti fel egy rakéta erejű koffein hatásával, hogy a mutatvány sikerül. A gáz viszont az, hogy az időgép működéséhez plutónium kell, amit nem lehet megkapni a sarki zöldségesnél. Az eredeti beszállítók, a haragos arcú terroristák meg is jelennek a parkolóban, lelövik a dokit, és Marty egyetlen menekülése az autó, amivel a 88 mérföldes sebességnél visszarepül 1955-be, és nem csak ott ragad, de véletlenül sikerül megakadályoznia, hogy a szülei összejöjjenek. Bob Gale-nek a film írójának és producerének akkor jutott eszébe a film ötlete, mikor megtalálta apja évkönyvét a szülői ház alagsorában és elgondolkozott azon, hogy ha egy idősek lettek volna, vajon haverkodtak volna-e. Miután elmondta az ötletét Robert Zemeckisnek, elkezdtek dolgozni a forgatókönyvön. A főszerepre először Michael J. Foxot nézték ki, de őt sajnos kötötték a Családi kötelékek című sorozat munkálatai. Mivel már 1984 vége volt, és 1985 májusára tervezték a bemutatót, elkezdték a munkálatokat Eric Stoltzal. Mind Zemeckis, mind Gale érezte, hogy Eric Stoltz nem a legjobb választás, ezért megvárták míg Fox munkatársnője visszajön a forgatásra (aki eredetileg szülési szabadságon volt) és eltud szabadulni a Családi kötelékekből. Ez nagyjából annyira sikerült, hogy Fox folyamatos alváshiánnyal csinálta végig a forgatást, mert mind a filmben, mind a sorozatban folyamatosan dolgozott, és a film forgatásának befejezése és a bemutató között csak tíz hét volt. Vicces egyébként, hogy csak három évvel volt idősebb, mint az apját játszó Crispin Glover. A doki szerepére amúgy eredetileg John Lithgow volt kiszemelve, de mikor nem tudott beleugrani a filmbe, Christopher Lloyd öltötte magára az őrült tudós köpenyét. Érdekesség, hogy Jeff Goldblumot is megfontolták a szerepre. És ha már a szereplőknél tartunk, az itt még igen fiatal Elijah Wood is szerepel a filmben, akárcsak Billy Zane. A Vissza a Jövőbe tipikus példája a mindenki számára élvezhető családi filmeknek. Persze időutazás, de ne azok az agyonbonyolított, tudományosan kérkedő filmek jussanak eszünkbe (amik között mellesleg vannak jobbak, rosszabbak is). Nem mellesleg a film tele van szerethető karakterekkel, és egyértelmű lett a trilógia során, hogy Michael J. Fox mellett letenni a voksot nem volt rossz döntés. Ezt mondjuk érezhették a producerek, mert foggal, körömmel ragaszkodtak hozzá. Persze nem mintha a többiek ne lettek volna tökéletesek a szerepre, Christopher Lloyd más szerepei mellett biztos, hogy égnek álló, ősz hajú őrültként fogunk emlékezni rá. Az első rész végén lévő repülő autó csak egy kis kikacsintás akart lenni, a készítők eleve nem terveztek folytatást, persze aztán a második rész elkészült, lévén azonnali siker lett az első. A közönség imádta, hát jött a folytatás. Most jelezném, hogy aki idáig olvasott és nem látta az elsőt, ne olvasson tovább. Van egyáltalán olyan, aki nem látta a filmet? Ezt a kérdést tette fel egyébként a feleségének Bob Gale is, mikor megnézték a Felkoppintva című filmet, ahol az egyik szereplő nem látta az ő klasszikusukat. Mondjuk a második rész nem tetszett mindenkinek, Spilberg szerint túl sötét volt. És annak ellenére, hogy lehetséges a baj a híres rendező ízlésével van, a film tónusa egy fokkal tényleg sötétebb lett. A sztori ott folytatódik, ahol az első abba maradt. Marty és a doki Jennifer társaságában a jövőbe megy, hogy megakadályozzák a gyerekük óriási baklövését. Persze jó kérdés, hogy a Doki, aki szerint minden beavatkozás az idővonalba óriási balgaság, miért tesz ilyet, de a galibák nem is itt kezdődnek, hanem mikor Jennifer, akinek nem lenne szabad találkoznia saját magával, mégis találkozik saját magával. És hát ott van a sport almanach is, ami elkeveredik egy rossz helyre (nem lövök le poént, bocs) és mikor Marty hazatér, akkor rájön, nem is haza tért valójában, hanem egy sokkal rosszabb helyre. A második részre nem csak Crispin Glover távozott a stábtól, de a Claudia Wells által alakított Jennifer is Elisabeth Shue által alakított Jennifer lett. Gale és Zemeckis elmondása szerint később megbánták, hogy az első rész végén beleültették a lányt a kocsiba, hiszen így bele kellett írni a történetbe az ő szálát is, ami az egész sztorit megkötötte kicsit. A forgatókönyvet egyébként Gale körmölte le többnyire, mert Zemeckis elfoglalt volt a Roger nyúl a pácban című filmmel. A második részben egy nehezebb lépést tettek az alkotók, hisz a jövőbe utazunk, amit ugye nehezebb kitaláli, mint egy létező korszakot, amit csak megjeleníteni kell. Zemeckis és Gale mindenképpen egy olyan jövőképet akartak a néző elé tárni, ami különbözik a Szárnyas fejvadász vagy az 1984 depressziós világától. Ez sikerült is, és így pár év után eltekintve akár vicces is lehetne, mondván de bénán képzelték el a jövőt a filmesek a nyolcvanas években, de ez messze nem vicces, tekintve, hogy a mai napig vár a tömeg az önbefűző cipőre és a légdeszkára, mint a vallásos emberek a messiásra. Persze nem csak a jövőbe jutunk el, hanem az első rész 1955-ben történt eseményei is újra lejátszódnak a szemünk (pontosabban Marty szemei) előtt. Ez egy ütős ötlet volt, izgalmas újra megnézni, hogy Marty visszamegy oda, ahova egyszer már visszament (bocs, majdnem paradoxon). Az már más kérdés, hogy galibát galiba hátára halmoznak hőseink és ennek következtében megkapjuk a filmtörténelem legszemetebb cliffhangerét. Miután Marty szemtanúja volt, hogy egy villám belecsap a kocsiba és a DeLorean eltűnik a semmiben, levelet kap a dokitól, aki 1885-ben írta meg azt, és évekig várt a posta a kiszállításával (ott működik a levelezés, nem itt). Miután megtalálja az időgépet, az 1955-ös doki segítségével elindul a vadnyugatra, hogy kimenekítse onnan a barátját. Persze nem számol az akkori veszélyekkel, ahogy azzal sem, hogy a doki szerelmes lesz, és hogy összetűzésbe keveredik Biff Tennan egyik felmenőjével, aki kicsit sem kedvesebb, mint leszármazottai. A vadnyugat ötlete az első rész alatt jött, mikor Zemeckis megkérdezte Michael J. Foxot, hogy melyik korszakot látná szívesen, Fox pedig azt válaszolta, hogy szívesen találkozna pisztolyhősökkel és indiánokkal. A második és harmadik részt fej-fej mellett forgatták, és ez nem volt egyszerű. Már csak ezért is meglepő, hogy egy leheletnyit másabb a hangulata a két filmnek. A formátum viszont működött, mert bár manapság minden második filmnek folytatása meg előzménye van, és félbe vágják a legtöbbet, akkoriban ez nagyon nagy szám volt. A harmadik rész felvonultat pár veterán western színészt is, és kapunk egy új központi szereplőt May Steenburgen alakításában, aki Clara Claytont játssza, a doki szerelmét. A kettőjük kapcsolata működik, ami meglepő, mert Emmett Brown karaktere lett volna az utolsó, akiről elképzeli az ember a romantikus fordulatot. Egyébként az a mendemonda, hogy Christopher Lloyd első filmvásznon megesett csókja ebben a filmben csattan el, de ez nem teljesen igaz, a Clue című filmben már megtörtént a dolog. Egyébként, ha már szereplők! Majdnem Ronald Reagan játszotta Hill Valley polgármesterét, és bár ez nem jött össze, az elnök egy későbbi beszédében idézi a filmet, ami azért elég vagány. A Vissza a Jövőbe trilógia hatása a popkultúrára megkérdőjelezhetetlen. Lehetetlen minden apró nüanszra kitérni, ami a három filmben van. Elég csak azt említeni, hogy miként lesz a Twin Pines Mall-ból Lone Pines Mall, de a Marty által használt erősítőn lévő CRM 114 is ismerős lehet azoknak, akik szeretik Stanley Kubrick filmjeit. Érdemes az első rész nyitányában az órákat nézni, az 1923-as Safety Last című némafilm egyik jelenetét láthatjuk, vagyis pontosabban azt, ahogy a doki lóg majd az óratoronyból később. Iletve megtudhatjuk azt is, hogy a Cápa 19. részét Max Spielberg rendezi. Tippeljetek, ki a felmenője. Aztán az első részben az óratorony javítására gyűjtenek, amibe ugye belecsap a villám, és mikor a doki felmászik rá, egy darab letörik a torony széléből. Tippelhettek! A következő részekben szintén le van törve az a kis darab. Arról nem is beszélek, hogy mekkora fejhajtás az 1960-as Időgép előtt a DeLorean időpaneljének a színei. És persze biztos tudjátok, hogy Chuck Berry honnan vette a Johhny B. Good című számának ötletét. Aki további hasonló kis húsvéti tojásokra kíváncsi, annak be is dobok ide egy linket. A Vissza a jövőbe egy megkerülhetetlen klasszikus. Egyelőre attól sem kell félni, hogy folytatása vagy rebootja következne a jövőben (habár a sztori folytatódik a Telltale Games zseniális játékában, ajánlom), ezt a készítők ellenzik hevesen. Nem csak kellemes szórakozás, de újranézési értéke is igen magasan van. Hogy kinek tudnám ajánlani? Korhatár nélkül bárkinek, akinek van egy kis gyermeki lelke és elgondolkozott azon, milyen lenne utazni az időben.

2045

1985-ben a Vissza a jövőbe című film készítői elénk tárták, hogy hogyan képzelik el a jövőt, azaz milyen lenne szerintük 2015-ben. Egy alapvetően pozitív jövőképet sugalmaztak, melyben a technika fejlődése hozzásegíti az embert a kényelmesebb, gondtalanabb élethez. Ezt az ötletet használta fel az Ad Astra kiadó, amikor a második antológiájának témát keresett. 2045, azaz milyennek látják az írók harminc év múlva a világot. Tizenhat elbeszélés született a témában, mind magyar író tollából, és az eredmény elkeserítő. Nem az írások minőségével van gond, hanem a jövőképpel. Hol vannak már az utópisztikus életképek? A legpozitívabb írás is jó ha semlegesnek mondható, a többi pedig egyszerűen disztópikus. Az előszó és a bevezető elbeszélés után három nagy témakörbe vannak sorolva az írások, ami sokat elárul a tartalmukat illetően: - Veszélyes idők - A lét új útjain - Az apokalipszisen túl A kötet egy igazi apokalipszist idéző elbeszéléssel indít, ami kicsit szokatlan megfogalmazásban íródott és ide-oda ugrál az időben, de a hangulatával megadja az alaphangot az antológiához. Benedek Szabolcs egy igazán gondolatébresztő témát dobott fel a Megmondtam előre című írásában. (itt jegyezném meg, csak csendben, hogy a liftek mechanikai védelemmel is el vannak látva az esetleges áramkimaradások esetére). S. Kolozsvári Zsófia: Titok című elbeszélése pedig szó szerint berobbant és egyből kedvencé vált. Bár magát a témát (génmanipulált gyermektervezés) már többen is feldolgozták, mégis az írónőnek sikerült egy olyan nézőpontot választania amivel újat tudott mutatni. A végéről pedig nem is beszélnék, hiszen egy mondattal úgy bele tudott taposni az ember világába, hogy se köpni, se nyelni nem tudtam. Általában a hasonló kötetek értékelésénél könnyű dolgom van, mert mindössze arról az 1-2 elbeszélésről kell írnom, ami nagyon tetszett és esetleg megemlítek még 1-2 olyat ami bár közepesnek mondható, mégis meg tudott fogni valamivel. Ezen kötet esetében pedig akkor lenne könnyű dolgom, ha arról a két elbeszélésről írnék, ami nem tetszett, hiszen az összes többi kiemelkedő sci-fi vagy fantasy mű. Így kénytelen vagyok egyéni szempontok alapján a jók közül is kiemelni a legjobbakat és ezekről pár szót ejteni.Annak ellenére, hogy nem vagyok oda a krimiért, még akkor sem, ha sci-fi közegbe van ágyazva, Kovács Attila: A tudatalatti asszisztens című elbeszélése megfogott. Talán azért mert témája, a programozott agymosás, már napjainkban is jelen van, szerencsére még nem a bemutatott szinten. Azonban félelmetes, hogy mennyire befolyásolhatóak vagyunk mi emberek és az is, hogy ez a jövőben csak fokozódni fog. A reklámok csak az egyik frontja az agymanipulátorok által indított támadásnak, és a döntéseinket már így is sokkal jobban befolyásolják, mint szeretnénk. De mi lesz akkor amikor már a gondolataink sem lesznek a sajátunk? És itt megfordítanám a fenti kijelentésem: ez egy krimibe ágyazott vészjósló sci-fi. Benyák Zoltán: Nulla és egy című elbeszélése egy izgalmas új világot tár elénk, ahol a mesterséges intelligenciák programokként száguldoznak a világhálón és emberi személyiséggel rendelkeznek. Van „neműk” és teljesen olyan érzést keltenek az olvasóban, mintha testük is lenne, mintha digitális androidok szaladgálnának a vezetékekben és törnének át a tűzfalakon, lopnák az adatokat vagy éppen munkájukkal segítik a humán felhasználót. Azonban a mondanivalója rávilágít arra, hogy az emberi gonoszság és kapzsiság ellen nincs orvosság. Nehéz elképzelni egy olyan világot, ahol béke, nyugalom és egyetértés uralkodik. Benyák Zoltánnak sem sikerült, hiszen a digitalizált valóságban is harc folyik, igaz nem a pénzért, hanem a rendszeridőért és az energiaforrásokért. Megemlítenék még egy elbeszélést, ami Antal József munkáját dicséri és a Béta teszt címet viseli, ami szintén a mesterséges intelligencia témakört érinti. Ez inkább egy thrillerbe hajló sci-fi történet, ahol szemtanúi lehetünk a mesterséges intelligencia megszületésének és első megnyilvánulásának. Bár elég valószerűtlen, hogy saját létéért gyilkolni is képes lenne egy MI, ne feledjük el, hogy nem tudunk róluk semmit, hiszen még nem léteznek. Egyre több hang emelkedik ki a lármás tömegből, amik az MI-k lehetséges negatív oldalait tárják fel és nem kizárt, hogy egy ilyen megnyilvánulás is felkerülhet a listára. Természetesen nem lehet jövőbetekintés globális felmelegedés nélkül. Valyon Tamás: Északi fény című elbeszélése ezt a témát dolgozza fel, érdekes megközelítésben. Azt már mindenki tudja, hogy valamit tenni kell a felmelegedés ellet, hiszen már napjainkban is érezteti hatását a jégsapkák olvadása és az üvegházhatású gázok drasztikus növekedése a légkörben. Ha lesz megoldás a folyamat mérséklésére, esetleg visszafordítására, ne higgyük azt, hogy pusztán humanizmusból fogják támogatni a kormányok. Egy újabb iparág van kialakulóban, amiben rengeteg potenciál lakozik, de sajnos a nagytőke fog diktálni és dönteni emberéletekről. Valyon Tamás ezt a szomorú jövőt tárja elénk, rámutatva arra, hogy egyes kormányok mit meg nem tennének (tesznek) azért, hogy a zsebek megfelelően meg legyenek tömve. A kötetet minden magyar sci-fi és fantasy rajongónak ajánlom, hiszen nem csak az elbeszélések írói magyarok, hanem a történetek nagy része is kis hazánkban játszódik, vagy éppen a főszereplője kapcsolódik valahogy a Kárpát-medencéhez. Mindegyik elbeszélésben megfogható a múltunk vagy éppen a jelenünk, amit a disztópikus hangulat csak még jobban megerősít. Az igaz, hogy a magyarok többsége sötéten látja a jövőt, viszont a jelenlegi hangulat mellett szerintem ebben sok más nemzet fia és lánya is osztozik velünk. Hol van már 1985, amikor még minden rózsaszínnek tűnt, amikor enyhült a hidegháborús válság, kezdett fakulni az atomháborús rémkép és már nem a nukleáris tél volt a jövőkép?! Most harminc év múltán ismét borongós hangulatban vagyunk és a régi rémképek mellé még újak is társultak. A nukleáris tél valószínűsége csökkent, de a napkitörések okozta károk lehetőségei megsokszorozódtak, a gazdasági kizsákmányolás egyre nagyobb teret hódít és már nem csak a távoli földrészekre szorítkozik, nem beszélve az MI-k okozta fenyegetettségről. Kíváncsi leszek, hogy 2045-ben, amennyiben egy hasonló kiadás napvilágot lát, milyen lesz a közhangulat és az akkori írók hogyan fogják majd látni a világot 30 év múlva. Valamint az is érdekelne, hogy mi valósul meg az ebben a kötetben leírtakból.