2016. július 27., szerda

Harmadik típusú találkozások Hawkinsban

Afelől már rég meggyőződhettünk, hogy a televízió napjainkban inkább ad otthont a minőségi élmények számára, mintsem a mozi. Ez nem jelenti azt, hogy ne csúsznának be minőségi filmek vagy minősíthetetlen sorozatok, inkább azt, hogyha valakinek kevesebb a büdzséje, de inkább szeretne kreatív lenni és teljes hosszában elmesélni történetét, akkor itt a lehetősége. A Netflix az ilyeneket igyekszik megragadni: újfent jött a semmiből, látott és győzött.


A Stranger Things egy olyan sorozat, ami igyekszik visszahozni Spielberg korai munkásságát, Stephen King szellemiségét és a gyerekkori naivitást. Mindezeket hatalmas sikerrel teszi. A Duffer testvérek, akik korábban a Wayward Pines pár epizódját jegyezték, most előálltak egy retro sci-fi és horror kombóval, aminek főszereplői egyaránt felnőttek és gyerekek.
1983-ban járunk Indianaban, Hawkins kisvárosában. Főszereplő kissrácaink egy számukra átlagos, órákon keresztül húzódó Dungeons and Dragons játék után haza indulnak, azonban egyiküknek, Willnek (Noan Schnapp) rejtélyes körülmények között nyoma vész. Ez a gyújtópont karaktereink számára, akik között felsorakozik a városi seriff (David Harbour), Will anyukája (Wynona Ryder), az említett három gyerek, és egy titokzatos kislány, aki képes az elméjével irányítani a dolgokat. És mielőtt túlságosan előre szaladnék a részletezésbe: a Stranger Things alighanem az év egyik legjobb sorozata, ha nem a legjobb.

A Stranger Things minden egyes részén érződik a törődés és a szenvedély, amit az alkotók beleöltek. Ez egy olyan projekt lehetett a számukra, ami visszakalauzolta őket fiatalkorukba, s így nem restelltek azt megtömni tisztelgéssel és ’80-as évekbeli popkulturális utalásokkal. Így a sorozat egyfajta kirándulás is abba az időszakba, ám nem olyasféle, ami abszolút nem fogyasztható azok számára, akik ebből kimaradtak volna. A történet izgalmas, megáll a saját lábán, és tisztán kivehető, hogy egy nyolc órás filmről van inkább szó, nem is egy klasszikus értelemben vett sorozatról. Egy rész véget ér, a másik pedig nem húzza el a mézes madzagot: ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Pont emiatt olyan addiktív ez a sztori az első perctől az utolsóig. Van egy ív, egy szépen kidolgozott, fokozatosan kibontakozó cselekmény és háttértörténet. Ilyen egy évados (vagy antológia) produkciós értelemben a True Detective-t és a Fargot tudnám megemlíteni, mint példa (hogy csak kettőt említsek).

 De milyen az atmoszféra és a szereplők? Be kell valljam, féltem. A szupererővel rendelkező karaktereket átlagos környezetben nem egyszerű kezelni, és itt is eltartott pár epizód erejéig, míg a Duffer testvérek meggyőztek afelől, hogy semmi ok az aggódalomra. Tizenegyes (Milly Bobby Brown), azaz a már említett különleges kislány pont annyira szerethető, mint Mike (Finn Wolfhard), Lucas (Caleb McLaughlin) és Dustin (Gaten Matarazzo). Hárman is és négyen is nagyszerű csapatot alkotnak, ami masszívan képzi a Stranger Things alapját, amire megpróbál mindenkiben építeni: ez pedig a gyerekkor felé hajló nosztalgia. Ha ez nem lenne elég, Mike és Will idősebb testvérei körében megkapjuk a tinédzserek saját szálát, a seriff és Will anyukájának eseményeiben pedig a felnőttek szálát. Mind a három nagyszerű és fontos, nemcsak mesélés szempontjából, de így alaposan megnöveli a sorozat befogadhatóságát több közönség számára.

 Nos, kombináljuk ezeket a karaktereket egy csipetnyi kisvárosi hangulattal és egy Stephen Kinges, X-Aktás, ET-s sztoriággal, valamint retro zenével, amit kapunk pedig egy különleges keverék, ami minden szinten működik. Elkönyvelhetjük-e ezek alapján a Stranger Thingset az év meglepetéseként? Egyelőre abszolút, viszont ami azt illeti, igazán meglepődnék, ha jönne valami sorozatos vagy filmes fronton, ami erről a trónról letaszíthatná. Nem, valóban nem nagyon említettem negatívumot, mivel azok olyan elenyészőek (még a fényképezés is gyönyörű), hogy igazából csak azok fognak haragosan állni ehhez a szériához, akik már a fentiek alapján is viszolyognak, hogy mi lehet ez a fertelmes baromság. A többieknek viszont kötelező darab minél hamarabb: itt az év egyik legjobb filmes és/vagy sorozatos élménye, amit reméljük nem folytatnak. Így remek ez, ahogy elkészült.


2016. július 10., vasárnap

Három spagetti rendel!

A mai felnőtt generáció fiatalkorát nagyban meghatározták a hatvanas évek nagy amerikai filmjei. Külön figyelmet érdemelnek a spagettiwestern (vagy más névenmakaróniwestern) filmek, melyek közül sok művet a mai napig a kedvenceink közé sorolhatunk. Ezek jobbára európai és olasz származású rendezők kezei alól kerültek ki, innen származik az amerikaiak által gúnyként ráragasztott „spagetti” jelző is. A filmművészet ezen korszakának vége a 70-es évek közepére tehető, addig viszont a szóban forgó műfaj fektette le az amerikai és európai western kultúra alapjait. Kortársaink közül Quentin Tarantino rendező igyekezett magáévá tenni az eszközt, és 2012-ben bemutatott Django elszabadul című filmje, valamint a 2003-ban debütáltKill Bill is őrzi a műfaj stílusjegyeit.
Sergio Leone olasz származású rendező munkássága a spagettiwestern filmek terén kimagaslónak mondható. Az ő tehetségének köszönhető például a Volt egyszer egy vadnyugat (1968), Egy marék dinamit (1971) és A Jó, a Rossz és a Csúf (1966).Cikksorozatunk a rendező munkásságának nagyjaiból merít ihletet. Három filmjét vesszük elő, melyeket ma már trilógiaként emlegetnek, bár történetük nem kapcsolódik szorosan egymáshoz, mégis hangulatukban kéz a kézben járnak egymás mellett.
Egy maréknyi dollárért (1964)
Történetünk egy Amerika és Mexikó határán húzódó kis városkában játszódik. Ebben a porfészekben rivalizál egymással a Baxter és a Rojo banda. Mindketten a város és a környék uralmáért harcolnak, közben egyikük sem riad vissza az erőszaktól és a lakosság kiszipolyozásától sem. Egy nap azonban egy rejtélyes lovas tűnik fel, a „Névtelen ember”, akit olykor Joe-nak (Clint Eastwood) hívnak. A férfi mindkét félnek felajánlja a segítségét, hogy elbánhassanak egymással, de vajon ki kerül ki győztesen a harcból? Mi a célja a titokzatos úriembernek? Egy egyszerű cowboy-jal, vagy egy rejtélyes igazságosztóval állunk szemben?
Gondolnánk vagy sem, a film egy japán alkotás remake-kének számít. Akira Kurosawaneves japán rendező 1961-es A testőr című filmjének történetén alapszik. Az Egy maréknyi dollárért történetvezetése szép lassú és részletes. Megismerhetjük a két bandavezért, John Baxtert (Wolfgang Lukschy) és Ramón Rojot (Gian Maria Volonté), valamint betekintést nyerhetünk üzleteikbe és rivalizálásukba. Róluk minden lényegi információt megtudunk, ám főszereplőnkről, Joe-ról csak nagyon keveset. Nem taglalják honnan jött, mivel foglalkozik, csak egy magányos vándor, akinek elmés gondolkodása és stratégiai érzéke segíti a rettentő bonyolult helyzet megoldásában. A két rivális banda szövetségeseként csikar ki minél több pénzt és információt a szemben álló felekből, remekül alkalmazva az „Oszd meg és uralkodj!” taktikát. Végül teljesen magára marad és egyedül kell szembenéznie a dühödt Rojo fivérekkel. A film nem rukkol elő korszakalkotó beállításokkal vagy egyedinek mondható expozíciókkal, minden bemutatásmód hagyományos és egyszerű, ám a történet és a hozzá kapcsolódó filmzene (Ennio Morricone által) eléri a kívánt hatást. Az alkotás az első percétől az utolsóig fent tartja a néző figyelmét, a húrt fokozatosan feszíti pattanásig, majd a végén lecsöndesednek a kedélyek, és főszereplőnk megy tovább a maga útjára, fenntartva maga körül a titokzatosságot. Vajon látjuk még valaha? Talán igen…
Pár dollárral többért
Az Egy maréknyi dollárért című film sikere után sokat tépték Sergio Leone fülét, hogy készítsen egy második részt is. Végül kötélnek állt, és ismét felkérte Clint Easwoodot, hogy játssza el újfent a szerepet. Akkor még Eastwood nem látta az első filmet (mivel csak 1967-ben mutatták be), így egy olasz kópián keresztül szembesülhetett a produkcióval, ennek hatására vállalta el a Névtelen ember szerepét. A történetDouglas Mortimer (Lee Van Cleef) ezredessel, egy nyugalmazott katonával indul, aki nyugdíjas éveit fejvadászattal tölti. Időközben megismerhetjük Monco-t (Clint Eastwood), aki szintén fejvadász, fiatalos és eltökélt. Mindketten megtudják, hogy El Indio (Gian Maria Volonté) hírhedt bűnöző is megszökött a börtönből, és megmaradt társaival ki akarják rabolni az el paso-i bankot. A bandára hatalmas vérdíj van kitűzve, ami nem hagyja a két fejvadászt nyugodni. Útjuk keresztezik egymást, de végül kiderül, hogy a bandát csak közös erővel képesek legyőzni, ám a csapat levadászásának hátterében nem a hatalmas vagyon és a vele járó dicsőség áll. Szomorú és nehéz személyes ügy mozgatja a szálakat.
A film megőrizte Clint Eastwood karakterének misztériumát, de helyette inkább Mortimer ezredes személye köré épül a sztori. A két karakter szöges ellentéte egymásnak. Monco fiatalos, rugalmas, türelmetlen és forrófejű. Az ezredes ezzel szemben (ahogy egy öregedő veteránhoz illik) kimért, logikus, lassabb és megfontoltabb. Mégis kettejük ellentéte kovácsolja össze őket leginkább, emellett a közös érdek is elősegíti a munkájukat. A film majdnem kettő és negyed óra alatt tárja elénk az összes titkát. Az első műhöz mérten ez is kimért és lassú tempójú. Hagy időt magának mindenre, de ez az alkotás sem az egyediségével, vagy a hatalmas eszközeivel igyekszik hatást kelteni nézőjében, mert itt is a történet az, ami magával ragadja a nézőt, szépen fokozatosan tárja elénk a részleteket, így a figyelmünk nem lankadhat egy percig sem. A színészi teljesítmény mindkét film esetén is hozza az elvártat. Clint Eastwood képes olyan karaktert adni az általa eljátszott szereplőnek, hogy a fiatalabb generáció egyfajta példaképet is lát benne. Lee Van Cleef jobbára negatív szerepekben írta be magát a westernfilmek történelmébe. A Pár dollárral többértben viszont nagyon is ráillik a bölcs, előzékeny és logikus veterán alakja. Gian Maria Volonté ugyancsak negatív szerepekben tűnik fel, de valljuk be őszintén, ez áll neki a legjobban, hiszen zseniálisan játssza a körmönfont, kegyetlen bűnözőt. A játékán keresztül érezhető az a hidegvérű kegyetlenség, amitől feláll a szőr a hátunkon.
Az Egy maréknyi dollárért és a Pár dollárral többért filmek szerves részeit képezik Sergio Leone munkásságának, és ez a két mű adja a rendező Dollár-trilógiájának első két részét. A következő posztban megnézzük, hogy melyik az a film, amellyel a rendező végérvényesen beírta magát a filmtörténelembe, és amely által művei sohasem merülnek feledésbe.

2016. július 1., péntek

WINTER HAS COME

Nehéz kritikát írni ilyen évad után, hiszen rengeteg dolog történt az elmúlt 10 hét alatt, amikről beszélnünk kell. Nem hittem volna, hogy a Trónok harca ilyen mélységeket is képes ábrázolni, ami egyszerre volt a történet szempontjából is forradalmi, valamint most már ténylegesen kijelenthetjük, hogy jelenleg George R. R. Martin szerelemgyerekének adaptációja a sorozatkészítés csúcsa. A tovább után spoileresen folytatom az évadértékelést, ami bár nem lesz könnyű, de megbirkózok vele.

"Mindig kell legyen egy Stark Deresben!"

A kezdeti középszerűség kicsit visszavett a lelkesedésemből, mivel nem láttam azt a pluszt, ami miatt megszerettem anno a szériát. A látvány előtérbe került, de főként az epikus pillanatok emelkedtek ki a 6. évad első 6 részében, ezt a történet kidolgozottsága sínylette meg leginkább, ami nagyon nem tett jót neki. Az összes rajongó találgatott, hogy vajon Jon visszatér-e, és ha igen, akkor hogyan fog ez megtörténni, ki fogja visszahozni, és milyen módon támad fel. Talán e momentum volt a legkiszámíthatóbb, hiszen annyi szállal kötődik a történethez a fattyú parancsnok, hogy ha ez nem történik meg, akkor már elhasaltak volna a készítők. Apró meglepetések akadtak azonban, amik feledtették ezt és új színt vittek a Fekete vár körül zajló őrületes konfliktusba, ami egy ideje érlelődött a vadak és az Őrségtagjai között. Igaz, áldozatokkal járt a megoldás, és kompromisszumokra is szükség volt a békéhez, de csak-csak eltűntek a fellegek, és Jon végre a saját útját járhatta, ami rögös és hosszú, mégis hatalmas sikerrel zárult. Mindenképp meg kell említenünk a Fattyak csatáját. Az első hideg zuhany akkor ért, amikor végigültem ezt az 1 órás filmet, mert ez minden volt, csak nem sorozatrész. A csata árnyoldalaira fókuszált a rendező, így nem egy cukormázas polgárháborút láthattunk, hanem egy olyan összecsapást, ami életszerűen prezentálta egy ilyen volumenű esemény nehézségeit. Ha kukacoskodni akarunk, akkor persze itt is voltak olyan mozzanatok, amiket előre is kitalálhattunk, de ezeket nagyítóval kell keresnünk. Ha igazi fan vagy, akkor ezeket csak akkor szúrtad ki, ha testben és lélekben is figyelted az események magával ragadó sodrását, mert erre nagy szükség volt. Külföldön például mozikban is vetítették az epizódot, ami nem meglepő, mivel ez (mint korábban is említettem) valóban egy elég epikus alkotás lett. A záróepizódban látottakról tényleg csak dióhéjban számolnék be, mivel itt elég spoileres momentumoknak voltunk szemtanúi. Férfiasan bevallom, hogy nagyon erősen kellett ökölbe szorítanom a kezeim, hogy ne morzsoljak el egyetlen könnycseppet se, mivel Lady Mormont beszéde és egy múltban látható momentum annyira káprázatosan lett megvalósítva, hogy ember legyen a talpán, aki nem kapkodta ezek után a levegőt. Nagy dolgok várnak még Jonra, amikkel kénytelen lesz megbirkózni, de van benne elszántság és a stratégiai ismeretei is egyre jobbak ahhoz, hogy a Tél szeleit megfékezhesse.

"Mi jobbá tesszük majd a világot."

Daenerys, aki millió-plusz-egy jelzővel illeti magát, végre elindult a felnőtté válás útján. Tudtuk, hogy a Vastrónra fáj a foga, de hadsereg és hajók nélkül képtelen arra, hogy jogos örökösként meghódítsa a Hét Királyságot, amin egykoron ősei uralkodtak. Ennél a történetszálnál lőtték el a legtöbb klisét, és egyre többször éreztem úgy, hogy csak a neve, valamint Emilia Clarke pofija miatt kap ekkora szeletet a történetből ez az amúgy rendkívül elkapkodott szál. Lehet, hogy ti nem így látjátok, de annyira unalmas volt nézni, hogy mennyit kellett szenvednie Vaes Dotrakban, ahol persze később a sarkára állt és bosszút állt azokon, akik csak vágyai megtestesülését látták benne. Rendezett is nekik egy grill-partyt, ahol az első évadban is látható 'nem éget meg a tűz, mert Targaryen vagyok' figurát újra bedobták és mindezt úgy, hogy teljesen meztelenül láthattuk a khaalesit, akit ezúttal tényleg Clarke alakított, és nem egy testdublőr domborulatai virítottak helyette. Míg a Sárkányok anyja közben a pusztában szenved, addig Meerenben Tyrion és Varys igyekszik rendet rakni. Görcsösen igyekeznek a béke megteremtésére, ami teljesen érthető, mert egy rabszolgatartó térségben a szabadság és az emberek saját élete tabunak számít. A mesterek gondolnak egyet és hajóra pattannak, hogy megfélemlítsék a hódítókat, akik teljesen felborítanák a korábbi állapotokat a környéken. A legbölcsebb Lannister ultimátumot kínál nekik, ami sajnos egy újabb öngól Meeren közel sem rózsás történetében. De persze feltűnik a megmentő, aki tűzzel és vérrel (Fire and blood) visszaszerzi azt, ami kirándulása előtt az övé volt. Hab a tortán, hogy a felmentő sereg is érkezik, akiket apjuk halála űzött el otthonukból és flottájukat, valamint hűségüket felajánlva segítenek az utolsó Targaryen sarjnak céljai elérésében. A baj nem azzal van, hogy hihetetlenül jól vannak kitalálva Dany törekvésének egyes pillanatai, hanem az a baj, hogy annyira a képünkbe tolják, hogy ő a jogos örökös és neki minden sikerül, hogy az már fáj. Mindig megszabadul, a sárkányaival porrá éget bármit, ott vannak neki a Makulátlanok, fantasztikus gondolkodású tanácsnokai vannak, valamint egy rendkívül szimpatikus tolmács is lesi a parancsait. Ennél kiakasztóbb és klisés karakter egyszerűen nincs a történetben!  A lány, akinek családja Essosban és Westerosban is hatalmas befolyással bírt és alig volt olyan terület, amit ne akartak volna meghódítani vagy megpörkölni egy kicsit sárkányaikkal, most gondolt egyet, és az őt körülvevőkkel ismétli a történelmet. Bízok benne, hogy a véghajrában nem ő fog uralkodni, mert az túlságosan egyszerű lenne, és a készítők is behódolnának az elvárásoknak. Rengeteg munka lesz még a Sárkányladyvel, de van benne annyi lehetőség, hogy jól el tudják varrni a szálakat és méltó jutalmat kapjon az utolsó ütközet után. 

"Egy Lannister mindig megfizeti az adósságait."

Főveréb és vallási fanatikusai tovább szorongatják Királyvárat, ami senkinek sem tetszik és mindenki csak tűri, hogy a sötét középkor itt is eluralkodjon. A vallás itt hódít legnagyobb teret a 10 rész alatt, és ezt sem tartom kiemelkedőnek, mégis van benne valami plusz, amiért tetszett. Margery és Tommen a vallás és a hatalom 'összeházasításában' látja a békét, ezért teljesen új törvényeket és államformát vezetnek, ezzel is tovább súlyosbítva a városban lakók hétköznapjait. A fúzió senkinek sem tetszik, és ha nem is mondja ki, de csak kényszerből fogadják el azt, hogy a Hét Hite ilyen mértékben teret hódítson magának. Persze elképzelés van, hogy milyen módon törjék le a verebek szárnyait és töröljék le végleg a mosolyt a fanatikusok arcáról, de ezt csak óvatosan felépítve és megfelelően kidolgozva tálalják, mert a bosszú hidegen tálalva a legjobb. Tommen szeretné, ha visszanyerhetné anyja kegyeit, de ez nem olyan könnyű, mivel pont az imádkozó pajtásai miatt kellett vezekelnie és ezt Cersei a mai napig nem felejtette el. Családi kötelékek és barátságok csodálhatják meg a főváros tűzijátékát, gyermekek haragja sújt le, amiért bemocskolták ártatlan lelkivilágukat, a septa pedig pár korty következtében mászik hegyre, hogy beismerje bűneiket. SHAME

"Háromszemű holló és a Senki."

Nem tartozik a főbb események közé, de Bran és Arya között is bőven akadt meglepetés, amik aprócska darabok a gigászi kirakósban, mégis ezekkel együtt alkot egy kerek egészet a 6. évad. Kezdjük kedvenc bérgyilkosunkkal, aki látásától megfosztva tengődik Braavos utcáin koldulva, hogy A lány délutánonként jól móresre tanítsa, így felkészítve őt arra, hogy életét az Ezerarcú Isten szolgálatába helyezze. Váratlan mód Jaquen H'ghar visszaadja a látását Aryanak, majd megkezdődik kiképzésének egy újabb fontos állomása. A göröngyös út végéhez, egy színházi társulaton és egy gyertyafényes beszélgetésen keresztül vezet az út, hogy a gyilkolás mesterségével felvértezve még több nevet húzhasson ki a listájáról. A húsos pite pedig újabb gondolatokat és kapcsolódási pontokat ültethet el bennünk, mert az ifjú farkaslány szorosan kapcsolódik hozzá, amit a lehető legszebb mosollyal kínál bosszújának ajándékaként. Fordíthattak volna több időt a kiképzés bemutatására, mert Braavos és a Fekete és fehér házát még mindig rengeteg találgatás övezi, és a női karakterek közül talán pont róla tudunk a legkevesebbet, holott az egyik legtöbb trükk az ő tarsolyában van, amiből csak ízelítőt kaphattunk.
A Bran körül zajló eseményekre sokkal több időt szenteltek, ezt ezúton is köszönjük, mert a zöld látásról megtudtunk rengeteg érdekességet, aminek részletezésébe egy másik cikkben térnék ki. A legmeglepőbb az Éjkirály eredete volt, amitől leesett az állam, mert erre az eredetsztorira még véletlenül sem gondoltam, meglepett, hogy meg merték lépni ezt. A múltbeli események teljesen átformálták a flashbackekről kialakított képet, mert nem a szokványos módon vitték képernyőre, és ez is azt mutatja, hogy a sorozat csak úgy dúskál a kreatív megoldásokban. Lehet vitázni arról, hogy ezek mennyire sikerültek jól, de felesleges, mert legalább bemutatták, hogy mire képes az, aki a Háromszemű holló, mint titulus rendkívül megerőltető képességeivel rendelkezik. Ahhoz azonban kétség sem fér, hogy a 'Hold the door' és az utolsó jelenetben látható karakter származásának bemutatásánál elő kell venni a zsepit. Nem csak hogy megható, hanem nagyon egyedi módon nyúltak ehhez a roppant érdekes teóriához, ami most már végleg beigazolódott. Összességében annyit fűznék a legkisebb Stark gyerekek történetéhez, hogy most csak kapocsként működtek közre a rengeteg karakter közötti történetben, mégis jobbra sikerült megvalósítani a hozzájuk kapcsolódó történetszálakat, mint némelyik fontosabb karakternél (khm Daenerys). Reméljük, a továbbiakban ők is központi szerepet kapnak és nem maradnak a háttérben.
Köszönöm, hogy velem tartottatok, és elolvastátok ezt a 'rövid' évadértékelőt. Ti mit gondoltok az évadról és az egyes karakterekről? Szerintetek is érezhető volt, hogy az utolsó két részre sokkal több figyelmet fordítottak? Hogyan folytatódhat a jövőben a széria? A válaszokat várjuk kommentben, de Facebookon is hozzászólhattok az ehhez kapcsolódó poszt alatt. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy bejelentsem, A TRÓNOK HARCA MOSTANTÓL AKTÍV TÉMA LESZ A KRITIZÁTORON. Milliónyi megbeszélni való és érdekesség van a tarsolyunkban, amiket meg szeretnénk veletek osztani. Valar Morghulis

2016. június 12., vasárnap

Casablanca (1942)

A klasszikus filmek közül sokakat még a mai napig emlegetünk legendás jeleneteik, dialógusaik, vagy épp egy részletükből kivett szállóige miatt. Vannak azonban olyan alkotások, melyek bár a saját idejükben nagy sikert értek el, mára valahogy kikoptak a köztudatból. Arra vállalkozunk, hogy felelevenítsünk párat ezekből a művekből, és kíváncsiak vagyunk, vajon Ti szívesen elővennétek-e újra ezeket a régen jól ismert és oly sokszor emlegetett szerzeményeket.
Vizsgálódásunk alapját a kronológiai sorrend határozza meg, így a filmeket megjelenési időrendben tálaljuk majd nektek. Íme hát a sorozat első darabja, mely még saját korában tárja elénk az akkori háborús körülményeket és történéseket. Félreértés ne essék, nem háborús film a mai gyöngyszemünk, hanem a korban játszódó szerelmi dráma, amely Murray Burnett és Joan Alison azonos című művének nevét viseli. Ez a film nem más, mint a Casablanca. (1942)
A történet 1941 decemberében játszódik, és az akkori politikai viszonyokat tálalja elénk, így kérdéses volt akkoriban, hogy a film egyáltalán napvilágot lát-e, de Michael Curtiz (eredeti nevén Kertész Mihály, egy Magyarországról emigrált rendező) kitartásának köszönhetően hatalmas sikert aratott. A sztoriban megismerhetjükRicket (Humphrey Bogart), aki egy jól menő lokált vezet az észak-afrikai Casablancavárosában. Mivel ez a város a francia gyarmatbirodalom része, így a háború elől bujkáló menekültek mind itt találnak maguknak új otthont. Rick életébe egyszer csak betoppan egy nő, Ilsa Lund (Ingrid Bergman), aki férjével, Victor Laszlóval (Paul Henreid)együtt érkezett a városba. De kik ők és mik a céljaik?
A gyors alapszituáció felvázolása után hirtelen irammal vágunk bele az eseményekbe, így az első 15 percben érdemes figyelni, mert sok információt kapunk pár snitt alatt. Csak ezután kezd lenyugodni és szép lassan kifejteni a mondanivalóját. Helyszínekben nem bővelkedik a Casablanca, az események főképp Rick mulatójában zajlanak, de ezen a helyen minden lényegi információt megkapunk. Itt kerekedik ki a sztori és ezen a helyen nyer értelmet minden történés. A fő helyszín hivatott bemutatni a körülményeket, és már maga a lokál berendezkedése, vendégköre is árulkodik a helyzetről. Külön érdekesség megfigyelni, hogy az alkalmazottak, sőt még a tulaj, Rick is menekült. Dialógusaikból megtudjuk, hogy sokan presztízs-vesztett emberek, akik a túlélésért képesek a legapróbb munkát is elvégezni, Rick pedig az az ember, aki segíti őket ebben.
Humphrey Bogart által alakított Richard Blaine cinikus és nem törődöm típus, aki saját magáért él, semmi másért. Ám a személye csak később nyer értelmet, mert megismerhetjük előző életét, és ezzel a háttértörténettel leszünk képesek azonosulni a problémájával, mely mögött igen erős érzelmi motiváció áll. Ilsa egy törékeny női szereplő, aki egy bizonyos ponton a korábbi magányos évei hatására az érzelmek tengerében sodródik ide-oda. Kettejük sorsa és véletlen találkozása adja a történet lényegi narratíváját, ezáltal válik számunkra világossá, hogy milyen események formálták jellemüket.
A hangulatát tekintve talán nyugodtnak és idillinek tűnhet azok számára, akik nem látták a művet, de számomra ez nem így jött le. A háttérben mindig mocorgott egyfajta feszültség, amely csak arra várt hogy kirobbanjon, és ez a film végére tetőzni is látszik, majd minden lecsendesedik. A lezárás nyitva hagyja nekünk a lehetőséget, hogy elképzeljük, vajon hogyan is folytatódhatott a történések után szereplőink élete, elérik-e céljukat, vagy már csak egy dolog biztos számukra: a halál?
A megvalósítás rendkívül jól sikerült. Körülbelül 950 000 dollárra rúgott film költségvetése, amely még ma is elég sok pénznek számít, nemhogy akkoriban. A készítés során felhasználtak archív katonai felvételeket is a háborúról, és ezeket nagyon jól pozícionálták az egyes részekbe. Maga a mű az elkészítés alatt is számos problémával küszködött, a színészek nem igazán kívántak elvállalni a munkát, és a rendező akcentusával is meg kellett küzdeniük. És ez még mind semmi. Alig volt eredeti helyszín, ahol forgathattak, a repülőtéri jelenetek nagy részét is kénytelenek voltak lemakettezni, mivel a háború alatt biztonsági okokból nem lehetett a reptereken forgatni. De a film siker lett, és 1944-ben három Oscar-díjjal is büszkélkedhetett. Bezsebelte a Legjobb film, a Legjobb rendező és a Legjobb forgatókönyvért járó elismeréseket. Emellett több idézetet hagyott az utókorra, melyet a mai napig is emlegetnek, többek között a „Louie, I think this is the beginning of a beautiful friendship”, és a „Here's looking at you, kid” kezdetű mondatok, melyek azóta világhírűek lettek. A himnusz jelenet pedig ikonikusnak számít Hollywood történetében, melyről még nem árt egy-két szót szólni. A jelenetben francia menekültek és német katonák éneklik saját hazájuk énekeit, és a német szavak hallatára felzendül a francia La Marseillaise, amely hangosabban szól, mint vetélytársa. A jelenetben éneklő szereplők nagy részének könnyei nem afféle színészi könnyek, hanem igazi szívből jövő érzelemnyilvánítás, hiszen a színészek többsége Európából, a náci üldöztetés elől menekülő bevándorló volt.
Az 1942-es Casablanca méltán érdemelte ki magának az elismerést, noha a maga idejében nem vállalt magára túl sokat. Ez a megállapítás a filmen is látszódik, épp ezért az alkotók számára is egyfajta meglepetéssel hatott az Oscar-díjak elnyerése. Ez volt cikksorozatunk első darabja, ha láttad a filmet, mindenképp érdemes feleleveníteni az emlékeid róla, ha pedig eddig még kimaradt, akkor ne hagyd ki a repertoárból, hisz ez a mű mindenki számára alapnak számít.

2016. június 2., csütörtök

Hét gonosz ex, három különálló médium

A nemrég debütáló Warcraft A kezdetek a korábban nem túl sikeres videojátékfilmek legújabb darabja. Megjelenésével fölmerült a kérdés, hogy vajon újjáéleszti-e a sajnos eleve nem túl erőteljesen bemutatkozó műfajt. Kritikánkból is kitűnik, hogy bár szórakoztató film, mégsem igazán hű sem a játék világához, sem pedig magához a videojáték médiumához. Filmes gyorstalpalómban, mely szakdolgozatom átdolgozott részlete, ellenpéldát kínálok. Azt igyekszem bemutatni, hogy ahelyett, hogy a videojátékfilm műfaja arra koncentrálna, hogy játékok történetét adaptálja, a médiumok sajátosságainak ötvözésével valóban új műfajt teremthetne, nem pedig korábbi (filmes) műfajokban működtetné a videojátékok sztorijait. A Warcraft például fantasy, a Kaptár akcióhorror, a Tomb Raider kalandfilm stb.

A film médiuma alapvetően kétféle vágási technikát alkalmaz, a lineáris és a vertikális montázst. A lineáris az időben egymás után helyezett snittek sora, míg a vertikális a térben egymás mellé helyezett beállításoké (amikor egy kereten belül több képet látunk). Lev Manovich médiatudós szerint ezt a két filmes elbeszélési módot ötvözi a számítógépes logika: az operációs rendszerek ablakai egyszerre vertikálisak (egymás mögött és egymás mellett a térben helyezkednek el), valamint lineárisak, hiszen a felhasználó dönthet az ablakok megtekintésének sorrendjéről, maga is vágóvá válva, ahogy váltogat a megnyitott felületek között. A Scott Pilgrim a világ ellen című kultikus, ám kevéssé ismert film ötvözi a kétféle vizuális elbeszélési módot. A következőkben ezt próbálom meg bizonyítani a film egyik jelenetének elemzésével, valamint azt, hogy a számítógépes logika mellett a képregényes képalkotást is a magáévá teszi.
A jelenetben Scott (Michael Cera) és húga, Stacey (Anna Kendrick) telefonon beszélgetnek. Gyakori megoldás filmekben ilyenkor az osztott képmező alkalmazása, hogy a telefonvonallal összekötött szereplők, ha már térben nem is, legalább a filmképen együtt legyenek.
A nézőponti beállítás a lineáris montázs egyik jellemző fajtája, mivel mindig két, egymást követő snittből áll: először látjuk azt, aki néz, majd azt, amit néz (néha fodítva, ezt nevezzük késleltetett szubjektívnek); itt azonban megfigyelhetjük, hogy hogyan válik a szubjektív beállítás, mely alapjában véve időbeli, térbelivé. A Scott Pilgrim a világ ellen filmi világában tehát érvényesül a Manovich által megfogalmazott számítógépes logika egyik jellemzője: egyesíti az időbeli és az egy képen belüli montázst.
Az osztott képmezős megoldások rávilágítanak a Scott Pilgrim a világ ellen egy másik médiumközi rétegére is. A film egy képregénysorozat (olykor szó szerinti) adaptációja, a térbeli montázs pedig a képregénypaneleket utánozza. Bár a képregény kockái is az időbeli montázs működési elvén alapulnak (egymást követő pillanatok legmeghatározóbb fázisképeit ábrázolják), az egész oldalt tekintve egy képregény lapján az egy képen belüli montázs is érvényesül. Mint láthatjuk, a Scott Pilgrim a világ ellen tökéletesen alakítja át a képregényt filmmé, saját közegében alkalmazva annak sajátosságait.
Scott Pilgrim esete tanulságos. Láthatjuk, hogy a videojáték beépítése filmbe, és ennek sikeressége nem pusztán az adott játékok történetének filmre vitelében rejlik, hanem a videojáték sajátosságainak átvételében és filmre adaptálásában. Wright filmje követendő példaként szolgálhatna a videojátékfilmek készítőinek, s ha követnék, valóban új műfaj születhetne, mely egyszerre működik filmként és videojátékként is. Vagy, a Scott Pilgrim esetében, mely filmként, játékként és képregényként is helytáll egy médium, a mozi keretein belül.

2016. május 31., kedd

A tiszteletes, a bűnöző csaj és a vámpír

Mikor meghallottam, hogy a Preachert a tévére adaptálják, felkiáltottam: „Ezt el fogják rontani!”. Természetesen más szavakat használtam, de ez egy blog, nem irkálhatok azt, ami jól esik. Aztán meghallottam azt is, hogy Seth Rogen is benne van a dologban, akkor megint felkiáltottam. ,,Mit keres az a füves félnótás egy Preacher adaptációban?". Ne értsetek félre, rettentően bírom Rogent, de csak színészként ismerem, és úgy első ránézésre nem is értettem, hogy kerül bele a projektbe. Aztán ott van Evan Goldberg, aki több szálon is kötődik Rogenhez, például a The Interview vagy a Superbad, Pineaple Express útján, és még mindig a Preacherről beszélünk, ami nyílegyenesen más jellegű történet. Csatlakozott hozzájuk Michael Slovis, aki otthonosan mozog az AMC háza táján. Na, ez volt az, ami egy kicsit megnyugtatott, a csatorna. Persze az, hogy azoktól kapjuk a sorozatot, akik a Breaking Badet is letették az asztalra, még nem garancia a sikerre, de jó előjel. Nagyon aggódtam az egész sorozatért, mert az alapanyagot imádtam. Tipikusan az a fajta képregény, amit azoknak a nagypofájú idiótáknak a képébe vághatsz, akik lefitymálják a műfajt. A legnagyobb baj, hogy az egész történet eleve nehezen adaptálható úgy, hogy ne csessze el az ember. Ezért is igyekeztem úgy megnézni a pilotot, hogy amennyire csak lehetett , függetlenítettem magam az előismeretektől. Így írom ezeket a sorokat is. Aránylag. Nyugi, nem spoilerezek.


A sztori szerint egy gigantikus nagy üstökös csapódik bele egy afrikai pap mellkasába prédikáció közben, hogy egy teljesen furcsa megszállás után darabjaira robbantsa szerencsétlent. Jesse Custer megkeseredett pap, egy texasi Isten háta mögötti faluban tengeti mindennapjait, ha nem misét vezényel a templomban, akkor jókat vedel, szinte akárhol. Főhősünknek mindene megvan, csak a szakmájához elengedhetetlen hite nincs. Már az elején látjuk, hogy a nyomorultat üldözi a múltja, és az is hamar eszkalálódik, hogy nem volt mindig tiszteletes, „tett rossz dolgokat”. Persze ha nem is a múltja, de a környék egyik idiótája utoléri, pontosabban annak fia, aki suttyomban megkéri Jesse-t, hogy segítsen rajta, hogy megszabadulhasson erőszakos apjától. Mindeközben hol Oroszországban, hol a világ más pontján történik az afrikai üstököshöz hasonló eset. Valamint ott van Cassidy is, akinek gyorsan mentenie kell az irháját egy repülőgépből, mert vámpírvadászok akarják átdöfni a szívét fakaróval, azon okból kifolyólag, hogy a fickó vámpír. Hol köt ki szerencsétlen? Abban a kisvárosban, ahol Jesse is éldegél. És ha már szereplők, Jesse múltjából feltűnik egy Tulip nevű vagány csaj, aki szintén menekül valakik elől, és szintén ugyanott köt ki, de ez nem meglepő,  mivel Jesse-nek és Tulipnak közös múltja van. Meg ott van Seggarc is. Jó, nem lövök le több poént, így is többet mondtam a kelleténél.


Lehetséges, hogy mindössze a képregény ismerete miatt, de az egész rész érthető mód alapozásnak tűnt. Félre ne értsen senki, ez nem azt jelenti, hogy rossz lett volna. Sőt! Most leszögezném, hogy engem kilóra megvettek. Azt tisztázni kell, hogy úgy néz ki, a képregény csak kiindulási pont a sorozatnak, és sok mindenben másfelé fognak menni a készítők a későbbiek során, de a fenébe is, ha minden adaptáció ilyen lenne, sose lenne gondunk. A Preacher csak abból a szemszögből volt alapozás, ahogy minden más sorozat első része is alapozás, ugyanakkor egy rettentő jó szórakozást nyújtó egy óra volt. Persze nem fog mindenkinek tetszeni, de aki végignézi az első pár percet, az onnantól tudni fogja, mire számíthat.
A sorozatnak megvan a saját ritmusa, de kapunk két olyan mesterien megszerkesztett akciójelenetet, amit öröm volt nézni. De nem ez viszi el igazán a hátán a pilotot, hanem a szereplők. Keresve sem találhattak volna tökéletesebb színészeket a főszereplőkre. Mondjuk Dominic Coopert mindenben bírom, bizonyos karakterek mennek is neki, Tony Stark apjaként, vagy a Flemingben is brillírozott. De Joseph Gilgun Cassidy szerepében egyenesen olyan, mintha a képregény lapjairól lépett volna ki. Félelmetes, természetesen a jó értelemben. Ruth Negga Tulipja pedig egyenesen imádnivaló, nagyon jól áll neki a szerep. Mellékszereplők terén sem állunk rosszul, bár nyilván több rész kell, hogy minden karaktert jobban megismerjünk.
Ez utóbbira úgy néz ki, lehetőségünk lesz, mert ha jól emlékszem, a képregényben többfelé utaztak a főszereplőink, itt viszont nagyon úgy néz ki, hogy legalább egy kis időre, de be leszünk szorítva a kisváros keretei közé. Ez persze nem feltétlen baj, de azért kíváncsi leszek, hogy idővel mennyire érjük el, ha elérjük egyáltalán a képregény grandiózus őrületét, amit Garth Ennis letett nekünk anno az alapművével. Összességében azt kell mondjam, hogy a Preacher egy nagyon kellemes első részt kapott, ahonnan bármerre mehetünk még, de aki képes lesz megemészteni a sok (jó értelemben) elmebeteg  elemét a történetnek, az imádni fogja a sorozatot.

2016. május 28., szombat

Azeroth életre kel

Talán 10 éve hallhattunk először arról, hogy a Blizzard Entertainment a Warcraftból filmet szeretne készíteni. Azóta felkereste őket Uwe Boll - hála égnek - kevesebb, és Sam Raimi több sikerrel. Végül a rendezői székben David Bowie fia, Duncan Jones landolt, akinek az alapvető ötlete abban különbözött Raimiétől, hogy a két frakciót, jelen esetben a Hordát és az embereket (ugyebár az 1994-es Warcraft: Orcs & Humansről beszélünk) egyenlő arányban kell bemutatni és favorizálni. A másik szempont, amit a rendező úr és a Blizzard szem előtt tartott, hogy az egyszeri, Warcraftot maximum internetes félelemkeltő cikkben (elpusztul az életed, ha játszol a WoW-val, stb. - kis túlzással) látott néző is megértse mi folyik a vásznon.


A történet szerint az első Warcraft RTS idején járunk, közvetlen a Draenor (orkok bolygója) kiapadása után, mikor is az orkok létrehozták a Dark Portalt, hogy átjussanak Azerothba, ezzel új lakható földet találva. Ez persze az emberek rovására megy, így a két frakció ellentétbe kerül. Azonban a orkokon belül is akadnak nézeteltérések, ugyanis Gul'dan (Daniel Wu) teljes hatalmat akar, ezért a Durotan (Tommy Kebbell) vezette Frostwolf klán megpróbál fellázadni a Horda ellen. Dióhéjban ennyi, viszont egy dolgot javasolnék a filmhez. Mivel valamiért se Duncan Jones, se a Blizzard nem látta fontosnak, hogy elmagyarázza az orkok háttértörténetét.

Előre bocsájtom, a kritikák többségével ellentétben szerintem a Warcraft egy jó film lett. Csak simán jó, semmi több. A Warcraft történelmének ismeretében könnyű volt összerakni a szálakat, viszont nem tudom elképzelni hogy valaki, aki nincs tisztában a háttérrel, az ezt hogyan rakhatta össze, hisz olyan történeti elemeket hagytak ki, amelyek szerintem fontosak lettek volna bizonyos motivációk megértésében. Úgy vélem, hogy a negatív kritikai visszhang annak az eredménye, hogy a film eszméletlenül rohan és az egyszeri nézőnek a rendező erőfeszítései ellenére sem magyarázza el a miérteket. Persze nem is én vagyok a megfelelő személy, aki megtudja mondani, hogy a Warcraft idegeneknek miképp tetszhet a film.


Ha már a rohanásnál tartottunk, akkor magáról a karakterekről és a cselekményről is beszélhetnénk. Mindössze két órában elmesélni egy ilyen történetet merész vállalkozás, és ilyen téren el is bukik a Warcraft. Karaktereinkből keveset kapunk és azok sem kibontásukkal foglalkoznak, vagy ha igen, akkor meg jobbára erőltetettnek tűnik. Ettől független a színészék többé-kevésbé hozták a várhatót és hihetőek saját figurájuk szerepében. A cselekmény viszont csapong, ugrál össze-vissza, ráadásul nem hagy lélegezni vagy egyáltalán elmélyülni a tájban. Például: megérkezünk Dalaran repülő városába, és rögtön a célhelyre érkeztünk. A játékosok tudják milyen belülről Dalaran vagy éppen eszik-e vagy isszák. Az átlagnéző kötve hiszem, és ez még számos helyen elmondható (így zárójelben megjegyezném, hogy a trailerekből elég sok jelenet benne se volt a filmben, egy rendezői változat esetleg?).
Most úgy tűnik, mintha a filmet rosszként állítanám be, holott mégis piszok jól szórakoztam rajta. A Warcraftnak rengeteg hibája van, de mindezek ellenére szórakoztat. Egy rettenetesen látványos filmről van szó, jól kidolgozott akciókkal, és mégiscsak elkalauzol minket Azeroth világába, mely itt is él és lélegzik, csak ezúttal filmvásznon. Lehet emiatt mondom rá, hogy bejött, hisz fejben ki tudtam egészíteni a hiányzó lyukakat, de pár Warcraft szűz ismerősöm is kedvelte, így egy próbálkozást mindenképp megér.
Hogy a videójáték adaptációk átka megtört volna? Szerintem igen, vagy legalábbis már a jó irányba haladunk. Remélhetőleg a film jól teljesít a kasszáknál és akkor az elég gazdag Warcraft történelemből is több fejezetet kaphatunk kézhez, és talán egyszer eljutunk a minden fan által várt Lich King sztorihoz is. Van hová fejlődni, van mit átgondolni, de a filmből árad (már csak az easter eggek alapján is) a készítők szeretete. Duncan Jones jó munkát végzett, de sajnos nem hozta ki ebből a maximumot, vagy csak a film egy bizonyos része a vágóasztalon maradt.