2016. június 12., vasárnap

Casablanca (1942)

A klasszikus filmek közül sokakat még a mai napig emlegetünk legendás jeleneteik, dialógusaik, vagy épp egy részletükből kivett szállóige miatt. Vannak azonban olyan alkotások, melyek bár a saját idejükben nagy sikert értek el, mára valahogy kikoptak a köztudatból. Arra vállalkozunk, hogy felelevenítsünk párat ezekből a művekből, és kíváncsiak vagyunk, vajon Ti szívesen elővennétek-e újra ezeket a régen jól ismert és oly sokszor emlegetett szerzeményeket.
Vizsgálódásunk alapját a kronológiai sorrend határozza meg, így a filmeket megjelenési időrendben tálaljuk majd nektek. Íme hát a sorozat első darabja, mely még saját korában tárja elénk az akkori háborús körülményeket és történéseket. Félreértés ne essék, nem háborús film a mai gyöngyszemünk, hanem a korban játszódó szerelmi dráma, amely Murray Burnett és Joan Alison azonos című művének nevét viseli. Ez a film nem más, mint a Casablanca. (1942)
A történet 1941 decemberében játszódik, és az akkori politikai viszonyokat tálalja elénk, így kérdéses volt akkoriban, hogy a film egyáltalán napvilágot lát-e, de Michael Curtiz (eredeti nevén Kertész Mihály, egy Magyarországról emigrált rendező) kitartásának köszönhetően hatalmas sikert aratott. A sztoriban megismerhetjükRicket (Humphrey Bogart), aki egy jól menő lokált vezet az észak-afrikai Casablancavárosában. Mivel ez a város a francia gyarmatbirodalom része, így a háború elől bujkáló menekültek mind itt találnak maguknak új otthont. Rick életébe egyszer csak betoppan egy nő, Ilsa Lund (Ingrid Bergman), aki férjével, Victor Laszlóval (Paul Henreid)együtt érkezett a városba. De kik ők és mik a céljaik?
A gyors alapszituáció felvázolása után hirtelen irammal vágunk bele az eseményekbe, így az első 15 percben érdemes figyelni, mert sok információt kapunk pár snitt alatt. Csak ezután kezd lenyugodni és szép lassan kifejteni a mondanivalóját. Helyszínekben nem bővelkedik a Casablanca, az események főképp Rick mulatójában zajlanak, de ezen a helyen minden lényegi információt megkapunk. Itt kerekedik ki a sztori és ezen a helyen nyer értelmet minden történés. A fő helyszín hivatott bemutatni a körülményeket, és már maga a lokál berendezkedése, vendégköre is árulkodik a helyzetről. Külön érdekesség megfigyelni, hogy az alkalmazottak, sőt még a tulaj, Rick is menekült. Dialógusaikból megtudjuk, hogy sokan presztízs-vesztett emberek, akik a túlélésért képesek a legapróbb munkát is elvégezni, Rick pedig az az ember, aki segíti őket ebben.
Humphrey Bogart által alakított Richard Blaine cinikus és nem törődöm típus, aki saját magáért él, semmi másért. Ám a személye csak később nyer értelmet, mert megismerhetjük előző életét, és ezzel a háttértörténettel leszünk képesek azonosulni a problémájával, mely mögött igen erős érzelmi motiváció áll. Ilsa egy törékeny női szereplő, aki egy bizonyos ponton a korábbi magányos évei hatására az érzelmek tengerében sodródik ide-oda. Kettejük sorsa és véletlen találkozása adja a történet lényegi narratíváját, ezáltal válik számunkra világossá, hogy milyen események formálták jellemüket.
A hangulatát tekintve talán nyugodtnak és idillinek tűnhet azok számára, akik nem látták a művet, de számomra ez nem így jött le. A háttérben mindig mocorgott egyfajta feszültség, amely csak arra várt hogy kirobbanjon, és ez a film végére tetőzni is látszik, majd minden lecsendesedik. A lezárás nyitva hagyja nekünk a lehetőséget, hogy elképzeljük, vajon hogyan is folytatódhatott a történések után szereplőink élete, elérik-e céljukat, vagy már csak egy dolog biztos számukra: a halál?
A megvalósítás rendkívül jól sikerült. Körülbelül 950 000 dollárra rúgott film költségvetése, amely még ma is elég sok pénznek számít, nemhogy akkoriban. A készítés során felhasználtak archív katonai felvételeket is a háborúról, és ezeket nagyon jól pozícionálták az egyes részekbe. Maga a mű az elkészítés alatt is számos problémával küszködött, a színészek nem igazán kívántak elvállalni a munkát, és a rendező akcentusával is meg kellett küzdeniük. És ez még mind semmi. Alig volt eredeti helyszín, ahol forgathattak, a repülőtéri jelenetek nagy részét is kénytelenek voltak lemakettezni, mivel a háború alatt biztonsági okokból nem lehetett a reptereken forgatni. De a film siker lett, és 1944-ben három Oscar-díjjal is büszkélkedhetett. Bezsebelte a Legjobb film, a Legjobb rendező és a Legjobb forgatókönyvért járó elismeréseket. Emellett több idézetet hagyott az utókorra, melyet a mai napig is emlegetnek, többek között a „Louie, I think this is the beginning of a beautiful friendship”, és a „Here's looking at you, kid” kezdetű mondatok, melyek azóta világhírűek lettek. A himnusz jelenet pedig ikonikusnak számít Hollywood történetében, melyről még nem árt egy-két szót szólni. A jelenetben francia menekültek és német katonák éneklik saját hazájuk énekeit, és a német szavak hallatára felzendül a francia La Marseillaise, amely hangosabban szól, mint vetélytársa. A jelenetben éneklő szereplők nagy részének könnyei nem afféle színészi könnyek, hanem igazi szívből jövő érzelemnyilvánítás, hiszen a színészek többsége Európából, a náci üldöztetés elől menekülő bevándorló volt.
Az 1942-es Casablanca méltán érdemelte ki magának az elismerést, noha a maga idejében nem vállalt magára túl sokat. Ez a megállapítás a filmen is látszódik, épp ezért az alkotók számára is egyfajta meglepetéssel hatott az Oscar-díjak elnyerése. Ez volt cikksorozatunk első darabja, ha láttad a filmet, mindenképp érdemes feleleveníteni az emlékeid róla, ha pedig eddig még kimaradt, akkor ne hagyd ki a repertoárból, hisz ez a mű mindenki számára alapnak számít.

2016. június 2., csütörtök

Hét gonosz ex, három különálló médium

A nemrég debütáló Warcraft A kezdetek a korábban nem túl sikeres videojátékfilmek legújabb darabja. Megjelenésével fölmerült a kérdés, hogy vajon újjáéleszti-e a sajnos eleve nem túl erőteljesen bemutatkozó műfajt. Kritikánkból is kitűnik, hogy bár szórakoztató film, mégsem igazán hű sem a játék világához, sem pedig magához a videojáték médiumához. Filmes gyorstalpalómban, mely szakdolgozatom átdolgozott részlete, ellenpéldát kínálok. Azt igyekszem bemutatni, hogy ahelyett, hogy a videojátékfilm műfaja arra koncentrálna, hogy játékok történetét adaptálja, a médiumok sajátosságainak ötvözésével valóban új műfajt teremthetne, nem pedig korábbi (filmes) műfajokban működtetné a videojátékok sztorijait. A Warcraft például fantasy, a Kaptár akcióhorror, a Tomb Raider kalandfilm stb.

A film médiuma alapvetően kétféle vágási technikát alkalmaz, a lineáris és a vertikális montázst. A lineáris az időben egymás után helyezett snittek sora, míg a vertikális a térben egymás mellé helyezett beállításoké (amikor egy kereten belül több képet látunk). Lev Manovich médiatudós szerint ezt a két filmes elbeszélési módot ötvözi a számítógépes logika: az operációs rendszerek ablakai egyszerre vertikálisak (egymás mögött és egymás mellett a térben helyezkednek el), valamint lineárisak, hiszen a felhasználó dönthet az ablakok megtekintésének sorrendjéről, maga is vágóvá válva, ahogy váltogat a megnyitott felületek között. A Scott Pilgrim a világ ellen című kultikus, ám kevéssé ismert film ötvözi a kétféle vizuális elbeszélési módot. A következőkben ezt próbálom meg bizonyítani a film egyik jelenetének elemzésével, valamint azt, hogy a számítógépes logika mellett a képregényes képalkotást is a magáévá teszi.
A jelenetben Scott (Michael Cera) és húga, Stacey (Anna Kendrick) telefonon beszélgetnek. Gyakori megoldás filmekben ilyenkor az osztott képmező alkalmazása, hogy a telefonvonallal összekötött szereplők, ha már térben nem is, legalább a filmképen együtt legyenek.
A nézőponti beállítás a lineáris montázs egyik jellemző fajtája, mivel mindig két, egymást követő snittből áll: először látjuk azt, aki néz, majd azt, amit néz (néha fodítva, ezt nevezzük késleltetett szubjektívnek); itt azonban megfigyelhetjük, hogy hogyan válik a szubjektív beállítás, mely alapjában véve időbeli, térbelivé. A Scott Pilgrim a világ ellen filmi világában tehát érvényesül a Manovich által megfogalmazott számítógépes logika egyik jellemzője: egyesíti az időbeli és az egy képen belüli montázst.
Az osztott képmezős megoldások rávilágítanak a Scott Pilgrim a világ ellen egy másik médiumközi rétegére is. A film egy képregénysorozat (olykor szó szerinti) adaptációja, a térbeli montázs pedig a képregénypaneleket utánozza. Bár a képregény kockái is az időbeli montázs működési elvén alapulnak (egymást követő pillanatok legmeghatározóbb fázisképeit ábrázolják), az egész oldalt tekintve egy képregény lapján az egy képen belüli montázs is érvényesül. Mint láthatjuk, a Scott Pilgrim a világ ellen tökéletesen alakítja át a képregényt filmmé, saját közegében alkalmazva annak sajátosságait.
Scott Pilgrim esete tanulságos. Láthatjuk, hogy a videojáték beépítése filmbe, és ennek sikeressége nem pusztán az adott játékok történetének filmre vitelében rejlik, hanem a videojáték sajátosságainak átvételében és filmre adaptálásában. Wright filmje követendő példaként szolgálhatna a videojátékfilmek készítőinek, s ha követnék, valóban új műfaj születhetne, mely egyszerre működik filmként és videojátékként is. Vagy, a Scott Pilgrim esetében, mely filmként, játékként és képregényként is helytáll egy médium, a mozi keretein belül.