2015. november 8., vasárnap

Dél-Boston leghírhedtebb fia

Johnny Depp számomra sokáig egy olyan színész volt, akiről voltaképpen nem tudtam, hogy játszott egy filmben, egész addig, míg megnéztem a stáblistát. Igen, itt kifejezetten az utóbbi filmjeire gondolok, melyekben annyira átmaszkírozzák, hogy a hangján kívül alig marad belőle valami. Aztán egy szép napon, jó pár évvel ezelőtt megnéztem olyan filmeket, amikhez valódi arcát adta, ráadásul színészkedett is. Utóbbi azért kiemelendő, mert a sokak által (személy szerint annyira nem) favorizált színész az utóbbi időben meglehetősen ostoba (pl. Transzcendens, Mortdecai) és szimplán közepes (pl. Közellenségek) filmekben szerepelt, finoman szólva is kívánni valót hagyva maga után. A Fekete mise előzetesét látva kíváncsi voltam, melyik arcát fogja hozni ezúttal? Ismét a felismerhetetlenségig sminkelve, ám ezúttal az előadás is passzolt. A Fekete mise a Legenda után ismét egy gengszterfilm, mely a Tom Hardy-matinéhoz hasonlóan szintén a színészi játékokból fog megélni. A történet középpontjában Dél-Boston egyik leghírhedtebb bűnözője áll, aki mellesleg az állami szenátor testvére is. A Legendával ellentétben azonban itt nem a szokásos „van egy nyomozó, aki le akar minket csukni” felállás van, hanem épp szövetségre akar lépni az FBI John Connolly (Joel Edgerton) nevű tagja a Johnny Depp által alakított James „Whitey” Bulgerrel. A szóban forgó szövetség azonban nem alku tárgya, sokkal inkább üzleti lépés Bulger számára, aki ebben az FBI-t a tökéletes fegyvernek látja ellenségei ellen. A cselekmény gyors, akár azt is mondhatnánk, hogy ráfért volna még akár egy óra is. A Fekete mise legnagyobb hibája ugyanis az, hogy senki nem kerül igazán fókuszba, emellett pedig az események se ragadnak mindig magukkal. Persze vannak kiváló jelenetek (többek között, amit az előzetesben meg is mutattak), de összességében nem marad meg maradandó élménynek a Fekete mise, hiába Depp pazar játéka, ami egyszerre nyomasztó és szórakoztató, és hiába a szintén remek mellékszereplőgárda (Benedict Cumberbatch, Kevin Bacon például). Összességében mit is várjon el az ember a filmtől? Nos, egy rövid kirándulást a ’70-es és ’80-as évek Amerikájában, és az átlagosnál valamivel jobb, de korántsem végletekig érdekes, valódi eseményeken alapuló történetet. Mint említettem, hasonló cipőben jár ez a film a Legendával, annyi különbséggel, hogy bár az sem tökéletes (messziről sem), de legalább van egy (vagy épp kettő) központi karakter, akikkel azonosulni tudunk elejétől a végéig.

2015. november 7., szombat

A Horda felemelkedése

A mai napon végre napvilágot látott a Warcraft univerzum nagyvászonra álmodott változata a legelső előzetes képében. Ezen alkalomból kifolyólag ennél megfelelőbb idő nem is lehetne a film által prezentálandó kor bemutatására. A film középpontjában a Szövetség és a Horda harca fog állni az Első Háború idején. Az orkok érkezése Azeroth világába azonban nem egy vidám történet, amellyel remélhetőleg a film is foglalkozni fog. Jelenlegi cikkünk a Horda megalakulásáról fog szólni az orkok szülőbolygóján, Draenoron. Kezdetben az ork klánok békésen éltek egymás mellett sámánisztikus társadalmukban, s tavasszal és ősszel gyűltek össze Nagrand mezein a Kosh'harg fesztivál keretein belül, hogy fontosabb dolgokat megvitassanak vagy éppen találkozzanak régi ismerősökkel. Ennek a kornak a draenei faj érkezése után 200 évvel leáldozott. Ezen történet bemutatásához lesz segítségünkre Christie Golden könyve, a Horda felemelkedése. A Horda története több ezer évvel ezelőttre vezethető vissza. Az Argus bolygón élő eredar faj három legnagyobb vezetője Velen, Archimonde és Kil'jaeden volt. Sargeras, a Bukott Titán ajánlatot tett számukra: még több erő és tudás. Velen látomásában azonban az ajándék elfogadása szörnyű jövőt hozott magával. Ebben a vízióban az eredarok démonokká változtak és Sargeras szolgái lettek. Velen megpróbálta figyelmeztetni társait, s egyben barátait, viszont szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy elkésett. Velen szerencséjére egy naaru felajánlotta a segítségét számára, s a hozzá lojális eredarokkal elmenekültek a bolygóról. Ezek az eredarok az úgynevezett draenei-k, mely annyit tesz: "Száműzöttek". Velen a sikeres szökés ellenére nem nyugodhatott meg, ugyanis Kil'jaeden bosszút fogadott és elkötelezte magát, hogy bármibe is kerüljön, de megtalálja Velenéket és el fogja őket pusztítani. Nagyjából 25.000 évnyi menekülés után a draenei-k azon a bolygón telepedtek le, melyet úgy neveztek el: Draenor. A bolygó új lakosai mintegy 200 évig békében éltek az ottani ork klánokkal. A könyv főszereplőjének, Durotannak fiatalságát követhetjük végig még ebben az időszakban. Durotan Garad fia, így nem más, mint a Frostwolf klán vezetési címének örököse. Az egyik Kosh'harg fesztiválon ismerkedett meg legjobb barátjával, Orgrim Doomhammerrel a Blackrock klánból. Bár nem egy klánhoz tartoztak, barátságot kötöttek, mely hosszú évekig kitartott. Egy nap ketten Terokkar erdejében veszélybe kerültek, s egy draenei őrjárat mentette meg őket. A járat vezetője, Restalaan elkísérte őket a draenei-k rejtett városába, Telmorba, ahol a két fiatal jövőbeli törzsfőnök találkozhatott Velen Prófétával. Az esetből tanultak: a draenei-k egy békés faj, és meglehetősen különleges az építészeti stílusuk, valamint nagyon hosszú ideig élnek. Tehát összességében nem sokat, viszont pozitív benyomásuk lett a Velen Próféta által vezetett fajról. A bonyodalom akkor következik be, mikor Talgath, Velen régi barátja, ám most Kil'jaeden szolgája, rátalált a Draenoron bujdosó fajra. Kémkedései során távolról szemügyre vette Durotant is, amikor ő és Draka (jövőbeli élettársa) elmentek vadászni. Kil'jaeden az orkokban meglátta a lehetőséget a bosszúra, így jön a képbe Ner'zhul, a sámán, a Shadowmoon klán vezetője, akinek a szavára minden ork klán hallgatott. Álmában megjelent neki Rulkan, azaz halott élettársának szelleme. Az ork kultúrában az ősök szelleme nagy szerepet játszik, így nem hagyhatta figyelmen kívül Rulkan mondanivalóját. Elhintette ugyanis, hogy a draenei-k hatalmas veszélyt jelentenek az orkokra, és már készülődnek az elpusztításukra. Néhány ilyen esemény után maga Kil'jaeden is megjelent álmaiban, aki ugyanerre hivatkozott és amolyan megmentőként aposztrofálta magát. Ner'zhul úgy döntött, ideje összehívni a klánokat. Ezek után gyökeres változások történtek az orkok társadalmában. A sámánizmus helyett elterjedtebbé vált a démonikus varázslatok használata. A sámánokat így elhagyták az elementális erők, s a boszorkánymester nevet használták a továbbiakban. A következmények szörnyűek voltak, melynek leginkább a Durotan (ekkor már törzsfőnök) vezette Frostwolf klán állt ellen, ami a keletkező Horda egyetlen klánja volt, amelyik csak az életben maradás keretein belül fogadta el ezeket az újításokat, minimalizálva a borzalmakat. Később Ner'zhul is kezdte felismerni útjának hibáját. Nem volt képes beszélni az ősökkel, így elzarándokolt Oshu'gunhoz, a Lelkek Hegyéhez, hogy ott személyesen tudjon beszélni a szellemekkel. Ami fogadta, az a megvetés volt. Tévedett, Kil'jaeden pedig úgy mozgatta, akár egy babát. Ekkor azonban már késő volt. Tanítványa, a Warcraft történelem egyik leggonoszabb, leghataloméhesebb figurája, Gul'dan figyelmeztette új mesterét, Kil'jaedent. Ner'zhul csapdába került, s innentől Gul'dan vette át Ner'zhul helyét, mely végleg a mélybe taszította az orkokat. Az ork klánok véglegesen egyesültek. Vezetőjük, a minden ork által elismert Blackrock klán törzsfőnöke, Blackhand lett. Emellett megalakult a Gul'dan vezette Árnyék Tanács is, melynek célja az ork társadalom minden irányból történő befolyásolása és az ellenállók megtörése. A Horda ahol tudta mészárolta a draenei-ket, mesterségesen meggyorsították az idősödést, hogy több ork harcos legyen, és egy teszt keretében Durotan megkérdőjelezhető hűsége is górcső alá került. Durotan nem más feladatot kapott, mint Telmor elpusztításának vezetését, megtalálni a titkos utat a városba. A klánja túlélése érdekében teljesítette feladatát, ám egyre elhatárolódott elmében attól a szörnyetegtől, ami a Horda lett. Karabor, a draenei-k szent helye a Fekete Templom néven az Árnyék Tanács székhelye lett. Megépült a Hellfire Citadel névre hallgató erődítmény is. A következő célpont a draenei-k legnagyobb városa, Shattrath volt. Ehhez azonban szükség volt valamire, ami ma a Warcraft történelem egyik legjelentősebb eseménye. Kil'jaeden Draenorra idézte Mannorothot, akinek a vére volt a kulcs a Horda szolgasorba taszításához. Az orkok ismét összegyűltek, ezúttal, hogy részt vegyenek egy ceremóniában, melynek célja a vér elfogyasztása. Gul'dan képzeleten túli erőt ígért, és ezt meg is kapták. Az első vállalkozó a Warsong klán törzsfőnöke, Grommash Hellscream volt. A többi klán is sorra itta az "ajándékot", egyedül Durotan tiltotta meg sajátjainak, valamint barátja, Orgrim sem ivott belőle. Ekkora az orkok bőrszíne barna helyett kezdett zöldre változni (vagy már az is volt a démoni mágiáknak köszönhetően). Durotan rá sem ismert a fajra, mely tagjai között felnőtt. Shattrath ostroma vérfürdőbe torkollott, aztán pedig éhezés következett be. Rengeteg draenei-t lemészároltak, az élelem és ellátás viszont bolygószerte kezdett fogyni. Gul'dan álmában egy ismeretlen figura jelent meg, aki új földdel kecsegtetett, egy bizonyossal, melynek neve Azeroth. Az álombéli férfi, Medivh tanácsaival megkezdődött a Dark Portal építése. Medivh és Gul'dan megegyezése alapján kettejük összedolgozásával egy kaput tudnak nyitni Azeroth és Draenor között. Miután a portál megépült és az út Azeroth világába megnyílt, a Horda orkjai bőszen rohantak neki az új világnak élet reményében. Az érkezésüket viszont Stormwind királysága nem nézhette tétlenül, mely elvezetett az Első Háborúig. A film témája ez, és örülünk neki, hogy értő, szerető kezekben van. Duncan Jones rendező és a stáb többi tagjának rajongása, valamint a Blizzard nagy mértékű munkavállalása jó jel. Az előzetes alapján meg csak annyit mondanék: itt az ideje megtörni a játékadaptációk átkát!

2015. november 6., péntek

Gárdos Péter – Hajnali láz

A Szamárköhögés (1987) és A skorpió megeszi az ikreket reggelire (1992) rendezője, Gárdos Péter, saját regényéből rendezett filmet. A könyv kibővített és átdolgozott kiadása idén jelent meg a Libri kiadó gondozásában, a filmváltozat világpremierje pedig november 8-án lesz, méghozzá Görögországban, Thesszalonikiben. A könyv Gáros Péter regénye az új kiadás után hamar világszenzációvá vált, pedig Gárdos eredetileg forgatókönyvnek szánta a történetet. A megnyerő, erős és könnyen átélhető sztori nem csoda, ha sokakat megnyert magának (közel harminc külföldi kiadó vette meg a regény jogait), Halmos Ádám, a Libri kiadó ügyvezetőjének szavaival élve: „A világ szomjazza az erős, különleges, súlyos és átélhető történeteket, ilyen fikciót pedig alig lehet kitalálni, mindehhez társul a stílus fanyar eredetisége, élet és halál összekapcsolódása és az élet megszenvedett győzelme is”. Az, hogy a Hajnali láz igaz történetet mesél el, eleve fölkelti az érdeklődést a maga groteszken meghitt alaphelyzetével, az pedig, hogy ezt Gárdos Péter meséli el, még hitelesebbé teszi a sztorit. A történet a 2. világháború alatt játszódik, a főszereplő a huszonöt éves Miklós, akinek az orvos hat hónapot ad. Szembeszáll a sorssal, feleséget keresve a Svéd Menekültügyi Hiavataltól megszerezte117 magyar lány címét, akiknek ugyanazzal a szöveggel levelet írt, csak a lap tetején cserélte ki a nevet. A válaszlevelek között azonban rátalál az igazira, arra, akit keresett: Lilire. Igaz ugyan, hogy még akkor is kilenc lánnyal tarotta levélben a kapcsolatot, amikor már fülig szerelmes volt Lilibe. Gárdos Péter szüleinek valódi, ötven évig titkolt leveleit fölhasználva írta meg regényét a koncentrációs táborból szabadult pár végzetszerű találkozásáról és szerelméről. Gárdos Péter így mesélt az adaptáció folyamatáról a Népszavának adott interjújában: A dokumentumokat regénnyé kellett formálni. Próbáltam úgy megírni a mesét, hogy a történések alapja az 1945 augusztusától 1946 márciusig átívelő levelezés legyen. Bizonyos dolgokat megváltoztattam. A film Gárdos Péter saját regényét földolgozva, saját forgatókönyvéből forgatta le a Hajnali láz című filmet, mely télen (december 17.) a magyar mozikban is látható lesz majd. A könyv sikerén fölbuzdulva Andrew G. Vajna és a Nemzeti Filmalap is támogatta Gárdost, akinek, amikor elkészült a forgatókönyv első változata, még nem adatott lehetősége, hogy le is forgassa filmjét, ugyanis az akkori közalapítványi filmfinanszírozás krízoshelyzetbe került és pár évig nem készülhettek magyar filmek. A hitelességet növelve, az alapvetően fikciós filmbe a rendező archív felvételeket is beleépített. Gárdos elmondása szerint ezek belesimulnak a mesébe, de hogy ez valóban így van-e, arra a premierig várnunk kell. Érdekesség, hogy mivel a film Svédországban játszódik, koprodukcióban készült (itthon nagyszabású film el sem képzelhető pusztán magyar finanszírozásból), viszont a svédek ragaszkodtak a történelmi hitelességhez: ne egyoldalúan segítőkésznek állítsa be a film a svédeket. Ezért került bele a forgatókönyvbe a svéd család, melyben az apa Hitler-rajongó. A film előzetese nekem nagyon tetszik, a történet megkapó, a vizuális világ szép a maga magyar távolságtartásával (vagy távolságtartó magyarságával?), bár ez inkább élesben, a film kontextusában válik majd értelmezhetővé és érzékelhetővé, hogy mennyire működik. Mindenesetre nekem nagyon tetszik, hogy fölvállaltan fekete-fehér. A színészek a trailer alapján remekek, fölkelti az érdeklődést és eladja a filmet – azt teszi, amit egy jó trailernek kell. Az ajánlót Gárdos Péter szavaival szeretném zárni: Mikor 17 éve elolvastam ezt a levelezést, rögtön szembetűnő volt valami. Meghökkentő és legyőzhetetlen erő sugárzott ezekből a sorokból, egy különleges emberi tartás! Az élni akarás, a szerelem akarása az ő reménytelennek tűnő helyzetükben rendkívüli bátorságra vallott! Úgy éreztem, kötelességem megörökíteni élni akarásuk eme himnuszát.

2015. november 3., kedd

Emlékezz november ötödikére... - V for Vendetta

Alan Moore azon szerencsések közé tartozik, akinek neve még itthoni körökben is ismerősen csenghet. "Ja, ő írta a Vaccsment, ugye?" Igen, a torzonborz istenkomplexusos zseni művei közé tartozik többek között a híres-neves Watchmen, Swamp Thing, The League of Extraordinary Gentlemen és a From Hell. A képregényrajongók többsége egy emberként csodálja őt, nem alaptalanul, elvégre Moore a legjobb írók közé tartozik a szakmában. Most az egyik legkorábbi írását szeretném bemutatni, aminek köszönhetően fiatalok ezrei rohangálnak az utcán Anonymous maszkot viselve. Hölgyeim és uraim, íme a V for Vendetta! Anglia, 1997. Disztópikus jövőben járunk, az országot egy tejhatalmú párt és annak vezetője kormányozza. Az emberek békésen tengetik szürke hétköznapjaikat, senki nem mer szembeszállni az egyéni szabadságjogokat sárba tipró, ám a tökéletesre csiszolt propagandával ezt ügyesen leplező felsőbbrendű hatalommal. "Egységben az erő!" - ezzel a jelszóval üldözték a rendszer ellenségeinek bélyegzett más rasszba tartozó, más nemi identitással rendelkező személyeket. A látszólagos békének és biztonságnak ára van: félelem és engedelmesség. Ilyen körülmények között találkozik a 16 éves Evey Hammond és V, a Guy Fawkes maszkot viselő titokzatos idegen, aki azon az éjszakán felrobbantja a parlament épületét. A dátum november 5. V kezdetben egyedül, később Evey segítségével száll szembe az országot elnyomó kormánnyal, célja, hogy a nép végre magához térjen és a saját kezébe vegye az irányítást. Na de vajon ki lehet V és miért visel álarcot? Larkhill-ben járunk, 5 évvel a robbantás előtt. Egy koncentrációs tábor foglyain kísérleteket végeznek, míg végül csak egyikük, a V római számmal feltüntetett cella lakója marad életben. Az igazi nevét nem tudjuk meg, előéletéről sem esik több szó. Tehetséges szónok, műértő és -kedvelő, bevallottan anarchista és természetesen egy kicsit elmebeteg. Nem mellesleg hidegvérű gyilkos, akit a bosszúvágy is hajt. A kis Evey Hammond-ot egy félős, wannabe prostiként ismerhetjük meg, eleinte nem sok vizet zavar, ám egy csavaros "kiképzés" után teljesen átfordul a jelleme és átadja magát a V által képviselt eszmének. Vagy inkább szimbolikusan ő maga testesíti meg az ideológiát, elvégre ez nem csupán egy emberről szól, sokkal magasabb célt szolgál, amit nem lehet elpusztítani. A V for Vendetta rendkívül összetett, megannyi szimbólummal és történelmi utalással ellátott mestermű. Az ötös szám folyamatos megjelenése (cellaszám, parlament robbanásánál V alakot formáló tűzijáték, pedofil pap meggyilkolása Mozart Requiem-ére, stb.), a fasiszta uralom ijesztően pontos bemutatása, a manipulatív média szerepe mind fontos részét képviseli a történetnek. Számomra abszolút mérföldkő és nagy kedvenc, kemény és kissé nehezen emészthető olvasmány, de mindenkinek csak ajánlani tudom. "Ne feledd, ne feledd az összeesküvést és november ötödik napját, okod nincs feledni, emléket temetni, őrizd az emléket tovább."

2015. november 2., hétfő

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

Már nem kell sokat aludnunk és itt az újabb feldolgozása A kis hercegnek, amit Mark Osborne rendezésében tár a filmipar a nézőközönség elé. Hanyadik feldolgozás is ez a sorban? Hetedik? Nyolcadik? Ki számolja már! Lényeg az, hogy időről-időre, a technika fejlődésének köszönhetően újabb bőrt nyúzzanak le a történetről. De szakadjunk el most egy kicsit a mozitól és fordítsuk tekintetünket a könyv felé. Antoine de Saint-Exupéry világsikert arató története először 1943-ban jelent meg, mindössze egy évvel a halála előtt. A történet főszereplője a kis herceg, aki magányosan él kisbolygóján, mely alig nagyobb mint egy ház. Mindennapjait az teszi ki, hogy kigyomlálja a majomkenyérfa cserjéket és kipucolja három mini vulkánját, melyek közül egyik már kialudt. Egyetlen barátja egy állandóan panaszkodó és követelőző virág, melyet locsolni kell, meg kell védeni a huzattól és éjszakára üvegbúra alá kell helyezni, nehogy megfázzon. Egy napon azonban úgy dönt a kis herceg, hogy útra kel és meglátogatja a többi kisbolygót, hogy barátot találjon magának. Azonban már indulását követően rájön arra, hogy mindaz aminek a kutatására felkerekedett, ott volt végig az orra előtt, a rózsa képében. Antoine de Saint-Exupéry regénye, mely valójában egy mese, az összes korosztályt megérinti. Van aki először találkozik vele és azért kerül a hatása alá, és vannak olyanok akik nosztalgiából veszik a kezükbe a kötetet, mégis mindig valami újat kapnak tőle. Jómagam már többször is találkoztam a történettel életem során, azonban most először olvastam el a könyvet. Kicsit szkeptikus voltam az elején, hiszen szinte mindenki csak dicsérte. De vajon az írott verzióról mondták el a véleményüket vagy a feldolgozásokról? Ez ügyben végeztem egy kis kutatást. A moly.hu oldalon a regisztrált tagok fele olvasta a regényt, ami megerősíteni látszik azt az állítást, hogy „a világ 50 legolvasottabb könyve” között szerepel. A szerkesztőségünkben végzett felmérés alapján ez az arány több mint 70%, igaz az értékelése már jóval a molyos érték alatt van. Az első pár oldal után rá kellett jönnöm, hogy nem egy túlértékelt könyvről van szó. Sajátos humora és fantáziavilága magával ragadja az olvasót, miközben egy-egy odavetettnek látszó mondattal rávilágít a való világ kopárságára. Egyes vélemények szerint ez a kötet nem más, mint az "emberi társadalom karikatúrája". Valójában azonban sokkal mélyebbre nyúlnak a szálak. A felnőttek világát állítja szembe a gyermeki látásmóddal. Ami a felnőtteknek csak egy kalapnak látszik a képen, az a gyerekeknek egy kígyó, mely éppen egy elefántot emészt. A mesemondó is ezzel különbözteti meg a számok világában élő nagyokat, a fantáziavilágban élő kicsiktől, és a válaszuktól függően veszi fel a beszélgetés fonalát. Maga a kis herceg személye és világa is abszurd, amit mi fel sem tudunk fogni. Hiszen hogyan lehet egy olyan kisbolygón élni, mely kb. akkora, mint egy ház? Mekkora lehet ott a gravitáció? Mit eszik ez a kisember? Lehet egyáltalán légköre egy ilyen kicsi bolygónak? Stb... Azonban a gyerekek nem tesznek fel ilyen kérdéseket, hiszen az ő létezésükhöz nem szükséges a gravitáció és hasonló felnőttes dolgok. Ez a mese azonban nem csak gyerekeknek szól. Rövid terjedelme ellenére olyan gondolatok jelennek meg a kötetben, amely mindenki számára megszívlelendő, meggondolandó. Az egyik ilyen talán mindenki számára ismerős: "Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.", mégis állandóan megfeledkezünk róla. "- Hol vannak az emberek? - kérdezte később a kis herceg. - Itt a sivatagban olyan egyedül van az ember. - Nincs kevésbé egyedül az emberek közt sem - mondta a kígyó." Antoine de Saint-Exupéry meséje nem lenne teljes, ha nem saját maga illusztrálta volna a kötetet. Ennek köszönhetően jobban el tudjuk képzelni, hogy milyen világot is teremtett meg. A gyerekeknek a rajzok azért kellenek, hogy elvesszenek bennük fantáziálás közben, a felnőtteknek pedig azért, hogy jobban el tudják képzelni a mesében előforduló helyszíneket. Mindenki döntse el maga, hogy ez a történet túlértékelt és giccses, vagy csodálatos és magával ragadó. Azonban mindenképpen érdemes elolvasni a könyvet, mielőtt megnézzük az új feldolgozást a moziban.

2015. november 1., vasárnap

Álmosvölgy legendája

Most, hogy mindenki túltette magát azon, hogy egyesek meg merészelték tartani a Halloweent (annak ellenére, hogy nem is ugyanazon a napon van a Mindenszentekkel és a Halottak napjával), mi is szeretnénk csatlakozni azokhoz, akik feldobnak pár ötletet, mit lehetne nézni ilyenkor, ami megy az ünnepek hangulatához. Sokat gondolkoztam, hogy mi kerüljön bemutatásra: az 1992-es Drakula, a Halloween, A pokolból, stb. A választás mégis Tim Burton 1999-es Álmosvölgy legendája c. filmjére esett, melynek Washington Irving novellája szolgált alapul. Főhősünk, a Johnny Depp által alakított Ichabod Crane egy megbízatást kap, mely szerint el kell látogatnia Álmosvölgybe New Yorkból, és meg meg kell oldania egy rejtélyt: ki állhat a közelmúltban történt gyilkosságok mögött. Ismerős történet, nem igaz? Elég sok ilyen kezdetű filmmel találkoztunk, ami viszont különlegessé teszi jelen alanyunkat, az maga a rendező, Tim Burton személye, és az, hogy a gyilkos nem ember, hanem egy fej nélküli lovas. Miért úgy gyilkol ahogy gyilkol? Ha nem lehet megölni, hogyan lehet megállítani? Noha a film nem vállal sokat, azt maradéktalanul teljesíti. Burton atmoszférateremtése tökéletesen működik a zseniálisan fényképezett és megalkotott helyszíneken, melyek szó szerint képesek odavarázsolni a nézőt Álmosvölgybe. Beteg ötletekkel van teli a film, melyeket a rendező hűen magához egy pillanatra sem próbál visszafogni. Bár érdemes megjegyezni, hogy a CGI elég rosszul öregedett, ami két-három jelenetnél ki fogja szúrni a szemünket. A történetvezetés és a fordulatok azonban inkább a kötelezőt hozzák, mintsem meghökkentenének. A film alatt egyértelműen ki lehet venni, hogy a hangulatkeltés minden más felett van elhelyezve, beszéljünk akár a karakterekről is. Horror címszó alatt így inkább kellemes borzongást, mintsem valódi félelmet várjunk. Miért is ajánlom ezt? Az Álmosvölgy legendája egy rendkívül igényes film, ami száz százalékban képes átadni az október-novemberi ködös napok érzését, emellett pedig mindhárom ünnephez is remekül passzol. A fej nélküli lovas mítosza míg tart, leköti a nézőt. Minden áldozat feje eltűnt, a sebek azonban ki lettek égetve. Crane nyomozó és még pár szereplő próbálja felfedni a rejtélyt, amit nehezít a falu főbb "intellektuálisainak" hozzáállása. Ha pedig ez nem lenne elég, a film Ichabod Crane gyermekkori élményeit is érinti, melyek máig hatással vannak rá, így kibővítve jellemét, anélkül hogy az túl sok időt elvenne. Nem tartom Tim Turton legjobb filmjének az Álmosvölgyet, sőt, több jobbat is tudnék ettől mondani, ellenben nehéz elvitatni, hogy a legjobbjai közé tartozik, s számomra egyik kedvencem is tőle. Ha épp van valami forró ital a közeletekben és szeretnétek valamit nézni, amihez ez jól is fog esni, akkor villany leolt és tessék csak megnézni, mi is Álmosvölgy legendája.

2015. október 31., szombat

Aranyra ítélt Aranyélet

Csütörtök este került sor a HBO új sajátgyártású magyar sorozata, az Aranyélet díszbemutatójára és az első rész premier előtti vetítésére. Színészek, alkotók s pár szerencsés rajongó együtt ünnepelték, hogy hosszú munka után végre elkészült a 8 db 50 perces epizódbál álló széria. De miről is fog szólni az Aranyélet? Egy család történetét követhetjük végig, ahol Attila, az apa kétes ügyletekkel juttatta el családját a budai milliomosok elitjébe, a fény és csillogás világába. De ahogy Tony Soprano is próbált jó útra térni (nem véletlen a hasonlat, sok kommentelő várja az Aranyélettől a Maffiózók című világhírű sorozat „magyaros” változatát) úgy apja halála után a mi családfenntartónk is, de aki egyszer megérezte már a „piszkos milliók illatát”…A mindennapi életbe, az „egyszerű halandók” közé való visszatérés okozta nehézségek adhatják a sorozat fő konfliktusát. Pláne ha a családanya, Janka, különösen élvezi a budai „kékvérűek” életét, s férje elképzelésének támogatása helyett továbbra is az alvilág sötétsége felé löki. Két gyermek alkotja még a famíliát, Mira és Márk saját párbajt vívhat, hiszen míg a lány a naivság megtestesítője, addig a fiú maga a lázadás. Mira mint angyal, s Márk mint ördög? Nem lesz ilyen egyszerű a képlet! A szereplőket, s alkotókat illetően a 2000-es évek Real Madridjára illesztett jelző, azaz galaktikusok a legtalálóbb. A családfőt a már-már HBO kedvenc, Thuróczy Szabolcs játssza, feleségét sorozatban először szerepet vállaló Ónodi Eszter (ez a duó már a Valami Amerika 2-ben is nagyot játszott). A család fiatal tagjait Döbrösi Laura (az Egynyári kalandból ismerhetik az olvasók) és Olasz Renátó alakítja. Attila testvérét, Lengyel Tamás, míg a gyerekek keresztapját Anger Zsolt hozza majd a képernyők elé. De szerepet vállal még a sorozatban többek között Dobó Kata és Farkas Franciska is. A zseniális szereplősor mellett a HBO nem bízta a véletlenre a kreatív team névsorát, sem a sorozatot körülövező marketinget. Az írói csapatot Tasnádi István mellet Zomborácz Virág (Utóélet, Terápia) és Bárány Márton alkotja. A rendezői gárda tagjai pedig Dyga Zsombor (Egynyári kaland) és Mátyássy Áron (Átok) voltak. Véleményem szerint jogosan bízhatunk abban, hogy az Utóélet és az Egynyári kaland, s kiváltképp a Terápia sikere garancia lehet az Aranyélet pozitív fogadtatására is. Az utóbbi években tapasztalható reklámhadjáratok ellenére is tudott újat mutatni a HBO PR stábja az Aranyéletet illetően. Hiszen olyan kötelezőségek mellett, mint a sorozat facebook és instagram profilja, s a fővárosban több helyen is látható óriásplakátok mellett felállították Magyarország első pop-up szabaduló szobáját, ahol leendő rajongók sokasága próbálhatott meg kiszabadulni az Aranyélet csapdájának fogságából. Marketing, színészek, rendezők mind-mind jeles. Az eredetileg finn mintára átvett sztori (bár nyilatkozatok alapján már a második rész után teljesen eltértek az eredeti száltól) talán a világon nálunk a legjobban eladható, hiszen magyarok ezrei, milliói gondolkoznak el minden 4 óra 20-as kelés, vagy egy végig dolgozott éjszakás műszak után, hogy miért nem választom én is a könnyebb utat?! Egyszerűen nagyítóval keresve se találok kifogást arra, hogy mi lehetne az az ok, amiért a sorozat ne aratna osztatlan sikert. Talán csak a túlzott elbizakodottság miatt fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy a Víkend és egyre inkább úgy tűnik, hogy a Veszettek sem érte el a nekik remélt sikert, pedig ezen filmek esetében is minden adva volt ehhez. Minden hazai film és sorozatrajongó epekedve vár már egy igazán jó magyar sorozatra. Már csak kilencet kell aludni, és november 8-án kiderül, hogy megtöri-e a csendet, s valóban aranyat érdemel-e az Aranyélet!

2015. október 30., péntek

Vérfürdő, Lady Gaga és vámpírkölkök

Mit ne mondjak, évről évre újabb meglepetéseket okoz Ryan Murphy és az ő elborult, már-már ijesztően beteges sorozata, az American Horror Story. A többihez képest viszonylag langyos, ám kellemesen szórakoztató kísértetházas első évad után hideg zuhanyként jött az 1960-as évek egyik elmegyógyintézetében játszódó szezon, ahol már nem finomkodtak a rendezők. Van náci orvosunk a fura emberkísérleteivel, rejtélyes ufo jelenségek, a halála után is visszatérő mészáros és egyéb nyalánkságok. A harmadik, talán legbizarrabb és legdurvább évad a boszorkányok és a woodoo világába kalauzol el minket, ahol megtanulhatjuk, hogyan varrjuk össze egyfajta modern Frankensteinként az ideális pasit (nem vicc) és hogyan éljünk tovább levágott fejjel. Aztán a negyedikben mintha kicsit visszafogták volna magukat és egy furcsa cirkusztársaság mindennapjait követhetjük végig, aminek a tagjai mind rendelkeznek valamiféle testi rendellenességgel (ollókéz, szakállas nő, kétfejű sziámi ikrek, stb.). A hangulat itt inkább nyomasztó, de cserébe kapunk egy véreskezű bohócot és Dandy-t, az elkényeztetett aranyifjút, aki a sorozat eddigi legjobb alakítását nyújtja. Most pedig megérkezett hozzánk a várva várt ötödik évad, ami a Hotel alcímet kapta. Ki nem találjátok, főként egy hotelben játszódik a történet, ahol azonban a szobaszerviz kicsit eltér a megszokottól. Két fiatal, külföldi csaj betéved egy ódon szállodába, hogy ott töltsenek egy éjszakát. A recepciós a 64-es szobába vezeti őket, ám nem sokáig tudják élvezni a csendes perceket. A középen összevarrt ágymatracból kinyúl egy kar és egy roppant torz lény jelenik meg a lányok előtt. Bejön az intro, kellemesen beteg képek és a tízparancsolat felvillanó részletei váltogatják egymást. Később a turista szőkeségekből a hotelben lakó sápadt, ősz hajú kisgyerekek lakmároznak csak úgy diszkréten. Megismerünk egy rendőrségi nyomozót is, aki egy rejtélyes sorozatgyilkos nyomába ered, miközben évekkel ezelőtt eltűnt kisfiát siratja. Egy idő után a szálak ahhoz a bizonyos szállodához vezetnek, aminek úgy tűnik, több állandó lakója van, mint például Sally, aki szeret meleg junkie-kat kínozni és a feltehetően vámpír Elizabeth. Ja és ott van még az arc nélküli fémdákós csórikám.. mi jöhet még? Mindent összevetve baromi erős kezdés volt ez a rész, ideális tempóban halad a sztori, mellette pedig kellő mennyiségű horrort kapunk az arcunkba. Remek ötlet újra és újra visszahozni ugyanazokat a színészeket, de újoncok terén sem lehet okunk panaszra, Lady Gaga egyelőre telitalálatnak tűnik a misztikus vámpírhölgy szerepére. Gyenge gyomrúaknak nem javallott, rajongóknak kötelező darab. Ha a közeljövőben elutaztok és hotelben szállnátok meg, kerüljétek a 64-es számú szobát.

2015. október 29., csütörtök

Éljen Macbeth!

2 hete vasárnap lehetőségem nyílt az 5. Mozinet Filmnapok alkalmából megtekinteni Jutin Kurzel Macbeth című filmjét, ami Shakespeare azonos címet viselő drámáját dolgozza fel. Izgatottan vártam a vetítést, mivel az előzetesek szemet gyönyörködtetőek voltak, de nem ez volt az egyetlen indok, ami miatt türelmetlenül vártam az alkotást. A legnyomósabb ok az, hogy két kedvenc színészem is játszik benne egy-egy főszerepet. Továbbá az sem elhanyagolható tény, hogy ezúttal csak feliratosan vetítették az alkotást. Hivatalos forgalmazásban a feliratos vetítések mellett ugyanis szinkronosan is láthatjuk. Nem rajongok a feliratos filmekért, de tény és való, hogy a Macbethet úgy kell látni. Ezek után nincs más hátra, mint hogy feltegyek egy kérdést. Vajon sikerült Kurzelnek vászonra adaptálnia Shakespeare művét? Még mielőtt belekezdenék, szögezzük le, hogy a film előtt direkt nem néztem utána a történetnek. Szerettem volna, hogy a sztori teljesen ismeretlenül nyűgöz le. Most már sorra is vehetjük, hogy miért lett számomra maradandó élmény a film. Igazából maga az alapanyag se mindennapos. Ez William legrövidebb és egyben legsötétebbnek mondott drámája. A történetet bizonyára sokan ismeritek. Betekintést nyerhetünk a hataloméhes, fékezhetetlen Macbeth életébe, aki egy jóslaton felbuzdulva, józan eszét sutba dobva hatalmas vérengzésbe kezd. Történik ugyanis, hogy egy csata után Macbethet a skót király, Duncan kinevezi Cawdor thánjává. Ő azonban a jóslat hatására és felesége unszolására egyre többre vágyik. Innentől Macbeth elindul a lejtőn és egyre mélyebbre ássa magát a hatalmasok játékában. Egy bökkenő azonban mégis akad hatalmának gépezetében, mégpedig a fékezhetetlen éhsége, amit a trónja iránt táplál. Bármire hajlandó, hogy ezt megtartsa. Lényegében egy igazi férfi, aki férfiasságát bizonyítva a szó szoros értelmében bármire képes hírnevének megtartása érdekében. Ennyi információval szolgálnék számotokra. Az utolsó jelenet az igazi csemege, így azt semmiképp sem árulom el, hogy mi. Mégis mi az, ami miatt szerintem az év egyik legjobb filmje a Macbeth? Többek között az, hogy érezhető rajta az alapos előkészítés. A rendező minden részletre kellő figyelmet fordított. A díszletek és a ruhák is hűen tükrözik a XI. századi Skócia korszellemét. Még nem sikerült minden szimbólumot dekódolnom, de mérget merek venni rá, hogy a királyi sálon található jelek valami mögöttes tartalommal bírnak. A katonák zsákra emlékeztető ruhái, Lady Macbeth királynői ruhája vagy Macbeth arcát díszítő 3 fekete csík is mind-mind arról tanúskodnak, hogy itt bizony nem egyik napról a másikra jutott el a film az ötlettől a kész produktumig. És ez csak egy dolog. A következő a színészi játék. Persze elsüthető itt is a közhelynek számító mondat, hogy minden színész remekül játszik, de a főszereplők a legjobbak. És ez többé-kevésbé igaz. Mert bár tény, hogy Fassbender és Cotillard a történet kulcsfigurái, de én személy szerint még ugyanide sorolnám a Macduffot alakító Sean Harrist, aki kizárólag a zárójelenet miatt lett az egyik kedvenc karakterem. Az igazi zászlóshajók azonban mégiscsak a főszereplők. Cotillard-nak bőven jut szenvedés, hiszen nem lehet könnyű egy fékezhetetlen király feleségének lenni. Továbbá az, hogy a lelkes feleségből milyen mélyre süllyed, mindenképpen említésre méltó. Elvégre nem kis beleélés kell ahhoz, hogy valaki ezt szívbemarkolóan el tudja játszani. Az igazi meglepetés mégis az öreg Fassi, aki erre a szerepre született. Eszméletlen, hogy mennyire bele tudja élni magát a szerepébe. Általa remek hanyatlást láthatunk, ugyanis közel sem biztos, hogy egy harcosból lett uralkodó pályafutása olyan fényes lesz, mint amilyennek azt hiszi. Olyan férfi szerepében láthatjuk, akit áthat a nyers, brutális férfierő és ő ezt rendkívül élvezi. Lecsupaszítva láthatjuk pusztítani és korlátokat nem ismerve rombolni, és ez az, amin leginkább meglepődtem: a csillogás és a pompa teljesen elvette a józan eszét is. A fényképezésre egy rossz szót nem mondhatok. Az eredeti helyszíneken forgatott jelenetek szinte Skóciába repítenek minket. A dimbes-dombos vidék, a sokszor fogvacogtató hideg szél, valószínűleg az ottani táj legjellegzetesebb vonásai. A tengerparti lágy szellő, a puszták végeláthatatlansága mind káprázatosak. És akkor a csatákról még nem is beszéltem. A film első és utolsó jeleneti azok, amiktől a hozzám hasonló film fanatikus padlót fog. Én tényleg elmondanám nektek, hogy miért tetszett annyira a zárójelenet, de ezt mindenkinek a saját szemével kell megtapasztalnia. Utoljára hagytam a kedvencemet, a zenét. Persze eddig is áradoztam a filmről. De ez az a hozzávaló, ami pozitív értelemben kiverte a biztosítékot. Annyira belesimul a történetbe és annyira beleilleszkedik az adott korba, hogy arra nincsenek szavak. A rendező öccse fantasztikus zenét komponált a film alá. Összességében egy igazi gyöngyszemet kaptunk. Remek alakításokkal, csodálatos operatőri munkával kivitelezett és zseniális zenével megáldott film lett a Macbeth. Ezek után minden film és Shakespeare kedvelőt bátran bíztatok arra, hogy váltson jegyet a filmre. Nem amerikai, nincs benne CGI (vagy ha van is, vajmi kevés), nem egy vidám film, de még a soundtrackjében sincs egyetlen popszám se. De pont ettől különleges, hogy eltér az átlagos mozifilmtől és mer más lenni. A jelenleg egyetlen fellelhető szám előtt feltennék még nektek egy kérdést. Ti meddig lennétek hajlandók elmenni a célotok érdekében?

2015. október 28., szerda

A szürke ötven árnyalatán túl

Chuck Palahniuk neve a legtöbbek számára a Harcosok klubja miatt lehet ismerős, mely azon kívül, hogy remek könyv, mára már kultikussá vált film is készült belőle David Fincher rendezésében, Edward Norton és Brad Pitt főszereplésével. Azóta sokan előszeretettel emlegetik a könyv egyik híres idézetét, a harci klub egyes (és kettes) számú szabályait, de hogy bármit idézgessenek a Beautiful Youból, azt erősen kétlem. Ha nem készült volna el A szürke ötven árnyalata film, azt mondanám, hogy valószínűleg filmet sem fognak forgatni a könyvből. Az azonban biztos, hogy Fincher nem tart igényt a rendezésre. Chuck Palahniuk legújabb könyve a Beautiful You címet viseli, mellyel görbe tükröt kíván állítani A szürke ötven árnyalata, Alkonyat és Facebook nemzedéknek, ami részben sikerül is, de a történetet olyan irányba viszi el, amitől az egész társadalomkritika nem lesz több egy színes, véletlenszerű hülyeséghalmaz egyetlen eleménél. Lehet, hogy sokan nem számítanak ilyen szavakra Chuck Palahniuk esetében, hogy “hülyeséghalmaz”, de elolvasva a Beautiful Yout, egyértelművé válik a szó jelentése. Chuck Palahniuk A szürke ötven árnyalatának sikerét meglovagolva kezdi el regényét, konkrétan paródia tárgyává téve a fönti regényt: a szürke, teljesen átlagos Penny Harrigant elcsábítja a multimilliárdos C. Linus Maxwell, aki szexuális játékainak teszi ki a nőt. Idáig nincs is semmi gond azzal, hogy itt nem szado-mazoról van szó és hogy Maxwell egyetlen célja, hogy Pennynek minél erősebb orgazmust okozzon, erősen kritizálja A szürke hímsoviniszta megközelítését. Ám ez a könyv végére ugyanolyan szexizmusba csap át: hiába vannak benne erős nők, hiába nő a főszereplő, hiába mondja mindenki, hogy ő az egyetlen, aki legyőzheti Maxwellt, ha mégsem ő győzi le (hanem egy véletlen baleset). A regény eleje azt veti föl, hogy a nők is ugyanolyan fontosak, mint a férfiak, de a végére ez átfordul: a nők nem tudják megmenteni a férfiak által tönkretett világot, sőt, a Maxwell által készített gyönyörkeltő eszköz illúzióiba menekülnek a világ elől, ahelyett, hogy bármit tennének. Tehát: Penny, ahelyett, hogy megmentené társait, csak annyiban jobb Maxwellnél, hogy nem a pénzért tesz mindent. A hülyeséghalmaz pedig még csak most indul be. A társadalomkritika továbbra is jelen van, talán túl egyértelműen (mindenki ugyanazért a vámpíros regényért van oda, ugyanazt a boybandet szeretik stb.), de mindezt elnyomja az, hogy mindez egy nagyszabású összeesküvésnek a része, mely a divatot és a rajongási hullámokat elképesztő sci-fi halandzsával magyarázza. Mindeközben pedig egyre másra történnek a sokkolni vágyó baromságok, Palahniuk nyilván úgy gondolta, A szürke ötven árnyalata és a Trónok harca után már kevés dolog képes megbotránkoztatni az olvasókat, ezért beleadott apait, anyait: rakétaként repülő műpéniszek roncsolják szét egyesek hímvesszőjét, himalájai barlangban élő szexboszorkány (akinek ősz fanszőrzete a földet súrolja) tanítja meg Pennynek az orgazmus rejtelmeit, hogy legyőzhesse Maxwellt, az Oscar-díj átadón a nyertes színésznő a szoborral elégíti ki magát és végül, de nem utolsó sorban, Penny a puncijával sikoltva vezeti vissza Maxwellre a felgyülemlő szexuális energiát. (Na jó, én is belátom, hogy ez a fölsorolás azért eléggé fölkelti az érdeklődést…) Lehet most azt gondolni, hogy egyszerűen csak prűd vagyok. Ez nem igaz, odáig kifejezetten éveztem a könyvet, amíg Maxwell Pennyn tesztelte szexuális segédeszközeit, minden egyes alkalommal eljuttatva őt a csúcsra. Amikor azonban a regény teljesen logikátlan és egyenesen hülye fordulatokat vett (pusztán azért, hogy minél jobban megbotránkoztasson), kezdtem megutálni. Az egész regénnyel az volt az érzésem, hogy olyan, mint egy óvodás, aki megtanulta az első csúnya szavát s egyre másra azt hajtogatja. A vége pedig egyenesen dühítő volt, nem írom le, hogy mi történt (pedig szívesen idéznék), hátha elolvassa valaki a könyvet, de legyen elég annyi, hogy pocsék helyre érkezik a remekül indított történet. Nem azt mondom, hogy rossz volna a Beautiful You. Az eleje kifejezetten tetszett, a közepén is találhatók jó ötletek, s bár a vége egy abszolút baromság, ajánlom elolvasásra, hisz kevés más regényben található ennyi abszurd hülyeség: Palahniuk valószínűleg mindent belerakott, ami csak eszébe jutott. Ez egyben pozitívuma is a regénynek, másrészt pedig negatívuma, hisz ez az oka a szörnyen zavaró csapongásnak. Az biztos, hogy a Beautiful You nem egy Harcosok klubja. Ha meg filmet csinálnak belőle, van egy jó tanácsom a készítőknek: ne kövessék el A szürke ötven árnyalatának hibáját, legyen az, aminek lennie kell – pornó.

2015. október 27., kedd

Tarnádi História X-Veszettek

Az etnikai villongások, a szélsőséges ideológiák és az ezekből fakadó erőszak számtalan filmest ihletett már meg, gondoljunk csak az abszolút kultuszfilmnek számító Amerikai História X-re vagy az ausztrál Romper Stomper-re. Az ilyen témájú alkotásokat szinte mindig botrány övezi, hiszen ezt a jelenséget rendkívül nehéz pártatlanul tálalni a nagyközönség számára. Miként korábban a District 9-nal kapcsolatban, úgy most sem szeretnék mély szociológiai értekezésbe kezdeni, ez legyen a szakemberek dolga. Vessünk inkább egy pillantást Goda Krisztina legújabb filmjére, a Veszettekre! A filmet egy premier előtti vetítésen elsők között sikerült megtekintenem, ahol maguk az alkotók válaszoltak a nézők által feltett kérdésekre. História A Veszettek története egy fiktív vidéki városban, Tarnádban játszódik. A városka magas munkanélküliséggel és közbiztonsági problémákkal küszködik. A cselekmény központjában álló Madaras testvérek édesapja börtönben ül, mivel elbánt a birtokát háborgató tolvajokkal (ugye milyen ismerős). A testvérek és fiatal haverjaik a bűnözésbe menekülnek, amíg a város új rendőrfőnöke, a Fenyő Iván alakította Ács János hirtelen célt nem ad életüknek. Az új rendőrkapitány kopasz önvédelmi klubot szervez a fiatalokból (ettől lesz Tarnád igazán TAR), akikkel hamar rendet vágnak Tarnád utcáin, ám a régi problémák helyébe nem sokára újak lépnek... Nagy elődök nyomdokában A film alapjául Czető Bernát László Kakukk című kisregénye szolgált, de több ponton is mutat hasonlóságokat az Amerikai História X-szel (pl. a testvéri szál) illetve A hullám című német filmmel, de nyilvánvaló eltérések is vannak az említett művektől. Az Amerikai História X sokkal jobban rámegy a szélső-jobboldali gondolkodásmenet bemutatására, amelyet helyenként frenetikus monológokkal, párbeszédekkel és alakításokkal prezentál nekünk. A Veszettek kevésbé koncentrál az ideológia ismertetésére, de a Históriához hasonlóan megpróbál komplex képet alkotni a problémáról. Nem holmi primitív gyűlöletkampányt látunk, mint a Rasszizmus szívás videókban, hanem komoly ok-okozati összefüggéseket és a Veszettek ilyen szempontból felér a História X-szel is. Nincs sarkítás, "nincs szegény szerencsétlen cigányság és gonosz magyarság", a karakterek árnyaltak, jó és rossz pedig mindenféle bőrszínben feltűnik (az ilyen témájú filmek gyakori hibája ugyanis az egyoldalúság, pl. a Romper Stomper esetében is). Más téren persze a Veszettek gyengébben szerepel, a polkorrektség sajnos olykor a hitelesség rovására megy. A filmben ugyanis a cigányokat következetesen a "telepieknek" nevezik, a cigány illetve a roma szó egyetlen egyszer sem hangzik el! Ha már valaki erről a témáról készít filmet, akkor merje már kimondani a C-betűt! Ez számomra olyan, mintha a Django elszabadulból hiányozna a niggerezés vagy a Schindler listájából a zsidózás. Az említett alkotások épp elementáris kegyetlenségük miatt ütöttek akkorát, ettől hatottak igazán élőnek. Színészek, karakterek A szereplőkben én kellemesen csalódtam (persze azért nem Edward Norton volt a viszonyítási alap). Fenyő Iván meggyőzően formálja meg Ács Jánost, aki meglehetősen árnyalt karakter. A film elején szerintem nincs néző, aki ne szimpatizálna vele, hisz fegyelemre, rendre és egészséges életmódra tanítja a fiatalokat (a drogok elleni harc pl. egyértelmű pozitívum). A film végére azonban kimutatja a foga fehérjét. A fiatal Madaras testvéreket alakító Klem Viktor és ifj. Vidnyánszky Attila ígéretes tehetségek. Törőcsik Franciska korrekt alakítást nyújt, bár bőrszíne alapján nehezen hihető róla, hogy roma származású lenne. Györgyi Annára és Nyári Oszkárra szintén nem lehet panaszunk, kellő alázattal támasztják alá a főszereplők játékát, ahogy a város ifjait alakító srácok is. Helyenként nehezíti a színészek kibontakozását, hogy a dialógok és monológok néha kissé papír ízűek. A film technikai oldala A Veszettek technikai oldalán erősen érződik, a magyar filmekre sokszor nem igen jellemző "befektetett energia szaga". A film forgatása szokatlanul hosszúra 73 naposra nyúlt és az utómunka sem két napot vett igénybe. A fényképezés abszolút igényes, a helyszíneket jól válogatták (főleg Várpalota és Kazincbarcika), a vágás viszont helyenként talán egy picit kapkodó a verekedős jeleneteknél (valószínűleg ezzel is próbálták ellensúlyozni azt, hogy a szereplők egyike sem egy Chuck Norris). A film azért így sem szégyenkezhet harci jeleneteivel, melyek nyersek és zsigerien erőszakosak. A zene szintén megfelelő hangulatot ad a kemény történethez, de emlékezetes Hans Zimmeri dallamokat azért ne várjunk. A hangok viszont szó szerint ütősek és gyomorba vágóak. Összegzés Bár a Veszettek nem nevez meg konkrétan egyetlen létező személyt, pártot vagy szervezetet, természetesen találhatunk áthallásokat a valóságra vonatkozóan (sokszor erősen szubjektív, hogy ki mit lát bele egy ilyen történetbe). Azon természetesen lehet vitatkozni, hogy a film tanulsága, üzenete mennyire fedi igazából a magyar realitást, mennyire eltúlzott, illetve mennyire számít relevánsnak (ez már csak azért is kényes kérdés, mert a film elkészültét a Filmalap több mint 700 millió forinttal támogatta). A Veszettek valószínűleg jobbról és balról is megosztó fogadtatásban fog részesülni és a leghangosabban valószínűleg azok bírálják majd, akik nem is tekintették meg. Minden negatívuma és esetleges csúsztatása ellenére a Veszettek így is egy velőtrázó és pergő filmként írható le. Nem annyira a szélső-jobbról és a rasszizmusról szól, hanem a gyűlöletről és önbíráskodásról általában. A filmről és a témáról kialakult viták pedig remélem, hogy nem hátráltatni, hanem segíteni fognak minket a bemutatott problémák kezelésében és orvoslásában.

2015. október 26., hétfő

Utak... Ahová mi megyünk, ott nincs szükség utakra... - Vissza a jövőbe trilógia

Állok az utcán, majszolom a sonkás szendvicsemet, mikor egy felettébb ismerős alak odajön hozzám és egy távirányító szerű valamit nyom a kezembe, majd elrohan. Mi a fene? Aztán később kiderül, hogy ezzel a kis távirányítónak látszó kütyüvel vissza tudok utazni az időben. Mekkora lenne, ha ez már ezer éve nálam lenne. Várjunk csak! Visszautazom az időben a fiatalkori önmagamhoz, odanyújtom neki a távirányítót és elrohanok, mielőtt felfoghatná mi történt. Várjunk csak! Időutazós filmekkel tele van a polc, van köztük jobb, van köztük rosszabb és van köztük klasszikus. Hatalmas megdöbbenéssel vettem tudomásul úgy három éve, hogy létezik még olyan, aki nem látta egyik részét sem a Vissza a jövőbe trilógiának. Igen, vannak ilyen emberek. Persze ez nem azért megdöbbentő, mert olyan régi a film, hanem azért, mert annyira jó. A mai napig eszméletlen élményt nyújt. Mintha csak tegnap forgatták volna, pedig nem. Én még meg sem fogantam, mikor leforgatták. A film 1985-ös, és nem nosztalgiás túlzás azt állítanom, hogy nem hat avíttnak, mikor az ember előveszi. Szóval, aki nem ismerné a filmet, de nem akarja végigolvasni a cikket, annak itt egy rövid ismertető. Egy kölyök egy hűtő, egy őrült doki és a doki csimpánzának segítségével visszamegy az időben. A második részben 1967-be érkezik, ahol letartóztatják, mert nincs katonai behívója. És a film eredeti címe pedig Űrember a Plútóról. Menő, nem? Legalábbis egy alternatív idővonalon ez is történhetett volna, de aztán az alkotók kidobták a forgatókönyv egy részét az ablakon, és írtak egy újat. A nagy stúdiók vagy negyvenszer dobták vissza a könyvet. Lehet ebből egy jó filmet kihozni? Lehet. Egy klasszikust mégpedig, ami a mai napig úgy működik, mintha csak tegnap készítették volna. Marty McFly a kaliforniai Hill Valley csendes lakóházainak egyikében tengeti középiskolás napjait. Van egy lökött családja, egy Jennifer nevű csinos barátnője, imád zenélni és részmunkaidőben a város hivatalos őrült tudósának dolgozik, akiről többnyire csupán az őrült jelző maradt meg az emberekben. Egyik alkalommal Marty nagy feladata, hogy kamerával felvegye a Twin Pines Mall (Két Fenyő Áruház vagy mi) parkolójában, amint Dr. Emmett Brown egy kissé átalakított DeLorean segítségével előre dobja a kutyáját az időben. A még félálomban lévő srácot az ébreszti fel egy rakéta erejű koffein hatásával, hogy a mutatvány sikerül. A gáz viszont az, hogy az időgép működéséhez plutónium kell, amit nem lehet megkapni a sarki zöldségesnél. Az eredeti beszállítók, a haragos arcú terroristák meg is jelennek a parkolóban, lelövik a dokit, és Marty egyetlen menekülése az autó, amivel a 88 mérföldes sebességnél visszarepül 1955-be, és nem csak ott ragad, de véletlenül sikerül megakadályoznia, hogy a szülei összejöjjenek. Bob Gale-nek a film írójának és producerének akkor jutott eszébe a film ötlete, mikor megtalálta apja évkönyvét a szülői ház alagsorában és elgondolkozott azon, hogy ha egy idősek lettek volna, vajon haverkodtak volna-e. Miután elmondta az ötletét Robert Zemeckisnek, elkezdtek dolgozni a forgatókönyvön. A főszerepre először Michael J. Foxot nézték ki, de őt sajnos kötötték a Családi kötelékek című sorozat munkálatai. Mivel már 1984 vége volt, és 1985 májusára tervezték a bemutatót, elkezdték a munkálatokat Eric Stoltzal. Mind Zemeckis, mind Gale érezte, hogy Eric Stoltz nem a legjobb választás, ezért megvárták míg Fox munkatársnője visszajön a forgatásra (aki eredetileg szülési szabadságon volt) és eltud szabadulni a Családi kötelékekből. Ez nagyjából annyira sikerült, hogy Fox folyamatos alváshiánnyal csinálta végig a forgatást, mert mind a filmben, mind a sorozatban folyamatosan dolgozott, és a film forgatásának befejezése és a bemutató között csak tíz hét volt. Vicces egyébként, hogy csak három évvel volt idősebb, mint az apját játszó Crispin Glover. A doki szerepére amúgy eredetileg John Lithgow volt kiszemelve, de mikor nem tudott beleugrani a filmbe, Christopher Lloyd öltötte magára az őrült tudós köpenyét. Érdekesség, hogy Jeff Goldblumot is megfontolták a szerepre. És ha már a szereplőknél tartunk, az itt még igen fiatal Elijah Wood is szerepel a filmben, akárcsak Billy Zane. A Vissza a Jövőbe tipikus példája a mindenki számára élvezhető családi filmeknek. Persze időutazás, de ne azok az agyonbonyolított, tudományosan kérkedő filmek jussanak eszünkbe (amik között mellesleg vannak jobbak, rosszabbak is). Nem mellesleg a film tele van szerethető karakterekkel, és egyértelmű lett a trilógia során, hogy Michael J. Fox mellett letenni a voksot nem volt rossz döntés. Ezt mondjuk érezhették a producerek, mert foggal, körömmel ragaszkodtak hozzá. Persze nem mintha a többiek ne lettek volna tökéletesek a szerepre, Christopher Lloyd más szerepei mellett biztos, hogy égnek álló, ősz hajú őrültként fogunk emlékezni rá. Az első rész végén lévő repülő autó csak egy kis kikacsintás akart lenni, a készítők eleve nem terveztek folytatást, persze aztán a második rész elkészült, lévén azonnali siker lett az első. A közönség imádta, hát jött a folytatás. Most jelezném, hogy aki idáig olvasott és nem látta az elsőt, ne olvasson tovább. Van egyáltalán olyan, aki nem látta a filmet? Ezt a kérdést tette fel egyébként a feleségének Bob Gale is, mikor megnézték a Felkoppintva című filmet, ahol az egyik szereplő nem látta az ő klasszikusukat. Mondjuk a második rész nem tetszett mindenkinek, Spilberg szerint túl sötét volt. És annak ellenére, hogy lehetséges a baj a híres rendező ízlésével van, a film tónusa egy fokkal tényleg sötétebb lett. A sztori ott folytatódik, ahol az első abba maradt. Marty és a doki Jennifer társaságában a jövőbe megy, hogy megakadályozzák a gyerekük óriási baklövését. Persze jó kérdés, hogy a Doki, aki szerint minden beavatkozás az idővonalba óriási balgaság, miért tesz ilyet, de a galibák nem is itt kezdődnek, hanem mikor Jennifer, akinek nem lenne szabad találkoznia saját magával, mégis találkozik saját magával. És hát ott van a sport almanach is, ami elkeveredik egy rossz helyre (nem lövök le poént, bocs) és mikor Marty hazatér, akkor rájön, nem is haza tért valójában, hanem egy sokkal rosszabb helyre. A második részre nem csak Crispin Glover távozott a stábtól, de a Claudia Wells által alakított Jennifer is Elisabeth Shue által alakított Jennifer lett. Gale és Zemeckis elmondása szerint később megbánták, hogy az első rész végén beleültették a lányt a kocsiba, hiszen így bele kellett írni a történetbe az ő szálát is, ami az egész sztorit megkötötte kicsit. A forgatókönyvet egyébként Gale körmölte le többnyire, mert Zemeckis elfoglalt volt a Roger nyúl a pácban című filmmel. A második részben egy nehezebb lépést tettek az alkotók, hisz a jövőbe utazunk, amit ugye nehezebb kitaláli, mint egy létező korszakot, amit csak megjeleníteni kell. Zemeckis és Gale mindenképpen egy olyan jövőképet akartak a néző elé tárni, ami különbözik a Szárnyas fejvadász vagy az 1984 depressziós világától. Ez sikerült is, és így pár év után eltekintve akár vicces is lehetne, mondván de bénán képzelték el a jövőt a filmesek a nyolcvanas években, de ez messze nem vicces, tekintve, hogy a mai napig vár a tömeg az önbefűző cipőre és a légdeszkára, mint a vallásos emberek a messiásra. Persze nem csak a jövőbe jutunk el, hanem az első rész 1955-ben történt eseményei is újra lejátszódnak a szemünk (pontosabban Marty szemei) előtt. Ez egy ütős ötlet volt, izgalmas újra megnézni, hogy Marty visszamegy oda, ahova egyszer már visszament (bocs, majdnem paradoxon). Az már más kérdés, hogy galibát galiba hátára halmoznak hőseink és ennek következtében megkapjuk a filmtörténelem legszemetebb cliffhangerét. Miután Marty szemtanúja volt, hogy egy villám belecsap a kocsiba és a DeLorean eltűnik a semmiben, levelet kap a dokitól, aki 1885-ben írta meg azt, és évekig várt a posta a kiszállításával (ott működik a levelezés, nem itt). Miután megtalálja az időgépet, az 1955-ös doki segítségével elindul a vadnyugatra, hogy kimenekítse onnan a barátját. Persze nem számol az akkori veszélyekkel, ahogy azzal sem, hogy a doki szerelmes lesz, és hogy összetűzésbe keveredik Biff Tennan egyik felmenőjével, aki kicsit sem kedvesebb, mint leszármazottai. A vadnyugat ötlete az első rész alatt jött, mikor Zemeckis megkérdezte Michael J. Foxot, hogy melyik korszakot látná szívesen, Fox pedig azt válaszolta, hogy szívesen találkozna pisztolyhősökkel és indiánokkal. A második és harmadik részt fej-fej mellett forgatták, és ez nem volt egyszerű. Már csak ezért is meglepő, hogy egy leheletnyit másabb a hangulata a két filmnek. A formátum viszont működött, mert bár manapság minden második filmnek folytatása meg előzménye van, és félbe vágják a legtöbbet, akkoriban ez nagyon nagy szám volt. A harmadik rész felvonultat pár veterán western színészt is, és kapunk egy új központi szereplőt May Steenburgen alakításában, aki Clara Claytont játssza, a doki szerelmét. A kettőjük kapcsolata működik, ami meglepő, mert Emmett Brown karaktere lett volna az utolsó, akiről elképzeli az ember a romantikus fordulatot. Egyébként az a mendemonda, hogy Christopher Lloyd első filmvásznon megesett csókja ebben a filmben csattan el, de ez nem teljesen igaz, a Clue című filmben már megtörtént a dolog. Egyébként, ha már szereplők! Majdnem Ronald Reagan játszotta Hill Valley polgármesterét, és bár ez nem jött össze, az elnök egy későbbi beszédében idézi a filmet, ami azért elég vagány. A Vissza a Jövőbe trilógia hatása a popkultúrára megkérdőjelezhetetlen. Lehetetlen minden apró nüanszra kitérni, ami a három filmben van. Elég csak azt említeni, hogy miként lesz a Twin Pines Mall-ból Lone Pines Mall, de a Marty által használt erősítőn lévő CRM 114 is ismerős lehet azoknak, akik szeretik Stanley Kubrick filmjeit. Érdemes az első rész nyitányában az órákat nézni, az 1923-as Safety Last című némafilm egyik jelenetét láthatjuk, vagyis pontosabban azt, ahogy a doki lóg majd az óratoronyból később. Iletve megtudhatjuk azt is, hogy a Cápa 19. részét Max Spielberg rendezi. Tippeljetek, ki a felmenője. Aztán az első részben az óratorony javítására gyűjtenek, amibe ugye belecsap a villám, és mikor a doki felmászik rá, egy darab letörik a torony széléből. Tippelhettek! A következő részekben szintén le van törve az a kis darab. Arról nem is beszélek, hogy mekkora fejhajtás az 1960-as Időgép előtt a DeLorean időpaneljének a színei. És persze biztos tudjátok, hogy Chuck Berry honnan vette a Johhny B. Good című számának ötletét. Aki további hasonló kis húsvéti tojásokra kíváncsi, annak be is dobok ide egy linket. A Vissza a jövőbe egy megkerülhetetlen klasszikus. Egyelőre attól sem kell félni, hogy folytatása vagy rebootja következne a jövőben (habár a sztori folytatódik a Telltale Games zseniális játékában, ajánlom), ezt a készítők ellenzik hevesen. Nem csak kellemes szórakozás, de újranézési értéke is igen magasan van. Hogy kinek tudnám ajánlani? Korhatár nélkül bárkinek, akinek van egy kis gyermeki lelke és elgondolkozott azon, milyen lenne utazni az időben.

2015. október 25., vasárnap

2045

1985-ben a Vissza a jövőbe című film készítői elénk tárták, hogy hogyan képzelik el a jövőt, azaz milyen lenne szerintük 2015-ben. Egy alapvetően pozitív jövőképet sugalmaztak, melyben a technika fejlődése hozzásegíti az embert a kényelmesebb, gondtalanabb élethez. Ezt az ötletet használta fel az Ad Astra kiadó, amikor a második antológiájának témát keresett. 2045, azaz milyennek látják az írók harminc év múlva a világot. Tizenhat elbeszélés született a témában, mind magyar író tollából, és az eredmény elkeserítő. Nem az írások minőségével van gond, hanem a jövőképpel. Hol vannak már az utópisztikus életképek? A legpozitívabb írás is jó ha semlegesnek mondható, a többi pedig egyszerűen disztópikus. Az előszó és a bevezető elbeszélés után három nagy témakörbe vannak sorolva az írások, ami sokat elárul a tartalmukat illetően: - Veszélyes idők - A lét új útjain - Az apokalipszisen túl A kötet egy igazi apokalipszist idéző elbeszéléssel indít, ami kicsit szokatlan megfogalmazásban íródott és ide-oda ugrál az időben, de a hangulatával megadja az alaphangot az antológiához. Benedek Szabolcs egy igazán gondolatébresztő témát dobott fel a Megmondtam előre című írásában. (itt jegyezném meg, csak csendben, hogy a liftek mechanikai védelemmel is el vannak látva az esetleges áramkimaradások esetére). S. Kolozsvári Zsófia: Titok című elbeszélése pedig szó szerint berobbant és egyből kedvencé vált. Bár magát a témát (génmanipulált gyermektervezés) már többen is feldolgozták, mégis az írónőnek sikerült egy olyan nézőpontot választania amivel újat tudott mutatni. A végéről pedig nem is beszélnék, hiszen egy mondattal úgy bele tudott taposni az ember világába, hogy se köpni, se nyelni nem tudtam. Általában a hasonló kötetek értékelésénél könnyű dolgom van, mert mindössze arról az 1-2 elbeszélésről kell írnom, ami nagyon tetszett és esetleg megemlítek még 1-2 olyat ami bár közepesnek mondható, mégis meg tudott fogni valamivel. Ezen kötet esetében pedig akkor lenne könnyű dolgom, ha arról a két elbeszélésről írnék, ami nem tetszett, hiszen az összes többi kiemelkedő sci-fi vagy fantasy mű. Így kénytelen vagyok egyéni szempontok alapján a jók közül is kiemelni a legjobbakat és ezekről pár szót ejteni.Annak ellenére, hogy nem vagyok oda a krimiért, még akkor sem, ha sci-fi közegbe van ágyazva, Kovács Attila: A tudatalatti asszisztens című elbeszélése megfogott. Talán azért mert témája, a programozott agymosás, már napjainkban is jelen van, szerencsére még nem a bemutatott szinten. Azonban félelmetes, hogy mennyire befolyásolhatóak vagyunk mi emberek és az is, hogy ez a jövőben csak fokozódni fog. A reklámok csak az egyik frontja az agymanipulátorok által indított támadásnak, és a döntéseinket már így is sokkal jobban befolyásolják, mint szeretnénk. De mi lesz akkor amikor már a gondolataink sem lesznek a sajátunk? És itt megfordítanám a fenti kijelentésem: ez egy krimibe ágyazott vészjósló sci-fi. Benyák Zoltán: Nulla és egy című elbeszélése egy izgalmas új világot tár elénk, ahol a mesterséges intelligenciák programokként száguldoznak a világhálón és emberi személyiséggel rendelkeznek. Van „neműk” és teljesen olyan érzést keltenek az olvasóban, mintha testük is lenne, mintha digitális androidok szaladgálnának a vezetékekben és törnének át a tűzfalakon, lopnák az adatokat vagy éppen munkájukkal segítik a humán felhasználót. Azonban a mondanivalója rávilágít arra, hogy az emberi gonoszság és kapzsiság ellen nincs orvosság. Nehéz elképzelni egy olyan világot, ahol béke, nyugalom és egyetértés uralkodik. Benyák Zoltánnak sem sikerült, hiszen a digitalizált valóságban is harc folyik, igaz nem a pénzért, hanem a rendszeridőért és az energiaforrásokért. Megemlítenék még egy elbeszélést, ami Antal József munkáját dicséri és a Béta teszt címet viseli, ami szintén a mesterséges intelligencia témakört érinti. Ez inkább egy thrillerbe hajló sci-fi történet, ahol szemtanúi lehetünk a mesterséges intelligencia megszületésének és első megnyilvánulásának. Bár elég valószerűtlen, hogy saját létéért gyilkolni is képes lenne egy MI, ne feledjük el, hogy nem tudunk róluk semmit, hiszen még nem léteznek. Egyre több hang emelkedik ki a lármás tömegből, amik az MI-k lehetséges negatív oldalait tárják fel és nem kizárt, hogy egy ilyen megnyilvánulás is felkerülhet a listára. Természetesen nem lehet jövőbetekintés globális felmelegedés nélkül. Valyon Tamás: Északi fény című elbeszélése ezt a témát dolgozza fel, érdekes megközelítésben. Azt már mindenki tudja, hogy valamit tenni kell a felmelegedés ellet, hiszen már napjainkban is érezteti hatását a jégsapkák olvadása és az üvegházhatású gázok drasztikus növekedése a légkörben. Ha lesz megoldás a folyamat mérséklésére, esetleg visszafordítására, ne higgyük azt, hogy pusztán humanizmusból fogják támogatni a kormányok. Egy újabb iparág van kialakulóban, amiben rengeteg potenciál lakozik, de sajnos a nagytőke fog diktálni és dönteni emberéletekről. Valyon Tamás ezt a szomorú jövőt tárja elénk, rámutatva arra, hogy egyes kormányok mit meg nem tennének (tesznek) azért, hogy a zsebek megfelelően meg legyenek tömve. A kötetet minden magyar sci-fi és fantasy rajongónak ajánlom, hiszen nem csak az elbeszélések írói magyarok, hanem a történetek nagy része is kis hazánkban játszódik, vagy éppen a főszereplője kapcsolódik valahogy a Kárpát-medencéhez. Mindegyik elbeszélésben megfogható a múltunk vagy éppen a jelenünk, amit a disztópikus hangulat csak még jobban megerősít. Az igaz, hogy a magyarok többsége sötéten látja a jövőt, viszont a jelenlegi hangulat mellett szerintem ebben sok más nemzet fia és lánya is osztozik velünk. Hol van már 1985, amikor még minden rózsaszínnek tűnt, amikor enyhült a hidegháborús válság, kezdett fakulni az atomháborús rémkép és már nem a nukleáris tél volt a jövőkép?! Most harminc év múltán ismét borongós hangulatban vagyunk és a régi rémképek mellé még újak is társultak. A nukleáris tél valószínűsége csökkent, de a napkitörések okozta károk lehetőségei megsokszorozódtak, a gazdasági kizsákmányolás egyre nagyobb teret hódít és már nem csak a távoli földrészekre szorítkozik, nem beszélve az MI-k okozta fenyegetettségről. Kíváncsi leszek, hogy 2045-ben, amennyiben egy hasonló kiadás napvilágot lát, milyen lesz a közhangulat és az akkori írók hogyan fogják majd látni a világot 30 év múlva. Valamint az is érdekelne, hogy mi valósul meg az ebben a kötetben leírtakból.

2015. október 24., szombat

Lorne Malvo előtt

Ha antológia sorozatot akarunk keresni a közelmúltból, akkor nem kell tüzetesen átvizsgálni az internet legsötétebb, legelrejtettebb bugyrait. Gondolhatunk a Black Mirrorra, ami ezt epizodikusan kezeli, és a True Detective-re, ami évadonként választja el történeteit. Utóbbi épp kapóra jön, hisz a 2. évad alig pár hónapja ért véget és vegyes fogadtatást kapott. A Fargo hasonló cipőben jár, mint a True Detective. Hatalmas kritikai siker volt tavaly, ám a cselekmény lezárult. A kérdés az, hogy túl tud-e lépni a True Detective hibáin és megosztóságán vagy épp ugyanabba a verembe esik bele. Nos, ha egyenlőre nem is tűnik annyira jónak, mint az előző, legalább markánsan érezni, hogy ugyanazt a sorozatot nézzük. A 2. évad eseményei jóval a Lorne Malvohoz köthető történések előttre kalauzol vissza, méghozzá 1979-be. Peggy Blomquist (Kirsten Dunst) elüt egy férfit az úton, s magával viszi jobb opció híján. Ezelőtt pedig egy „meglehetősen szofisztikált” szituációban mészárlás történik a gázolás melletti étkezdében. Felüti fejét még Peggy férje, a céljaik és a fargo-i maffiacsalád jelenléte és hirtelen tragédiája. Csakúgy, mint az első évad esetén, a pilot összefűzi a szálakat, megmutatja, hogy miért nézzük a későbbiekben a sorozatot. Ez nagyon jó, hisz nem zákbamacskát árulnak a készítők, viszont van egy aspektusa, ami a későbbiekben rossz irányba billentheti a mérleget. Ez lényegében annyi, hogy bár jó a kezdés, de nem ér fel az előző évadhoz, ráadásul mintha egy kifordított másolata is lenne neki. Ugyanúgy megkapjuk a rendőr karakterünket, csak most épp egy határozottabb fajtát, kapunk egy véletlen gyilkosságot, ami hasonlóan az előzményekhez, nyilván indikátora lesz az eseményekhez. Szeretném hangsúlyozni, hogy ezt egyelőre ne vegyük hibának, hisz legalább érződik, hogy ugyanazt a sorozatot nézzük. Itt pusztán a későbbi önismétlés elkerülése lenne fontos, reméljük, hogy a hasonlóságok meg is maradnak ezen a szinten. Összességében a Fargo 2. évadának pilotja azt hozza, amit az ember elvár tőle, néha esetleg egy kicsit kevesebbet. Leírni felesleges, az viszont bőven kijelenthető, hogy akkora paradigmaváltás nem várható, mint a True Detective esetében. A havas táj, a hangulat a két szezon időbeli távolságának ellenére is megmaradt, a fekete humorral és a merész fordulatokkal együtt. Örülünk, hogy a Fargo nem felejtette el, hogy kiknek is szól.

2015. október 23., péntek

Kemény csapás öv alatt

Jake Gyllenhaalt utoljára 2014-ben láthattuk fontosabb szerepben, amint szabadúszó riporterként szeli az éjszakát szenzáció után kutatva. Ez a film volt az Éjjeli féreg, mely esélyes volt a legjobb forgatókönyv Oscar-díjára, nem alaptalanul. 2015-ben Antoine Fuqua rendezővel karöltve próbáltak maradandót alkotni, lássuk, sikerült-e? Íme a Mélyütés (Southpaw, 2015). Történet és kidolgozás Billy Hope (Jake Gyllenhaal) egy felkapott és sikeres bokszoló New York-ban. Feleségével, Maureen-nel (Rachel McAdams) és kislányával boldogan élnek nagy házukban, a garázsban több luxusautó is áll. Ám egy meccse után kihívást kap Miguel Escobar-tól (Miguel Gomez), amit egyértelműen visszautasít. Később egy fogadáson újra találkozik a két fél, de ezúttal tragédiába torkollik az esemény. Felesége elvesztése után lányát sem nevelheti egyedül, így Billy-nek magától kell felállnia, hogy újra a csúcson lehessen, mint fénykorában. Vajon sikerül-e neki és méltó elégtételt tud venni szeretteiért? Nos, Jake Gyllenhaal jól kigyúrta magát a Nightcrawler óta, hogy a bokszolói imázst vissza tudja adni. Fogjuk rá, hogy sikerült, a sok edzés és megfelelő táplálkozás meghozta a hatását. Billy Hope karaktere ízig vérig bokszoló típus. A főhős személyisége ebben a filmben kellő mértékig ki van dolgozva, hiszen a kemény külső érző, családapa szívet takar, és ezt egy percig sem palástolja a film. Remek eszköz ez a dráma megtestesítésének, és ebből nincs hiány ebben az alkotásban. Billy családjának elvesztése után átélhetjük a nehezebbnél nehezebb dolgokat, ahogy a híresség elveszti mindenét és egy csapásra a nulláról kell kezdenie. Mondanom sem kell, hogy ezeket az elemeket a mű megfelelő drámai hatással tálalja, amit segít alatta a zene és a cselekmény bonyolódása is. A történet alapjába véve nem bonyolult és egy szálon fut, különösebb háttértörténetekkel sem operál, inkább a főbb cselekményekre koncentrál: láthatjuk Jake karakterének bukását, majd feltápászkodását. Tény és való, első perctől kezdve leszögezi a nézőjét a vászon elé, fenn tartja a figyelmet az utolsó jelenetekig, ez azonban annak köszönhető, hogy a fő karakter szenvedését a lehető legjobban át tudja adni, mi nézők is képesek leszünk azonosulni világbajnokunkkal és átérezni az őt ért veszteségeket. Tulajdonképpen ez a film nagy előnye, nem pedig a sztori. De miért is? Szögezzük le, a történet és annak alakulása nem mai csirke már. Ezt a faja bukást és felemelkedést láttuk már nem egyszer ebben sorrendben, de fordítva is. Ezt a fajta történetvezetést most egy élsportoló szemszögéből láthatjuk, de megtekinthettük ezt már katonai vezetőktől, bandavezérektől egyaránt. Nem új keletű, de látszik, hogy az alkotók igyekeztek kliséktől mentes sztorit alkotni, amely egyrészt sikerült, másrészt ez a dolog rákfenéje. Egy hasonló, sablonoktól túlcsorduló filmben a bosszú lenne a megoldás a főhős problémájára, esetünkben viszont Billy motivációja, hogy megfeleljen néhai feleségének és szép emléket állítson az imádott nőnek és saját karrierjének. Ezt a film sikerre viszi, de ezek mellett pár dolog elvész. Személy szerint érdekelt volna a „nagy ellenfél” karaktere, története, ám a kihívás és az incidens után alig tudunk meg róla valamit, igazából sokszor már nem is kerül vászonra, így az elégtétel szempontjából a mű igencsak üres, mert csak egy ellenfélt látunk benne, tehát Escobar személye lehetett volna érdekesebb, kidolgozottabb is. Attól, hogy ezek miatt a fő cselekményre fókuszál, az apróbb dolgok elvesznek, amik mondjuk építő jellegűek lehetnek. A rendező nem egy szokványos filmet akart ebben a témában, inkább az emberi érzelmek kihangsúlyozása és kemény munka árán elért feltápászkodás bemutatása volt a cél, amit szerencsére el is ért, mindenképp jó drámai megjelenítéssel. Ebből fakad egy kis üresség, amelyet inkább a végkifejlet után érezhetünk, ez talán minden néző számára mást jelenthet, hogy mit hiányol. Karakterek és színészi játék Korábban már írtam, hogy a karakterek kidolgozásával nincs baj, csak Escobar jelleme és személye lehetett volna részletesebb, mert Ő valahogy elvész a cselekményben. A színészi játék azonban teljesen helyén van. Jake Gyllenhaal, mint színész gyakorlatilag kezd felkapaszkodni Tom Hardy mellé, mert az Éjjeli féregben és esetünkben is sikerült szerepét teljes mértékben átadnia. Billy karaktere külsőre keménynek látszik, de egyből elgyengül vagy épp erőszakossá válik, ha családja kerül szóba, hibáját saját gyengeségének köszönheti. Ezt jól bemutatja a film és Jake színészi teljesítménye itt sem hagy alább. A filmben szerepet kapott még Curtis „50 Cent” Jackson is, aki itt most a profitorientált menedzsert alakítja. Hogy miért épp őrá esett a választás, azt nem tudom, talán mert régen volt filmben utoljára. Nincs túl sok szerepe, viszont némileg jelentős, amit a maga módján hoz a rapper. Forest Whitaker alakítja a filmben az öreg edzőt, aki visszatereli az elveszett bárányt a tisztásra, hogy újra magára leljen. Az Ő alakításától az Elrabolva 3 óta fázom egy kicsit, ám mondhatjuk, hogy itt a rászabott karakter jellemének megfelel, de lehetett volna jobb is, hisz a karakter személyisége sincs teljesen kidolgozva, ugyanakkor a háttértörténet teljes hiányával küzd, így sajnos ez a szerep üres marad. Összegzés A Mélyütés egy megfelelő drámai hatással bíró film, mely mindvégig fenntartja a figyelmet. Nem hoz teljesen újat a sztori, bár voltak rá próbálkozások, amik nem érték el teljes mértékben a céljukat, így nem lett egyedi. A fókusz az előttünk zajló eseményeken van, a háttértörténetek némileg, illetve helyenként teljesen kiszorulnak, így elég kevés információ tudatában nézhetjük végig az alkotást. A színészek azért hozzák a formájukat, csak sajnos a karakter-kidolgozás inkább a főbb szereplőkre fókuszált, ezért a többiek személyisége üres és semmitmondó maradt. Az emberi érzelmek, a fájdalom és a kemény küzdést jól érzékelteti velünk, megfelelőképp tudunk azonosulni a főhőssel. Ha többször nem is, de egyszer megéri megnézni.

2015. október 20., kedd

Szociálpszichológiai látlelet ukrán módra - The tribe (2013)

Előszó: "Lehet, hogy lesznek kétségeid, hogy jól döntöttél-e, lehet, lesznek olyanok is útközben, akik erősítik a kétségeidet, és azt mondják, hogy nem jó az út, amit választottál. Lesznek nehézségek az út során, és ilyenkor biztosan azok a hangok erősödnek, melyek azt mondják, miért indultál el, fordulj inkább vissza." Nem könnyű egy blogger csapat élete, nem könnyű a Kritizátoré sem. A könyv, a print csillaga leáldozóban, mi mégis egy olyan vékony határmezsgyén szeretnék eljutni a siker felé, ami ezer meg ezer buktatóval van kikövezve. De nem fordulunk vissza, sőt törünk előre, akár egészen Európa keleti felére, az eddig nagy sikert aratott "10 európai film, amit látnod kell" című sorozatunk harmadik részével. S először anyanyelvi, azaz ukrán fordítással! Olvassátok, kommenteljétek, akár magyarul, akár ukránul, mi már nagyon várjuk! (m-b gy.) Az európai 10-es lista harmadik országa Ukrajna, kiválasztott rendezője Miroslav Slaboshpitsky, aki a 2014-es cannes-i filmfesztiválon Plemya (The Tribe) című filmjéért a négy jelölésből hármat díjra váltott, többek között az elsőfilmeseknek járó Arany Kamerát is odaítélte számára a zsűri. Slaboshpitsky filmjének főszereplői süketnéma emberek, így a 132 perc során egyetlen egy szó sem hangzik el, sem aláfestő zene, egyedül a jelbeszéd alatt összecsattanó hús szolgáltat hangot. Az első pár jelenetben a főszereplő fiú útját követhetjük nyomon, amint a külvilágból eljut abba a zárt világba, melynek centruma a lepukkant bentlakásos iskola. A kézikamerás operatőr, mint megfigyelő van jelen, kamerakezelése a dogma filmeket idézi. Az éppen fókuszban lévő alak ritmusához igazítja lépteit, de amint a fiú megérkezik az iskola kapujához, a látószög fokozatos távolításával egyértelműsíti hatáskörét, mely eddig tartott, ez már nem az ő világa. Az intézet egyébként nem különbözik bármelyik más iskolától, a hierarchikus rendszer ugyanúgy fennáll. A főszereplő fiút először megbélyegzik, zaklatják, bántják, kihasználják és semmibe veszik társai, de aztán rájön, hogy ha azt akarja, hogy befogadják, bizony asszimilálódnia kell, felvenni társai mentalitását, szokásait, egyszóval átesni a beavatás rítusán, még ha ez azzal is jár, hogy maga mögött kell hagyni a személyiségét és mindazt az értékrendet, amit eddig képviselt. Felkavaró szociálpszichológiai látleletként is funkcionál az a jelenet, melyben a csoportkohézió hatására felszínre törő gyermeki brutalitás hozadékaként, a bandába való bekerülésért és a társai által vágyott tisztelet kivívásáért kirabol és félholtra ver egy idős férfit, majd a játszótérre sietnek, hogy a csoportdinamikai elvek alapján a lopott alkoholt megosszák egymás között. A két lány tárgyiasított, pusztán prostitúcióra használt élvezeti cikk, akik kamionos pihenőkben szolgálják ki a kuncsaftokat. Egyikük szerelemi viszonyba keveredik a fiúval, és kettejük első szexjelenetében ott van mindaz a lelki nyomorúság, melyet cipelnek. A fiú szeretetéhségében görcsösen kapaszkodik a lány ölelésébe, mindabba a hamis intimitásba és szeretetbe, melyet egy elhagyott raktárépületben lezavart, előre kifizetett szex ígérhet, miközben a lány ahhoz szokott hozzá, hogy semmibe veszik és durván bánnak vele. Nehezen hangolódnak egymásra, a lány számára szinte fájdalmas erejű elhinni, hogy valaki tényleg gyengéd és kedves vele, eleinte menekülne, aztán belesimul a fiú ölelésébe. Jól példázza az ukrán peremterületek szociográfiai státuszát, hogy a teherbe esett lány nem mer elmenni a kórházba abortuszra, ezért egy feketén dolgozó, esetleg korábban nővérként alkalmazott asszony a sterilitás, higiénia és megfelelő eszközöktől mentes, barbár és embertelen körülmények közepette hajtja el a magzatot és talán annak az esélyét is, hogy ez a fiatal lány ezután valaha teherbe essen. A fiú mindeközben egyre nagyobb rangot vív ki a csoporton belül, menetelése akár a legkisebb királyfié a mesében, csak az ő útját vér, brutalitás, korruptság és behódolás övezte, de amint nem tudott ezeknek eleget tenni és megtagadta a rítusokat, a csoport kitaszította, ráadásul a szerelme is elhagyta. Slaboshpitsky megpróbálta bemutatni, hogy a betegséggel, fogyatékkal küzdő emberek sorsa abszolút nem különbözik másokétól, ha úgy tetszik, az egészséges emberekétől, ezért egy tagadhatatlanul kliséktől hemzsegő sorsokat reprezentáló filmet rendezett, amivel pont az ellenkezőjét érte el, ezért sincs bocsánat a forgatókönyv néhol blőd, bármilyen eredetiséget nélkülöző elemeire.

2015. október 18., vasárnap

Bajos csajok - Knock Knock kritika

Mondja valaki, hogy a nők nem veszélyesek! Persze, hogy azok. Keanu Reeves karrierje ingadozik, mint a libikóka. Legutóbb a John Wick egy jó kis zsánerfilmet rakott le, a Knock Knock is erre készül? Nem sajnos. Én nyilván együtt érzek Keanuval. Nem csak mert volt már szerencsém őrült nőkhöz, de azért is, mert ebben a filmben az egyetlen ami jó, az ő alakítása. Na meg persze az alapötlet. De tényleg! Ilyet még nem láttunk. Ez valami olyan, mint mikor elsütöd a puskát, nagyot durran, a puskatus visszaüt, de a tetves üveget nem találod el. Keanu Reeves tisztes családapa, jó munkával, csinos felességgel, két aranyos gyerekkel, meg egy szupi házzal. Az asszony elviszi a kölyköket a partra, de sajnos Keanu nem tud velük menni, mert van egy csomó melója. Mit tehet hát, felrak egy lemezt, bepattint valamilyen CAD szoftvert, és tervezi a házakat, mint az építészek többsége. Aztán két csaj beállít hozzá, vizesen szexin, hogy hát eltévedtek, nem tudná-e útba igazítani őket. A mi Neónk ugye jó ember, hát beinvitálja a két szexfilmet meggyalázó módon átázott lánykát, megengedi nekik, hogy telefonáljanak és megszárítsák a ruhájukat. Aztán persze az történik, amit minden jobb érzésű szingli már az ajtónyitáskor megtenne (ne menjünk bele morális kérdésekbe). Ez viszont egy nagyon elcseszett reggelhez vezet, és innen megindul a lavina, tekintve, hogy a lányok nem teljesen százasok. Azzal be lehet határolni a filmet, hogy Eli Roth nevéhez köthető. Mondjuk ebben kevesebb vér van, mint a filmjeiben általában. Mindenesetre kicsit hazudtam, mikor azt mondtam, hogy egyedi ötlet, ugyanis 1977-ben ellőtték ezt a sztorit. Mondtam már, hogy a film remake? Tetves Hollywood, nincs egy épkézláb kreatív ott?! Az eredeti filmről nem tudok nyilatkozni, itt viszont nagyon kevésnek tűnik az alapötlet, vagyis egyértelműen kevés egy filmhez, mert amúgy a sztori felvetése tetszett (biztos sok férfigyűlölőnek lesz ott a díszdobozos blu-ray a polcán). Trailert ne nézzetek, mert az első fél órája a filmnek, az "úgyis tudom, mi fog történni" jegyében fog lezajlani, és nem okoznak majd nagy meglepetést a készítők. Ez is az egyik hibája a filmnek, nem sok fordulat van benne, bár a karakterek azért menthetnék a menthetőt, de nem így történik. Jó lenne például megtudni pár dolgot a csajok motivációjáról (sejteni azért lehet) vagy háttértörténetéről, vagy a kettőjük kapcsolatáról, ellentéteikről. Amit a számlájukra lehet írni, hogy tényleg idegesítőek voltak, a végén már nagyon szurkoltam a főhősünknek, hogy "itt az ideje kicsinálni a libákat"! Keanu viszont csak szenved. Persze reflexből jót alakít, mert tud ő ha akar, de a forgatókönyv nem segít a kezére. Voltak pontok, mikor felkiáltottam magamban, itt az idő, hogy belemássz a fejükbe, egymás ellen fordítsd őket, taktikázz! Erre ez a hülye csak nyavajgott. Nem tudom megállapítani milyen színészek a lányok, nem kaptak teret egyáltalán, sőt, ez a két lány egy is lehetett volna, nem volt semmi személyiségük, Keanu meg hiába jó, ha a karaktere a legnagyobb, legesetlenebb áldozat a filmtörténelemben. A Knock Knock nem egy agysebész film, de sajnos még egyszerinek sem jó, egy unalmas estét simán tehet rosszabbá.

2015. október 17., szombat

Szociálpszichológiai látlelet ukrán módra - The tribe (2013)

Előszó: "Lehet, hogy lesznek kétségeid, hogy jól döntöttél-e, lehet, lesznek olyanok is útközben, akik erősítik a kétségeidet, és azt mondják, hogy nem jó az út, amit választottál. Lesznek nehézségek az út során, és ilyenkor biztosan azok a hangok erősödnek, melyek azt mondják, miért indultál el, fordulj inkább vissza." Nem könnyű egy blogger csapat élete, nem könnyű a Kritizátoré sem. A könyv, a print csillaga leáldozóban, mi mégis egy olyan vékony határmezsgyén szeretnék eljutni a siker felé, ami ezer meg ezer buktatóval van kikövezve. De nem fordulunk vissza, sőt törünk előre, akár egészen Európa keleti felére, az eddig nagy sikert aratott "10 európai film, amit látnod kell" című sorozatunk harmadik részével. S először anyanyelvi, azaz ukrán fordítással! Olvassátok, kommenteljétek, akár magyarul, akár ukránul, mi már nagyon várjuk! (m-b gy.)
Az európai 10-es lista harmadik országa Ukrajna, kiválasztott rendezője Miroslav Slaboshpitsky, aki a 2014-es cannes-i filmfesztiválon Plemya (The Tribe) című filmjéért a négy jelölésből hármat díjra váltott, többek között az elsőfilmeseknek járó Arany Kamerát is odaítélte számára a zsűri.
Slaboshpitsky filmjének főszereplői süketnéma emberek, így a 132 perc során egyetlen egy szó sem hangzik el, sem aláfestő zene, egyedül a jelbeszéd alatt összecsattanó hús szolgáltat hangot. Az első pár jelenetben a főszereplő fiú útját követhetjük nyomon, amint a külvilágból eljut abba a zárt világba, melynek centruma a lepukkant bentlakásos iskola. A kézikamerás operatőr, mint megfigyelő van jelen, kamerakezelése a dogma filmeket idézi. Az éppen fókuszban lévő alak ritmusához igazítja lépteit, de amint a fiú megérkezik az iskola kapujához, a látószög fokozatos távolításával egyértelműsíti hatáskörét, mely eddig tartott, ez már nem az ő világa.
Az intézet egyébként nem különbözik bármelyik más iskolától, a hierarchikus rendszer ugyanúgy fennáll. A főszereplő fiút először megbélyegzik, zaklatják, bántják, kihasználják és semmibe veszik társai, de aztán rájön, hogy ha azt akarja, hogy befogadják, bizony asszimilálódnia kell, felvenni társai mentalitását, szokásait, egyszóval átesni a beavatás rítusán, még ha ez azzal is jár, hogy maga mögött kell hagyni a személyiségét és mindazt az értékrendet, amit eddig képviselt. Felkavaró szociálpszichológiai látleletként is funkcionál az a jelenet, melyben a csoportkohézió hatására felszínre törő gyermeki brutalitás hozadékaként, a bandába való bekerülésért és a társai által vágyott tisztelet kivívásáért kirabol és félholtra ver egy idős férfit, majd a játszótérre sietnek, hogy a csoportdinamikai elvek alapján a lopott alkoholt megosszák egymás között.
A két lány tárgyiasított, pusztán prostitúcióra használt élvezeti cikk, akik kamionos pihenőkben szolgálják ki a kuncsaftokat. Egyikük szerelemi viszonyba keveredik a fiúval, és kettejük első szexjelenetében ott van mindaz a lelki nyomorúság, melyet cipelnek. A fiú szeretetéhségében görcsösen kapaszkodik a lány ölelésébe, mindabba a hamis intimitásba és szeretetbe, melyet egy elhagyott raktárépületben lezavart, előre kifizetett szex ígérhet, miközben a lány ahhoz szokott hozzá, hogy semmibe veszik és durván bánnak vele. Nehezen hangolódnak egymásra, a lány számára szinte fájdalmas erejű elhinni, hogy valaki tényleg gyengéd és kedves vele, eleinte menekülne, aztán belesimul a fiú ölelésébe. Jól példázza az ukrán peremterületek szociográfiai státuszát, hogy a teherbe esett lány nem mer elmenni a kórházba abortuszra, ezért egy feketén dolgozó, esetleg korábban nővérként alkalmazott asszony a sterilitás, higiénia és megfelelő eszközöktől mentes, barbár és embertelen körülmények közepette hajtja el a magzatot és talán annak az esélyét is, hogy ez a fiatal lány ezután valaha teherbe essen.
A fiú mindeközben egyre nagyobb rangot vív ki a csoporton belül, menetelése akár a legkisebb királyfié a mesében, csak az ő útját vér, brutalitás, korruptság és behódolás övezte, de amint nem tudott ezeknek eleget tenni és megtagadta a rítusokat, a csoport kitaszította, ráadásul a szerelme is elhagyta. Slaboshpitsky megpróbálta bemutatni, hogy a betegséggel, fogyatékkal küzdő emberek sorsa abszolút nem különbözik másokétól, ha úgy tetszik, az egészséges emberekétől, ezért egy tagadhatatlanul kliséktől hemzsegő sorsokat reprezentáló filmet rendezett, amivel pont az ellenkezőjét érte el, ezért sincs bocsánat a forgatókönyv néhol blőd, bármilyen eredetiséget nélkülöző elemeire.

Fear: OFF 6. season: ON!

Több millió rajongó számára minden perc nehezen telt a világ legnézettebb zombi sorozata a The Walking Dead nélkül. Márciusban záporoztak a hírek arról, hogy ismét kóborlók okozta kóbor álmok tölthetik be a hétfő esténket, hiszen az AMC tévétársaság bejelentette, hogy kapásból két évadot is berendelt minden idők legjobb és legnépszerűbb zombisorozatának előzményeként Fear the Walking Dead címmel. Az első évad megtekintése után, jogosan tehette fel a kedves néző azt a kérdést, hogy ez valóban előzmény lenne? Első lépésként tisztázzuk ezt! Az AMC nem adott ilyen információt, egyes internetes médiumokban jelent meg ez a hír tévesen. Hiszen a helyes definíció a Fear és az „eredeti” The Walking Dead kapcsolata között a spin-off, azaz testvérsorozat. Ha ez a legtöbb néző előtt is egyértelmű lett volna, talán egy árnyalattal kevesebb kritika éri a „kistestvért”. Kifejezetten jó színészi gárdát hoztak össze készítők (a rendező, Adam Davidson volt). A főszerepet Cliff Curtis kapta, mellette láthatjuk Kim Dickenst (Kártyavár, Kemény motorosok), az ausztrál Alycia Debnam Carey-t (A vihar magja) és az angol Frank Dillane-t (Harry Potter és a félvér herceg). A fiatal Voldemort szerepében feltűnő 24 éves színész gesztusai, mimikái, ha kissé túlzó is az összehasonlítás, de a fiatal Johnny Depp-re emlékeztetettek. Remekül hozta a neki kiosztott drogfüggő anyuci pici fiát. Minden mozdulatát elhittem! Ha a sikert lájkban mérjük, egyelőre jócskán elmarad az eredeti sorozattól, de Róma sem egy nap alatt épült fel. Ugyanakkor egészen elképesztő nézettségi adatokat produkált az USA-ban. 10,1 millió néző választotta a sorozatot a tévés sugárzással egy időben,(s egy egészen más cikk tartalma lehetne, hogy mennyire helytálló az a kijelentés, hogy manapság a fiatal generáció már nem néz tv-t..?!) márpedig ennyien még egy szériát sem(!!) néztek az amerikai kábeltévés történelemben. Összegezve a horrorisztikus apokalipszis los angelesi története, nem volt csalódás. Csillapította a járkálók, vér, szenvedés, s megdöbbentő fordulatok iránti vágyunkat, de újat nem tudott mutatni. Nehéz is lett volna, hiszen az „anya” sorozat túlságosan magasra tette a mércét. A szerepek jól ki voltak dolgozva, (gondosan ügyelve arra, hogy itt is legyen minden rasszból legalább egy szereplő, aki a túlélők csapatát alkotja. Bár ázsiai még nincs, de ami késik nem múlik), s a történet se volt rossz. De az utolsó részt látva, elkapott egy deja vu érzés, hogy „ugyan már én ezt már láttam valahol?! Igen, egy előző The Walking Dead évadban! Még egy szezont talán tud ilyen nézettséggel is hozni a Fear, s nem véletlen az-az okos marketing, hogy így szinte egész évben mindenki az AMC zombijait nézheti, beszélgethet, vitázhat róluk s képeket, videókat tölthet fel különböző platformokra. Hiába, nem volt rossz ötlet ez a spin-off! De nem szabad feledni, hogy ami segítségnek tökéletes az nem mehet a fősorozat rovására. Hiszen neki mindig, minden részben valami meghökkentőt kell mutatni. Igen, talán túlságosan is. Hiszen, ahogy a Fear-t érő legtöbb becsmérlő komment tette fel, kevésbé irodalmi nyelven azt a kérdést, hogy hol vannak már a zombik?!?!?! Na, most ezen igényt teljes mértékben kielégítették a rendezők. (Hivatalos forrás szerint több tízezer járkáló jelent meg a részben!! ) Ugyanakkor ezen a ponton fogalmazódott meg bennem az egyetlen igazán negatív vonása a kezdő résznek. Valóban ez fog következni, hogy a történet helyett a kóborlók számának növelésével akarnak hatni ránk? Attól lett több ez a sorozat bármelyik eddigi zombis vetélytársánál, hogy nem egyszerűen csak a gyilkolásra ment rá, hanem egy fantáziavilág legapróbb részletének kidolgozására, pszichológiai mélységekig bemutatva azt, hogyan válik az ember állattá egy haldokló világban. Ugyanakkor a rész befejező momentuma megnyugtatott, senki nem tudja (na jó George R. R. Martin igen..) úgy megkavarni a szálakat, mint a WD rendezői gárdája. Tetszett, hogy mindent ott kezdtek ahol az ötödik szezonnak vége lett. Így az is kiderült, hogy minimum egy régi-új szereplőnk lesz. Hiszen Morgennel már az első képnél találkozhattunk. Nagyon jó karakter, hiányzott már egy olyan személy, aki képes lehet akár még Rick befolyásolására is? A történet kettős szálának bemutatásához sorozatoknál is mostanában divatossá lett flashbacket vetették be. Érdekes kérdés, hogy szabad e, kell e művészieskednie egy ilyen sorozatnak? Nekem tetszett, újdonság volt, de mégis követhető. Bár bizonyára sokan nyúltak a laptopjukhoz, monitorjukhoz, hogy „a hiba az én készülékemben van”, vagy mi ez a sötétség? Aki még nem látta az első részt, nézze meg, nem fog csalódni! Habár az USA-ban a nézettség kissé elmarad a vártnál, hiszen a 2014 őszén brutális számokkal nyitó rész után, ami 8.6-os ratinget célcsoportban s 17,3 millió tévézőt hozott, az most „visszaesett”, 7.4-re, és 14,6 millió nézőre. Azt ugyanakkor kétlem, hogy az új adatokat böngészve, a producerek „kardjukba dőlnének”. Epekedve várjuk a következő felvonást, s legyen az első rész legnagyobb tanulsága az, hogy Ricknek mindig igaza van! Mindig? Igen, mindig…!!